Kárpótlási jegy

 

Már ennyiből is látszik, hogy nem tartozom a váteszköltők közé. Hornyánszky csapzottan, őszen, fogatlanul, őrülten világító kék szemmel ugyan, de ma is él, egy híján harminc évvel a fenti gyászsorok után. Mint a sátán festeni tudó macskája, melyet irgalmatlan gazdája hiába dob ki akár naponta is tizedik emeleti panellakásuk ablakán, a szívós teremtmény földet ér, nyekken egy nagyot, megrázza magát, fúj egyet, fest tovább. Később aztán, a harmincból húsz vagy még több év letelvén, csak fúj, de már nem fest. Van Isten, gondolja a kénkőszagú lakó (természetesen vigyorogva a saját blaszfémiáján); mégiscsak ő győzött.

És nemcsak e kései Bohémélet modern Marceljén.

Annak idején valóságos értelmiségi mozgalom indult Hornyánszky sorsának jobbra fordításáért. Én a nem épp hírlapi szenzációkra vadászó, társadalomtudományi folyóirat, a Valóság 1965. évi márciusi számában közöltem róla cikket. E majdnem harminc év előtti lapszámot forgatva, mintha az elsüllyedt Atlantisz központi könyvtárának valamelyik becses ritkaságát lapozgatnánk. Vezértanulmány Mód Aladár tollából: A népi demokratikus forradalom és a magyar demokrácia elvi és történelmi kérdései; Fehér Ferenc értekezése Benjámin Lászlóról, a „proletárnemzeti költőről”, kinek gyűjteményes kötete a tanulmányíró szerint „olyan esemény (…), amelynek József Attila bámulatos fiatalkori beköszöntője óta nem lehettünk tanúi”. Egy tenger alatti világ félhomálya nyűgöz le fantasztikus eszmealakzataival, illemtanával, értékrendjével. Azóta a szerzők egy része meghalt, más része szakállt növesztett, világnézetet cserélt, eltűnt vagy világhírű lett, itthon, Észak-Amerikában, Ausztráliában; a szókapcsolataik, a beszédmódjuk, az érvrendszerük – mintha akadémiai minősítésű halak tátognának egy akváriumban. Köztük tátogok én is; írásomban mások mellett Bernard Buffet-re hivatkozom – kinek jutna eszébe ma az ő neve? A világ állandóságát a folyóiratszám tanúsága szerint egyedül Hornyánszky Gyula képviseli. Rajta akkor is keresztülnéztek a képzőművészeti szakírók, ma is keresztülnéznek.

Rejtély, hogy miért, mondanám, de elharapom a szót. Rejtély? Ugyan már. A bűnügyi tudományok egyik ága az áldozattan; egy gyakorlott viktimológus éles szeme egyből fölismerné Hornyánszkyban az ideális áldozatot. A sérülékeny és bohó szabadgondolkodót egy olyan világban, melynek igazi hőse, még ha a mai megítélés szerint rossz oldalon állt is, a hímzőráma zsenije, az aprómunka hőse, a magát Lego-elemekből amerikai kispolgárrá és giccsfestővé fölépítő szovjet mesterkém, Ábel ezredes. Ostoba ráfogás, hogy Hornyánszkyt az alkohol tette tönkre. Így kellett volna lennie, de nem így volt. Hornyánszky elnyűhetetlen anyagból volt gyúrva; amikor mindenki arra számított, hogy na, most gyullad ki benne a szesz, váratlanul kijózanodott, és szédületes iramban dolgozni kezdett. Bámulatos életerő szorult belé. De nem elég gyakorlati okosság ahhoz, hogy fölismerjen egy aranyszabályt: ahhoz, hogy egy világot mindenestől elutasítva életben tudjunk maradni benne, egy másik világ törvényeit kell vallanunk, mint a prófétáknak és korcs kollégájuknak, Ábel ezredesnek – a valóságban a képzeletbe, képzeletünkkel a kézzelfoghatóba kapaszkodva. Hornyánszky gondtalanul járt-kelt a világban, mint egy korzózó arszlán, és a maga feje után menve egyszerre sértette meg a polgári és a művészvilág törvényeit, és ezért mindkettő példás bosszút állt rajta. Az előbbi a szokásos módon azzal, hogy mint különcöt kivetette magából, az utóbbi azzal, hogy megtagadta tőle még a művész mártírglóriáját is. Komoly művészeket komoly gyűléseken nyírtak ki, Hornyánszkynak a különféle művészeti hivatalok ügyintéző hölgyei nyomták ki a szemét – vérpirosra lakkozott körmű hüvelyujjukat mélyesztve belé shakespeare-i kéjjel –, hogy ne okvetetlenkedjék már ott nekik.

De hát mivel sértette meg szerencsétlen hősünk az amúgy könnyed, sok tekintetben szabados művészvilágot? Föltehetőleg azzal, hogy még fekete bárányként sem illett a szabálykönyvbe. A hivatal a maga keményfa fejével az absztrakt és a realista művészet közt húzta meg a határvonalat, a realizmuson heroikus naturalizmust, az emberábrázoláson pedig alakábrázolást értve. Nyilvánvaló volt, hogy azok a becsületes festők, akik nem fogadták el ezt a zsibbasztó ostobaságot, és akik ezért nyomorúságos körülmények közé jutottak, mint mondjuk Korniss Dezső vagy Gyarmathy Tihamér, a szabad képzettársítás lobogóját emelve magasra, az ember és a művész szabadságáért állnak ki a küzdőtérre. Törhetetlen és épp ezért tűrhetetlen idealizmusukkal mintegy tiszta helyzetet teremtve. A realisták, akikre leginkább azért illett ez az elnevezés, mert „reálisan gondolkoztak”, mert „ebben a világban éltek”, így nyugodtan megkereshették a maguk pénzét a Képcsarnoknál, és rossz lelkiismeretüket enyhítendő, titokban még irigyelhették, netán „őszintén tisztelhették” is a koplaló szabadsághősöket. Hornyánszkyval kapcsolatban olyasmi, hogy fölnézzenek rá, szóba sem jöhetett. Legendás bohémiája inkább ébresztett dühödt indulattal vegyes lenézést, mint tiszteletet, ráadásul nem is volt igazi absztrakt. Két frontvonal közt, a senki földjén, zsákjában azzal, amit Kmettytől és Barcsaytól tanult, megverve a maga sajátos látásmódjával, mely – mutatis mutandis – éppolyan harsányan félreismerhetetlen, mint El Grecóé vagy Modiglianié, Hornyánszky a jószívű műbíráló szemében egy kicsit ódivatú, világtól elmaradt, kubizmussal kacérkodó, figurális atyafinak tetszett. Semmiképp sem olyan mesternek, akibe érdemes egy tanulmánynyi energiát belefektetni.

Vagyishogy Hornyánszky mégis maga volt a maga sorsának megrontója, csak éppen nem vagy nem elsősorban az alkohollal, hanem az önfejűségével, az izgága, lázadó természetével; azzal, hogy szakmájának annyi illemszabályát és divatirányzatát tagadta meg egyszerre, s hogy ezáltal – kissé imbolyogva – szabad lélek tudott maradni. E lelket szédítő szabadságban hosszú távon kitartani viszont csak egy józan és céltudatos atléta tudott volna, aki képes beosztani az erejét, és akinek rend van az életvitelében; egy szál, melyre a napokat fölfűzheti, egy fal, melynek a hátát nekivetheti. Hornyánszky, az örök rögtönző azzal, hogy minden szabályra, köztük erre a legfontosabbra, a túlélés aranyszabályára is fütyült, ráadásul a mindannyiunkban lakó szörnyeteget, melyet más festők gondosan elzárva tartanak otthon, a spájzban, a befőttesüvegek meg a festőszerszámok között, sétálni vitte magával az utcára, magát az öldöklő végzetet hívta ki maga ellen, és ez aztán nem is habozott őt beletaposni a földbe.

A módszeres őrült, az ideologikus állam, mely a renitens szellemeket cellamagányra ítélte, ha nem is helyeselve, de épp kemény ítéletével becsülve ellenállásukban a sajátjához hasonló módszerességet, a kóbor festőt, aki guszta létével is csúfot űzött belőle, legszívesebben kutyákkal tépette volna szét. Hornyánszkyt nemhogy patinás kiállítótermekben nem engedték kiállítani, nemhogy kiseprűzték még az obskurus klubhelyiségekből is – őt a szemétdombra küldték megdögleni. És a huzamos, nem emberi teherbírásra méretezett sikertelenség ha nem előbb, hát utóbb megteszi a magáét; a balvégzetű fő körül lassan kigyúl az őrültek és a megszállott dilettánsok fejét övező fénykoszorú. A képekről ezenközben mind kevesebb szó esett. A képeket majd csak a festőjük hozza szóba, évekkel később, amikor a Hungária kávéház előtt üveges tekintettel odatántorog egy-egy járókelőhöz, és azt mondja neki: – Fölajánlom önnek a képemet harminc forintért megvételre.

Ne tévesszen meg bennünket ez a szélesvásznú, színes, amerikai művészéletfilmbe illő jelenet. Hornyánszky az elmúlt negyven év ideológiai barbarizmusának egyik leginkább tönkretett áldozata. Senki sem állíthatja felelősséggel azt, hogy Hornyánszky a szabadpiaci műkereskedelem világában biztosan többre vitte volna. De azt felelősséggel állíthatjuk, hogy abban a világban komoly esélye van a véletlennek, míg a központosított művészetirányítás körülményei között ez az esély igen csekély, olyan, gerillaharcra nem kiképzett, sértő-sérülékeny lény esetében pedig, amilyen Hornyánszky is, gyakorlatilag semmi. Rajta még az sem segíthetett, ami föld alá szorult kartársai többségén, a félig vagy teljesen illegális külföldi vásárló. Ő maga nem volt üzletember, olyan intézmény pedig, amely helyette lehetett volna az, méghozzá meggyőződésből, attól a rögeszmétől vezettetve, hogy Hornyánszky festő, nem létezett, illetve ennek csak egy ormótlan, állami gólemváltozata létezett, melynek vak agyagszemében Hornyánszky minden volt, csak nem festő. A szocialista róka fogta realista csuka és a realista csuka fogta szocialista róka. A négyszögű agyak alkotta kör. És van hozzá egy halottunk. Egy festő, aki nem fest.

Vannak sebek, melyekre nincs gyógyír. Hornyánszkyt senki sem kárpótolhatja a visszahozhatatlan évekért. Ő maga sem azzal, hogy évek óta vers és próza közt lebegő félálomszövegeket ír. Hamis vigasz, hogy a festő helyett nyertünk egy költőt. A szövegek a festő szövegei, az ő elapadni nem tudó tehetsége omlik alá bennük vízesés módjára, csillogó törmelék képében az, amit a festő tekintete valaha egy oszthatatlan tömbbe préselt, miközben az abszolút profi gyors kézmozdulatokkal rögzítette a látványt. Nincs mentség, ezzel a történettel, a Hornyánszkyéval is el kell számolnunk egyszer utódaink ítélőszéke előtt; mindannyiunknak, de kivált a hazai műkritikának és műtörténetírásnak, mely mind a mai napig kiáltó hallgatással látszik helyeselni a történteket. Nem öblös gyászretorikára van igényünk, hanem némi szakmai tisztességre és egy gyakorlati döntésre; arra, hogy valaki utánaeredjen a szétszórt életmű még föllelhető darabjainak, és legjobb tudása szerint kiderítse, hogy mi az, ami megmaradt, milyen s mit ér az egész együtt.

Gyanítom, nem keveset. Mindenesetre annál, amire ma taksálják, nagyságrenddel többet. Nem vagyok művészeti szakíró, csak egy mezei költő bölcsészdiploma nélkül, viszont az érzékeim épek, és megérzem az angyal jelenlétét a szobában. Még ha a körülmények szokatlanok is. 1965, Hornyánszky a Ráday utcában lakik, egy homályos, rókalyukra emlékeztető társbérlet egyik kopár üregében. A feleségemet akarja lerajzolni, ezért megyünk föl hozzá. Hornyánszky úgy kígyózik előttünk a sötét előszobában, mint egy főpincérbe oltott hastáncosnő, majd amikor a szobába benyitva észreveszi, hogy a két puli közül az egyik odaszart a padlóra, fölnyúl az üres levegőbe egy szemétlapátért, ruganyosan meghajol előttünk, egyetlen széles mozdulattal föllapátolja a padlóról a kutyaszart, közben azt mondja: – Oppardon, fáradjatok be. – De ahogy rajzolni kezd, különös változáson esik át. A kígyózás megszűnik, a hajlongó főpincér sehol, csak egy kéz röpköd a levegőben, és egy szemsugár röntgenezi az arc puha leple mögött rejtőző koponyát. Elkészülte óta az a szénrajz ott függ a szobánkban, mintha lakást sem cseréltünk volna közben, mindig egy olyan falon, melynek elsőre fut neki a tekintet; a rólam készült televíziós portréfilm első kockáin is azt látni, hogy a feleségem szeméből valaki szigorúan néz valaki mást. Ő engem? Hornyánszky őt? Vagy valamilyen rejtélyes tekintet mindannyiunkat? Elhagyva ötvenötödik évemet, hajlok az utóbbi föltételezésre.