Költő a sziklasírban

Nemes Nagy Ágnes emlékének

 

Meghalt egy nagy magyar költő. Meghalt, ránk hagyta életét és azt a villámok szaggatta sötétséget, melyről Radnóti Miklós 1944-ben, maga is e sötétség közelében azt írta: „… mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már.”

Innen, e sötét véglegességből visszatekintve, ennek a pillanatnak a villámcsapás hirtelenségével mindent átrendező hatalmától és nem az utolsó hónapok szenvedéseiről szóló és gyászbeszéd helyett némaságra ösztönző híreitől megrendülve mondjuk, hideg fejjel tehát, az általunk vélt igazsághoz híven és nem merő, mulandó kegyeletből, hogy Nemes Nagy Ágnes több volt annál, aminek sokan gondolták őt, egy első osztályú költőnél.

Kiemelkedő költő volt persze. Nagy verseinek hosszú sora – a Tavasz felé, A reményhez, A szabadsághoz, a Reggeli egy dán kocsmában sugaras világától a Trisztán és Izolda, az Október, A Krisztinában, a Város, télen fekete-fehér villódzásán át a Között, a Szobrok és az Ekhnáton-versek e világi túlvilágáig csak jelzésképp említve néhány címet – a magyar költészet legjavához tartozik. Versei, még ha e megállapítás a mi vakbuzgó modernjeink és hasonlóképp vakbuzgó hagyományőrzőink csatáitól zajos irodalmunkban meglepően hangzik is, mélyen a hagyományban gyökerező, modern realistának mutatják költőjüket, persze az ő sajátos valóságértelmezése szerinti realistának, akinek anyagelvűségébe belefér a tárgyak körvonala mentén derengő fényesség, a köznapi józanságon túli bölcsesség, a hit „az anyag föltámadásában”, akinek sejtéseit és sugallatait azonban mindig a képzelet érzékisége köti a földhöz a szilárddá munkált szöveg kapcsaival. Nemes Nagy Ágnes költészetében íze, színe, szaga, formája van a világnak, mint a nyári piacok standjain az árusok előtt halmokban tornyosuló gyümölcsnek, ahogy esszéírásában is érzéki erővel jelenik meg a tudás, egy ihletett pedagógusé, akinél többet kevesen tudtak a költészet műhelyéről és a mesterség műfogásairól, ha ugyan a mesterségnek ezen a szintjén még egyáltalán lehetséges valamiről többet s nem csak másképp tudni. De – mondtuk – mindez csak irodalom. Többről akarunk szólni.

A magyar szellemi életet századok óta megosztó küzdelemben Nemes Nagy Ágnes a küzdő felek egyikének vezéregyénisége volt, nő létére egy sereg vezénylő tábornoka. Halála pillanatában e szerepében mutatja őt máris a tegnapinál nagyobbnak a múló idő. Nem az elfogultságait, hisz ezt a háborút egyik fél képviseletében sem angyalok vívták, hanem kivételes erkölcsi erejét, mellyel protestáns őseihez méltó konoksággal kitartott sorsként vállalni kényszerült ember- és költészeteszménye oldalán, ne féljünk kimondani, egy rögeszme mellett – mint Hölderlin a maga görögségében vagy Petőfi a világszabadság zászlaja alatt, tehát a köznapokénál magasabb törvényt tudva, a szó fényesebb jelentése szerint. Minden emigránsnak több élete van, és az egyik véget ér az emigrálás pillanatában; nincs ez másképp a belső emigrációval sem, ha olyan teljes, mint Nemes Nagy Ágnesé és osztályos társaié. Az ő első, igazi és visszahozhatatlan életük egy vakító pillanat – három kurta év a háború után. Most látni csak, ennyi év múltával és egy világfordulatot megélve, most, amikor e nemzedék tagjai hovatovább már a túlparton gyülekeznek, hogy az ő nemegyszer áldatlan stílusvitákba is bonyolódó és látszólag csak a maguk fönnmaradásáért folytatott küzdelmükben valójában mi próbált meg mintegy hibernált állapotban tovább élni, húzva az időt holnapig, a börtönig, a föltámadásig. Azt a fényes reményekkel teli három évet nemcsak ők élték át, de úgy, ahogy ők, nem élte át senki más. Tevékeny fiatalságuk ideje lehetett volna ez az idő, ők lehettek volna az a kezdet, mely egyben szerves folytatás is, ehelyett lett kezdet és folytatás egymást gyilkolása, belőlük meg negyven évre a leszármazásból hiányzó láncszem. Negyven éven át a változás látszott mindennél fontosabbnak, a lentről fölülre kerülők forradalma a költészetben is, a világteremtés széles gesztusai; csak most, a százados utópia romjai alatt kuporogva mérhetjük föl igazán, miközben nincs okunk és jogunk megtagadni a magyar költészet négy évtized alatt lezajlott, látható forradalmait sem, hogy mit érhetett volna műveltségnek és fiatalságnak a második világháború tapasztalatával megszentelt testvérisége, ha nem szorul győzelmei lehetséges terepén azonnal emigrációba. Csak most látszik, hogy az, amit ők az irodalomban irodalmilag képviseltek, több volt irodalomnál, de több puszta politikánál is: létezésük ténye maga volt a lehazudott és láthatatlanná tett folyamatosság, egy majdani újrakezdés titokban őrzött, erkölcsi tőkéje. Babits neve a zászlón – irodalmi jelszó. De a költő ösztönével érezni azt, hogy Jónás próféta nevetséges és szörnyű prófétasága száll ránk örökül, hogy előttünk, mögöttünk, köröttünk a szomjhalál, ez maga a tömény rettenet, melyből lángként csap föl a vers, és a versben egy fiatal nő könyörög Istenhez, akiben nem hisz, hogy kímélje meg őt a megőrüléstől… Az ötvenes évek sziklasírja egy harminc év körüli fiatalasszonyra zárul rá, akkor úgy tűnik föl: örökre – ezt azért ne felejtsük el fölemlíteni a művészi eredmények számbavételekor, mikor éles fülünkkel meghalljuk, hogy a költő minden szava mögött egy különös üreg tompa harangja kondítja meg a felhangok gazdag sorát. A sziklakamra az, ahol szájba veréssel kezdődik az erkölcsi fölkészítés.

Nemes Nagy Ágnes az egész magyar költészet halottja. Életműve, mint minden nagy költőé, sokértelmű és kihívó. Rajtunk áll, hogy mit tekintünk a magunk számára fontosnak belőle, azt-e, hogy az örökhagyó jobban szerette Rilkét Ikszipszilonnál, vagy azt, hogy nagyszerű verselemzései sorába természetes mozdulattal iktatja be a Petőfi verséről írott remeklését is. Szeretném hinni, hogy lesz bennünk elég erő, tisztesség és képzelet fölfogni azt, hogy kitartó ragaszkodásával ahhoz, amit a maga örökrészének tudhatott, örökségünk egészét óvta a meghamisítástól és elherdálástól.

Meghalt egy nagy magyar költő. Fényeskedj neki, lux perpetua, kvantumjaidban és hullámmozgásodban ragyogó anyag!