Fotó Reismann

Nem János és nem Marian. Nem az egyik vagy a másik. János és Marian, ők ketten; két fotós. Testvérek, azonos szakmában.

Az ilyen élethelyzet malaszt és kereszt. Keresztnek elég súlyos, főképp akkor, ha egy életen át cipeli valaki. Jánosról élete vége felé már mindenki tudta, aki csak valamicskét is konyított a fényképészethez, hogy világrangú, nagy művész. Marianról is tudta mindenki, hogy fotózik. Szóval, hogy ő a János húga.

Ha másról sem szólna a kettőjük mostani kiállítása, mint arról, hogy ez a megállapítás a maga gyilkos tömörségével mekkora hülyeség, már akkor megérte volna megrendezni. Szerencsére másról és többről is szó van beszédes képeiken.

Közös kiállításuk két önálló, nagy művész tanúságtétele. Egyenrangúaké, azon mérve, hogy ki hogy élt a számára nyíló lehetőségekkel. A János regénybe illően kalandos életével nem lehet versenyezni. Azzal a hihetetlen és nemegyszer életveszélyes szerencsével, mely őt országról országra vetette majd egész életében. Az egyenrangú az ő esetükben azt jelenti, hogy Marian a maga sorsából, másfajta alkatából eredő röghözkötöttségével, képeiben is megnyilatkozó női gyakorlatiasságával éppolyan szabadon szárnyal a világban, mint a századunk nagy művészeti mozgalmaihoz láthatóbban kötődő, világcsavargó bátyja a magáéban.

Nincs igaza a kiállítást megnyitó Vályi Gábornak, aki merő jó szándékból, azért, hogy a hetvenedik életévén is túl járó Mariant végre nagykorúsíthassa, úgy jellemzi a két Reismann testvér művészetét, mint két olyan párhuzamost, mely a végtelenben sem találkozik. A párhuzamosok nem találkoznak, ők ketten igen, több ponton is.

Vegyük rögtön a kezdetet. Mindkettőjük lencséjét egy rögeszme állítja élesre, a század nagy, messianisztikus rögeszméje, melyen oly fanyar vigyorral tud élcelődni posztmodern bölcsességünk, mintha csak Joyce élcelődne ismét Homérosszal – sok korral bölcsebben sajnos, és persze sárgán az irigységtől. Mindkettőjük gépe úgy látja természetesnek a világot, hogy embert a társadalomban, társadalmat az emberben.

És a kiáltó különbségek ellenére is milyen mélyen azonos az eszük – a szemük! – járása. Van két képük, melyen semmi sem hasonlít, csak a lényeg. A tekintetük, mely észreveszi az abszurd részletben a ki-tudja-milyen egészet. A János képén, a Szibériai cirkuszon bumfordi eleganciájú, bumfordi emberek feszítenek az állatkerti látogatók örök fölényével egy alacsony, vasrácsos folyosóban majdhogynem mászó, hatalmas szibériai tigris körül. A roppant, csíkos test már-már szétrobbantja a rácsot. Ahány korszak, annyi jelentés. Marian tigrise ember; nyomorult, sápadt teremtmény fekete kabátban, a pesti rakparton, körülötte láthatatlan rács: Szálasi Ferenc szemléli élete fő művét, a romba dőlt Budapestet. Az idő, ahogy egy pillanatban tükröződik. Nem történelmi képeskönyv, de vérmocskos borzalom és torokszorító gyönyörűség. Az élet, ahogy élték. Ahogy éljük. Kiállításukon fivér és nővér vitáját el nem döntve, s meg-megállva egy kép előtt, láthatatlanul ott járkál mindkettőjük titkos, harmadik testvére, a 20. század.