Szállok az úrhoz

 

Nem minden bölcsesség nélkül való az úr, ha erre a címben tett bejelentésre arrébb kapja a fejét.

Mit szerénykedjünk? Egy új műfajt vagyunk föltalálóban. A születésnapi köszöntőt, melynek minden mondatát komolyan gondoljuk.

Köszöntőnk címzettje bátorít erre, aki tizennyolc éves korában azzal csapta rá nevelőatyjára az ajtót, hogy: „Állni fog még márványtábla ezen a házon az én nevemmel!” És elment, ha nem is egyenesen, hanem a vízum nélkül utazók jellegzetesen barokkos kacskaringóival, via Párizs, a Szaharába idegenlégiósnak, majd Spanyolországba börtöntölteléknek. Fölvilágosult baloldalinak, foglaljuk össze tömören a lényeget, a higgadt utókorhoz illően elvonatkoztatva a priccsektől és más regényes, de végső soron mégiscsak alkalmi kellékektől. Ami pedig a jövőbe látást illeti, a mondott házon két tábla is megtekinthető. Az egyiken az áll, hogy ÍRÓGÉPEK JAVÍTÁSA, a másikon, ha jól emlékszem, az, hogy X. Y. MŰSZERÉSZ.

Hanem a városok, azok aztán bejöttek. Párizs, Oran, Tanger, Madrid, Barcelona… csak hogy az égtájat jelezzük. És a nagy pillanatok A zordon légiós mereven fogja az ágyú méretű puskát, arcán minden idők értelmiségijének rezzenetlen pánikja: „Tanár úr, ez csakugyan én vagyok?” A tenyérjóslást Tangerben meg a többi biztos megélhetést kínáló, nyugdíjjal kecsegtető állást már nem is hozzuk szóba. Csak egy pillanatra eltűnődünk azon, hogy kit is köszöntünk mi egy irodalmi hetilapban? Egy hírhedett kalandort?

Egy pancsert. Huszonöt éve vagyunk barátok, huszonöt éve föl nem foghatom, hogy valaki, aki életének néhány szerencsés-borzasztó évében Rejtő Jenő összegyűjtött műveinek minden képtelenségét Kardos G. György élményanyagának dermesztő hitelességével élhette át, hogy találhatja olyan makacsul vonzónak Gide trükkös regénytechnikáját, mellyel az a Pénzhamisítókat remekli? Olyan fényesnek egy jól ülő poén csillogását, hogy amellett elhalványul Észak-Afrika napja? Megfejthetetlen, dünnyögöm, mit tagadjam, dühösen, minden e tárgykörben folytatott beszélgetésünk végén. Holott nem az.

Ha a Magyar Irodalmi Lexikon eleven ember volna, dadogva mondaná föl az időközben hatvanadik évébe lépő András László címszavát. Hispanista… ööö… regényíró… azaz… esszéista… izé… Kolumbusz-kutató… vagyis… Azt ugyanis mégsem mondhatná, hogy ez a komplikált szerző mindenekelőtt egy gyereklelkületű felnőtt. Neveletlen és mérhetetlenül kíváncsi. Mint nem egy a főhajtva tisztelt fölfedezők közül, hogy azért ezt se hagyjuk említetlenül.

Felnőtt szemmel nézve a dolgot, kétségbeejtően hiányzik belőle a komolyan veendő írói egyéniség megalkotásához nélkülözhetetlen diplomáciai érzék, mely üdvös önteltségünket spártai életvitelünkben juttatja érvényre, a megszállott kitartásban, mellyel, miután adottságainkat fölismertük, megcsináljuk magunkat. Őt, aki mindig az, aki. Mint Fabulon, a plakátszépség. A bőre őre. Szerzőnk ehelyett csapong. Mit mondjunk? Egy szakállas, szemüveges pillangó. Szívdöglesztő látvány.

Valaha verseket is írt; ki nem? Aztán évtizedekig fordított, főként spanyolokat. Vegyes sikerrel, hogy tárgyilagosak legyünk. Aztán egyszerre csak ír egy jó regényt. Aztán, hm… szóval ír még többet is. Majd, mintegy pihenésül, egy verselemzésnek álcázott esszét Lorcáról, az alvajáró cigánylányról, remeklést a maga nemében; persze elfelejti köréírni azokat a lábjegyzetekkel ellátott, komoly közleményeket, melyektől az ember végül is kandidátussá lesz. Majd éppolyan váratlanul, mint legelőször, ír egy meghökkentően furcsa művet, regényt, ha nagyon akarjuk, Jelentések a Központnak címmel. Ez a könyv a tágan értelmezett regény műfajában máig legjobb munkája, szerzőnk naivitásának legfényesebb bizonyítéka. Állna csak ugyanis az ő neve helyén a Kurt Vonneguté, születne pompás elemzés, nem is egy, kimutatandó, hogy mit s miben újít e korszerűen kísérleti, ám régimódian olvasmányos művecske a hányatott sorsú regényen, így azonban… Ügyes, mondja ajkbiggyesztve a kis haza.

Soroljuk az aránytalanságokat? Hogy egy időben a magyar hispanisztika szinte csak két megszállott magánbuzgalma, és az egyik megszállott éppen ő? Hogy könyvkiadási segédtevékenységnek álcázott antológia válogatásai nyomot hagytak a magyar költészeten? Hogy a hispanisztikában nálunk százszor előbbre tartó angoloknak–amerikaiaknak nincs a magyarokéhoz fogható spanyol költészeti antológiájuk? Hogy külföldön többször szaktekintélynek nézték? Hogy azt hitték róla, komoly tudós?

Hadd mondjak valami mást. Ez a kelekótya író nekem titkos mesterem. Nem szűkebb szakmámban, a versírásban, mert azt másoktól tanultam, de valamiképp mégis a költészetben, s nem is csak azáltal, hogy mi mindent tanulhattam a magyar költészetről a spanyol költők közt az ő segítségével bogarászva. Másban a példám, abban, amit regénynek nem írt meg, s talán már soha nem is fog megírni, de életvitellé párolt, a hűség és hűtlenség, a tájékozottság és naivitás különös keverékévé, sajátos látásmóddá, melynek a szaharai napsütés arra is jó, ha nem épp arra elsősorban, hogy bevilágítson a pesti bérházba, sötét bölcsőnkbe, ahol gyerekes mesterségünk megátalkodott makacsságával a Föld nevű csörgő felé nyújtogatjuk a kezünket.

E bohókás szerző halálosan komoly ember- és világlátásáról beszélek; mi másról beszélnék? Ahogy ott ül a szörnyű rendetlenség közepén, leginkább a hajdani, ló vontatta szemeteskocsikhoz hasonlítható íróasztala mögött a lámpa fényében, csillog a szemüvege, és mintha csak valaki kérdezte volna, az emberiség például, azt mondja félig magának, félig a kérdezőnek: „Gyerekek, ez nem ilyen egyszerű…”