Költők az éterben – két prelúdium

A néhány éve elhunyt Végh György emlékét kancsal legendák és szemforgató kegyelet őrzi. A legendák Végh Gyurija fekete bársonyöltönyben, nyakkendőben, nyaka körül sállal, vállán ballonnal, kezében kalappal sétál Szigligeten, a harmincfokos nyári hőségben. Szembejövő kollégái a háta mögött csöndben összeröhögnek, és ejtenek néhány szót arról, hogy szegény Gyuri, meg hogy jobb körülmények között ugye belőle is… Pirulva emlékszem erre. Pirulva arra, bármennyi mentség van is rá, hogy nem láttam a fölszín alá, hogy Végh Györgynek én is azt a nyafogó, örökké a megfázástól rettegő, hóbortos Végh Gyurit láttam, akinek figuráját a könnyen sebezhető lélek mintegy páncélként viselte magán. Önéletrajza, ez a nagy magyar önéletírások sorába tartozó, megrendítő műve szomorú emberismerőnek, tiszta fejű gondolkodónak és – ha meglepő is ezt a hírhedt könyvcsereberék meg egyéb homályos üzletek kalandoráról mondanunk – mélyen erkölcsös írónak mutatja őt, akit nyíltan megvallott önszeretete sem gátolhat meg abban, hogy kegyetlen pontossággal ábrázolja magát, a felnőni igazából sohasem képes, vérig sértett kamaszt, aki sérelmeiért verseivel szeretne elégtételt venni a világon. Hogy sort kerítsünk végre a versekre is, melyek jól megvannak kegyeletes elnézésünk nélkül, lévén igazi költő maradandó versei. Egy korszerűtlenül fiatal fiatal költő tizenkilenc és huszonkilenc éves kora között írott életműve. Füstölgő századunk a fiatal költőkben leginkább azt az öreget szerette, akit ő maga aszalt belőlük. A bumfordi és bájos, korai József Attilában is a késeit, a sínekre fekvőt; Végh György kiváló kortársaiban is azt, aki lett belőlük; a villám sújtotta, szenvedéstől göcsörtös, öreg tölgyfát. A maradandó vers tehetség és kor, személyiség és sors szerencsés összeszikrázása; Végh György valójában ennek a tíz évnek, élete tíz fiatal évének a költője, egy gyilkos prózaiságában is vadromantikus, fekete-fehér koré, a közelgő háborúé, a halálé, a nemtörődömségé, a háború utáni vad reményeké, a vérözönt túlélő, heveny életörömében kölyökkutyaként játékos fiatalságé. A kortárs mindent folyamatában érzékel; Végh Györgyből sokáig az látszott fontosnak, hogy mi minden nem lett belőle. Csak ma, a halál pecsétjével a művén látszik igazán, hogy mit ér a verse; csak sötétségbe vakult szemünkben csillanhat meg igazán, ami csillog benne, a rablott arany, a Nyugat mámorító versideálja, Kosztolányi és Tóth Árpád versbeszéde, a Dsidáéhoz és a Radnótiéhoz hasonlítható, az övékétől mégis elütő hexameter, és mindeme sokféleségben valami félreismerhetetlenül egyéni, szertelen és szemtelen tehetség, ami a rablót szuverén költővé avatja. Önéletrajzából kiderül, hogy egész életében felnőtt költő szeretett volna lenni. Reménytelenül és hiába. Lénye legmélyéig korszerűtlen jelenség volt. Édesszájú egy keserű korban. Kései kárpótlás, hogy most az ő verseiből ragyog a legtisztábban az, amit nagyszerű kortársai rendre kinőhettek, átlényegíthettek, meghaladhattak, a tündökletes és szabad, néhány kurta évig tartó, öröknek hitt fiatalság.

 

***

Józanság, egyensúly, Dunántúl. Három nélkülözhetetlen szó egy Fodor Andrásról írandó közhelykritikához. És fölmerül előttünk a jó ügyek fáradhatatlan ügynöke, aki Yokohamából érkezőben egy vicinális járműre száll, hogy Ceglédbercelen még aznap este megnyithassa a fiatal költők száznegyvenhatodik, általa rendezett estjét. Ez lenne Fodor András, ez az osztályfőnöki órán példaképül állítható, irodalmi nagybácsi? Vas István kritikájában a mai magyar költészet fontos kötőanyagának nevezi Fodort, s minthogy Vas István esetében a diplomata álarca mögött egy goromba igazmondó rejtőzik, vegyük tüzetesebben szemügyre ezt a megállapítást. Fodor András korai és egész későbbi pályáját beragyogó versei a költészet fájának azon az ágán nőttek, melyen valaha Petőfi Kis-Kunsága és Arany Családi köre lengedezett, azaz a magyar leíró vers, mely a múlt századtól kezdve fokról fokra telítődik a meg nem írt hazai regények mondandójával is, robbanásig sűrítve magába lírát, politikát, társadalomelemzést. Másutt ez a vers irodalmi régmúlt, nálunk az eleven élet és egyféle modern gondolkodás foglalata lehet még a Második Világháború után is. Fodor ennek a versnek a jegyében indult fényesen, hogy nyomban egy válság kellős közepébe tévedjen. Ebből a verstípusból lett ugyanis az új kor új szédületében a hazugság közhelye, az álrealizmusé, mely sem nem realista, sem nem szocialista, és a legkevésbé sem költészet. Nemzedéktársai nagyot rúgtak magukon, és repültek a szóbarokkba, a látomásba, a miazmás agyködök fölé. Fodor maradt a földön, és sokáig látszott úgy, hogy tiszteletre méltó hűséggel ugyan, de – költészetének minden gazdagodása ellenére is – a saját kárára. Vélhettük ezt addig, míg meg nem jelent monumentális naplójának egy csekély töredéke – kinyomtatva két vaskos kötet! –, mely egyszeriben nyilvánvalóvá tette, hogy a földön járáshoz versben és prózában egyaránt ragaszkodó költő mindvégig költői természetének lényegéhez, a hétköznapi tanú szavahihetőségéhez ragaszkodott, legföljebb a műfajait váltogatta, mint vele egy időben – mutatis mutandis Csoóri is. Hiányoljuk a szürrealizmust? Milyen barokk szóözön lehet őrültebb kavargás ennél a sok évtizeden át, napról napra vezetett naplónál? Miféle elszánás vadabb e napló folyamatos vezetésénél? Az idő majd eldönti, mit mér mihez, a vershez-e a prózát, vagy fordítva, de abban, hogy tanúként meg fogja idézni szerzőjüket, biztosak lehetünk már ma is. A versben mindig a föld ér össze az éggel; lehetnek más költők Fodornál keresettebb tűzijátékrendezők, nélküle viszont leszakad a híd, keretezetlen marad a kép és pallérozatlan az elme. Kötőanyag, mondta Vas István. Az. A szellemet köti a testhez.