A hangos amerikai

Nagy ember volt a maga irigylésre méltó és röhejes, amerikai módján. Most, miután meghalt, elképzelem, hogy ott járkál valahol a Tejúton, kissé lomposan, ahogy mindig, egy fölmosórongyra emlékeztető, nagy kockás zakóban, melyhez a második világháború valamelyik tengeri ütközetéből megmaradt, leginkább még óceánszínűnek mondható nyakkendőt visel társadalmi horgonykötél gyanánt, és őszen, pirospozsgás gyerekarccal ordítozik:

– Hű, Hualing, hé, ide nézz, huh, egy szikrázó rét!

Hualing a második felesége volt. Kínai nő, bambusz és acél, hatvanévesen is darázsderekú és formás keblű, arcán kiismerhetetlen mosoly. Paul meg ott járkált körülötte, és ordítozott. Szilárdan hittem, örökké fognak élni.

Pault különben nem lehetett kiismerni. Az ember néhányszor azt hihette, hogy ez most a személyes barátság meghitt pillanata, aztán kigyulladt a villany, és kiderült, hogy Paul szívében százötvenen ülnek rendezett sorokban, mint a közönség egy kisebb koncertteremben. Erre az ember azt gondolta, hogy Paul csak egy megtestesült intézmény, ő az Iowai Nemzetközi Íróprogram, ami igaz is volt, és hogy Paul valójában nem figyel semmire, ami viszont már nem volt igaz. Egy hónap múlva dünnyögött valamit, amiből kiderült, hogy a gyerekarcban éles szem ül… Én egy idő után fölhagytam azzal, hogy viszonyunkat pontosan meghatározzam. Néhány éve Paul kórházba került, embertelen szenvedéseiről egy személyes hangú körlevélben tájékoztatta a program nagy családját, erre én egy hosszú és megrendült levelet írtam neki a szemérmes férfibarátságról, viszonválaszul egy újságkivágást kaptam a Kukorica Híradó nevű, közép-iowai világlapból, „Egy nyughatatlan házaspár”, ez volt a címe. Ellenben néhány újabb évvel ezután, amikor Minneapolisból hívtam föl, beleharsogott a telefonba:

– Hé, Hualing, vedd föl a másik kagylót, huh, itt az Ottó, nem itt, Minneapolisban, ott tanít, mit szólsz, hé, onnan telefonál, mondjál már neki te is valamit!

És három napig családostól vendégül látott Iowa Cityben, kínai étterembe cipelt, bankettet rendezett a tiszteletemre, mintha afféle világhíresség lettem volna, elvitt nászajándéknak egy esküvői partyra, történeteket mesélt, hátba vágott, whiskyvel itatott. És mindezenközben ég felé emelt karral, hatalmasan el-elordította magát.

Ez az ordítozás függönyként lengte körül, és a függöny mögött egy sebezhető lénynek kellett rejtőznie. Paul kisgyerek módjára védtelen volt a hízelkedőkkel szemben. Éhezett a versei dicséretére, még a legnyilvánvalóbban céltudatos seggnyalók szájából is. De valami másra is emlékszem. Este volt, kinn ültünk a roppant deszkaerkélyen, alattunk nem túl messze az Iowa folyó. Az alkoholizmus került szóba, és Paul egyszerre elkomorodott. – Erről én sokat tudok – mondta szokatlanul csöndesen. Az első felesége ivott, ebbe roppant bele a házasságuk. A függöny egy percre félrelibbent, és a lebukó nap szobrászfénye egy sok vereséget megélt öregember arcát faragta ki a sötét háttér előtt.

Gyarlóságaival együtt volt nagy ember. Öten ülnek Burt Blume tokiói lakásában: Burt, a bűnözés felé sodródó kamaszból programtitkárrá, abból Japánban élő üzletemberré előlépett amerikai, Kazuko, „a japán Ginsberg”, idősecske költőnő és performance művész, hajdan a fiatal, fekete fiúk nagy kedvelője, továbbá egy indiai író meg egy indonéz költő, valamint O. O., a messziről érkezett magyar, és mindannyiunk jelen nem lévő, közös barátjáról, a szintén indiai Dilip Csitréről beszélnek, hogy milyen súlyos szívbeteg szegény. Hirtelen szemen csap e kontinensek közt szállongó szappanbuborék szivárványcsillogása, és meglátom az üres levegőben Pault, ahogy cérnaszálon mozgatja bábuit. Ő hozott össze minket itt is, ő tette, hogy indiai és japán barátaim vannak.

Úgy halt meg, ahogy élt. Nyolcvanhárom évesen, útban Európába, a chicagói repülőtéren, szívrohamban. Hualing táviratozott Gergely Áginak, hogy nem jöhetnek, mert Paul meghalt. „A szíve – hangzott a távirat utolsó mondata – tele volt szeretettel a magyar barátai iránt.” Annak olvassuk ezt, ami. Egy tényszerű, szófukar, kínai sírversnek.

Nyugodj békében, vén csont! Körözz fölöttünk, tiszta lélek!