Egy úr a külügyből

Ez az az eset, amikor a név a személyiség hű foglalata.

Andor C. Klay lényét Sziklay Andor, Amerikába bevándorló magyar találta föl, illetve ki egy szerencsés pillanatában; így hittem sokáig, és úgy gondoltam annak ihletésére, hogy Magyarországról hozott nevét új hazájának angolul beszélő polgárai – sejthetően, illő töprengés után – rendre Szikléi-nek ejtették. Aztán kiderült, hogy nevezett úr második generációs amerikai, a szülei vándoroltak ki, nem ő. Nagy ügy, mondhatja erre a mindent lekicsinylő rosszindulat, hogy az angol nevét írta-e át fonetikusan magyarra, vagy épp fordítva, a lényeg az, hogy átírta. Na persze, felelem én, de hogyan! Ez a kettős név a maga szemtelenül szellemes módján műalkotás, már-már költőre valló nyelvi remek. Kezdjük azzal, magyarok lévén felőlünk nézve a dolgot, hogy az Egyesült Államokban „középső nagybetű” nélkül csak az olyan társadalmilag kifogásolható szerepkörökben vihetjük valamire, amilyen a hollywoodi filmsztároké vagy a sajtó által fölkapott feleséggyilkosoké; „middle initial” nélkül próbálkozni az üzleti világ felsőbb régióiban vagy egy fontos kormányhivatalban annyi, mint alsónadrágban megjelenni az angol királynő fogadásán. Ez a középütt szemet szúróan szerénykedő nagy C, utána a ponttal, egy Cecilt vagy egy Cyrust sejtet, egy minden szempontból kifogástalan, megbízható, komoly úriembert. És ez még nem minden. A Clay bevett angol családnév, egy a használatos sok közül, nem túl szürke, nem túl hivalkodó, de strapabíró, mint a jó gyapjúszövet; legföljebb az ejthet valakit gondolkodóba, hogy esetünkben a szóban forgó név K-val van írva, de hát tudjuk-e előre azt, hogy ki fog holnap vagy a messzi jövőben fönnakadni ezen az apróságon, nem éppen a művészetek kedvelője lesz-e az illető, és ráadásul nem a modernek nagy barátja is, aki persze ismeri a svájci festő és grafikus, Paul Klee nevét, és ennélfogva tudja jól, hogy ilyen formájában csak egy svájci angol viselheti a Klay nevet. „Bár meg kell hagyni – dünnyögi majd maga elé –, különös ízlésre vall, hogy olyan spanyol hangzású keresztnévvel, mint az Andor.”

Egy tősgyökeres angolszász ivadék, aki eközben spanyol is meg svájci is, ki más lehetne ez, mint egy költöző madárként röpdöső magyar, aki – ahogy errefelé megrovással elegy irigységgel mondják – „mögötted lép be a forgóajtó nyílásába, és előtted lép ki belőle”. És akiről persze, amikor végre lélegzethez jutva újból fészket rakhat, az derül ki, hogy semmivel sem kevésbé szilárd támasza az államnak, mint bármelyik kékvérű bostoni.

Dr. Sziklay Andor a második világháború alatt az amerikai légierőnél, az észak-afrikai, az olasz és a német fronton szolgál; 1945 végén lép a washingtoni külügyminisztérium kötelékébe mint Kelet-Európa-szakértő. Itt működik osztályvezetőként, amikor 1956-ban átkerül a diplomáciai karba, és a belgrádi amerikai követségen előbb konzul, majd másod-, majd első titkár, majd ezután Frankfurtban a politikai, Berlinben a keletnémet osztály vezetője lesz, és eléri a követtanácsosi rangot; ebben a rangban szolgál egészen 1970-ig, mikor is visszakerül a State Departmentbe, ahol a külügyminiszter jogtanácsosának diplomáciai asszisztense lesz. Innen megy nyugdíjba 1972-ben. Az Egyesült Államok Külügyi Intézete kelet-európai fakultásának vendégtanára, a Fehér Ház sajtócsoportjának tagja.

Járja tehát fokról fokra a fontos döntések körébe vezető külügyi szamárlétrát, és mindeközben tudatosan őrzi és naponkénti edzéssel jó formában tartja – mondjuk így – nagyanyanyelvét. Andor C. Klay nem eltakarni és lehazudni akarja Sziklay Andort, hanem fölmutatni és életben tartani. Ez emeli a mindkét oldalán hordható név szellemes megoldását a szóviccek szintjénél magasabb tartományba. Az, hogy nem névváltoztatás, hanem névmegőrzés. Miközben Andor C. Klay buzgón intézi a külügyeket, Sziklay Andor Kosztolányit és Márait olvas, maga is ír magyarul, utóbb mint két amerikai magyar újság önálló rovattal rendelkező, állandó munkatársa. A washingtoni Smithsonian Institution 1991-es magyar tárgyú előadás–sorozatának keretében angolul előadott, csevegő szövege egy kétnyelvű irodalmár munkája, mely egyszerre tükrözi a hajdani magyar újságírás itthon azóta is csak hiába vágyott stílusbiztonságát és írói színvonalát, valamint a nagy kérdést, mellyel minden idegen nyelvi közegben élő magyarnak szembe kell néznie.

Csak az Isten a megmondhatója annak, hogy a magyar nyelvet mely szerkezeti vagy szemléleti tulajdonsága teszi sérülékenyebbé az indoeurópainak nevezett nyelveknél, ha állagát külföldön, leggyakrabban épp az imént említett nyelvek közegében kívánjuk megőrizni. Magyarázat fennkölt is, nevetséges is akad, de hitele mindnek kérdéses. A kiömlő vér viszont tapasztalati tény. A külföldön nyelvét őrző magyart leghívebben úgy jellemezhetjük, mint a tenger színén tempózó, hajótörött tengerészt, akit néhány méternyi mélységben egy roppant kékcápa kitartó árnya követ. Alattuk a nyelv mélytengere, a sötét titkoké, melyek közé legutóbb néhány Erdélyből áttelepült búvár merült le, megtapasztalva az őrületet, hogy magyarról magyarra kell váltaniuk.

Sziklay épségben partot ér. Beszéde dallamában nincs hamis hang, legföljebb néhány dúr hangzat szólal meg váratlanul mollban.

Én különben mint már nyugdíjassal találkoztam vele vagy tíz évvel ezelőtt, egy este, társaságban, Budapesten. Rugóra járó, gyors mozgású, élénk beszédű, apró, szemüveges ember, az a tevékeny fajta, akin nem látszik, hogy ötven- vagy hetvenéves-e, és aki minden jel szerint örökké fog élni.

Biztosan úgy is lesz, ha időközben eszébe nem jut valami, és gyors léptekkel át nem siet egy másik szobába, ahol nem ötven csillag hunyorog a falon, de sok száz milliárd, és a fekete tapétán ha van is csíkozás, nem látszik a sötétben.