A bálványok árnyékában

Önök itt és most egy megátalkodott műkedvelő szavait fogják hallani. Az eget ostromló művészetelméletek korában egy anarchistáét, aki inkább kedveli a műhöz fűzött magyarázatot, mint a fordítottját. Egy álnok paliét, aki csak azért szerezte össze a verseiben sokak szerint megnyilatkozó, szélesnek mondott műveltségét, hogy annak fedezékében azt gondolhasson, amit akar; más szavakkal: azt gondolhassa, amit ő gondol, és nem azt, amit a korízlés vagy más kényszerítő erő vár el tőle. E magánképzettségű szabadgondolkodó előtt sokáig talányos művésznek tűnt föl Veress Pál. Épp azzal, ami olyan magától értetődőnek látszott munkásságában. A művész zömmel archaikusnak mondható, bumfordi figurákat fest – csurgat, ragaszt, szitál, most ne akadjunk fönn a részleteken –, e figurákat bálványoknak nevezi; kell-e ennél több útbaigazítás? A művelt tárlatlátogató számára innen csak egy ugrás Freud, a Totem és Tabu, a székely kapubálvány, a mítosz, az őstörténet, Óceánia… Csakhogy nekem ez az egész, hogy úgy mondjam, nem jött össze. Nem vágott össze a személyiséggel. Veress Pálról én – és gondolom, ezzel nem állok egyedül – előbb tudtam, hogy milyen újságíró, mint hogy milyen festő. És az újságíróban ismerősnek tetszett a túlélésre játszó, falról visszapattanó, letaposott fűként újra és újra fölegyenesedő értelmiségi, akiről akkor még nem tudtam, hogy rugalmasságával egy törékeny rögeszmét óv, a festészetet. Kevésbé költőien szólva, Veress Pali, a tájékozott gazdasági újságíró a maga örökös, zilált űzöttségében is intelligensebbnek és kiegyensúlyozottabbnak látszott annál, hogy el tudjam képzelni Veress Pált, a festőt, ahogy épp dobbant egy dacosat, és kijelenti, hogy ő egy őserejű óceániai művész a Határőr útról, melyet korábban, a disztingvált budai környékhez sokkal inkább illően Hieronymi útnak hívtak. A képekből viszont csakugyan sugárzott valami brutális erő. Kié? Mié? Nem vall túl gyors fölfogásra, hogy a válaszra szinte csak a napokban találtam rá. Sokat segített ebben egy jó pillanatban látott és ezen a kiállításon természetesen nem látható fiatalkori képe. Ez egy szobabelsőt ábrázol, közepén egy fésülködőtükörrel. A tárgyakat éles kontúrok határolják, jeléül annak, hogy itt nem fényképezés folyik, azazhogy a látvány részei itt nem a látvány részeiként vannak jelen, hanem a maguk lényegét sűrítetten megjelenítő jelként. Nem a szavakkal bűvészkedem; a fiatal festő e képén a század egyik nagy festői dilemmájával viaskodik, csakhogy mert még fiatal és bizonytalan, következésképp kissé szédülős, ki kell kötnie magát: oda kell festenie a kontúrokat. A dilemma az, hogy a látványtól a lényeg felé haladva már látszik az út vége, a minden fölöslegestől megtisztított jel, az egynemű felület, a fehéren a fehér, az absztrakt fény. Gondolom, nem annyira elvi megfontolás, mint inkább természetes jó ösztöne sarkallta Veress Pált arra, hogy e távlattól megriadva megpróbáljon egy szakadék fölött, félúton a matematika tisztasága és az érzékelés bujasága közt, a puszta levegőn sétálni. Nekem legalábbis ezt sugallja bátor eklektikájának léterejű következetessége, melyet ennyi részletre kiterjedően megtervezni aligha lehet. Valódi szükségben és szorongattatásban az életösztön elemi működése kell ahhoz, hogy valaki, miközben menteni próbálja a menthetőt, az ellentmondások ilyen szövevényébe keveredjék; hogy jellé könnyebbült emberalakja bálványként megjelenítve súlyosan testes legyen; hogy a körvonal és a felület kétségbe vonva gazdagítsa egymást; hogy a kőszerűen rideg formának fához illően eleven erezete támadjon; hogy táblaképe reliefként viselkedjék; hogy festői minőségében nyíltan kimerészkedjék a térbe, ahová ez idáig csak a parlagi ízléstelenség merészkedett, amikor föltalálta a plasztikus képet, a festményből kimeredő fenekű hajót – csakhogy kockázatos akciója során Veress Pál nem az előbbi szamárságot találja föl újból, hanem a természetelvű és absztrakt hitvitájánál magasabbra látó tekintetet, mely épp a természetben termő elvonatkoztatásban, az uszadékfák formájában képes meglátni egy-egy klasszikus szobor vagy szoborcsoport elemeit, hogy ezekből aztán a festő, idézőjelben mondom a szót, „táblaképet” csináljon, afféle deszkafestményt, mely anyagának és elrendezésének iróniájával hitelesen képes megidézni nemcsak egy végképp divatjamúltnak tartott stílus valahai erejét, de feszítő kettősségével valami mást és többet is; ugyanazt, amit a többi kép is idéz, az irónia és a mítosz kettős idézőjelében, a minden stílusvitánál és iskolánál fontosabbat kezdetben csak Veress Pál útkeresésének és szabálytalanságainak, ma már egész festészetének legfőbb ihletőjét; még kimondani is szégyellem egy becsületben megőszült, köztiszteletben álló modern festő kiállításának megnyitóján, de hát jeleztem már, megátalkodott műkedvelő vagyok, kimondom: az eleven életet. A kiállítást ezennel megnyitom.