Magyarok a Nagyvilágban

Pontosabban a Magyarok a Nagyvilágban.

A hatvanéves Kéry Lászlóról lesz szó.

A tiszteletkört, amit kerek évfordulók alkalmából nálunk hovatovább kötelező lesz mosolygós képpel és integetve végigfutni, könnyen magunk mögött hagyjuk. A stílusunk, mint a Thompson-gazelláké.

Kéry László fontos izék mizéje. Nyilvános, rendes, bár jelenleg, ha értesüléseink helytállóak, szabadságolt egyetemi tanár. Ezenkívül a hazai világirodalmi folyóirat főszerkesztője. Továbbá még a Magyar PEN Klubnak is főtitkára, s mint ilyen, e sorok írójának afféle elöljárója.

Hanghordozásunk hihetőleg előkészítette már az olvasót valamilyen megrendítő esemény bekövetkeztére, így most nem fog szívgörcsöt kapni attól a bejelentéstől, hogy a következőkben mindeme magas pozíciók fontosságának taglalását látványosan mellőzni fogjuk, azaz fütyülni fogunk az illemszabályokra.

Szívünk mélyén minden anarchisták legádázabbika, az írás ördöge. Őt még egy ilyen alkalommal is az ember érdekli. Az ember cikcakkjai.

Kéryvel az ötvenes évek közepe táján találkoztam először. Helyesebben ő volt hajlandó találkozni velem, aki akkoriban egy dossziéban hordoztam összes – kell-e mondanom, hogy milyen – verseimet.

Találkozóm ötlete unokabátyámtól, a hajdani Eötvös-kollégistától származott, aki a szó szoros értelmében az őrültségig kényes volt mindenre, amit morális kérdésnek tartott. – Keresd föl Kéryt – mondta egy alkalommal, amikor megint nem vettek föl az egyetemre –, ő is kollégista volt, most meg az egyetemen tanít. Bár – tette hozzá némiképp borúsan – mit tehet érted egy szerény filosz?

Bennem azonban máris forrt a lélek: egy egyetemi kapcsolat!

Találkozónkra a bölcsészkarrá átvedlett hajdani piarista gimnázium épületében került sor, a világirodalmi tanszék két szobája közül az egyikben, hol is ha az egyik adjunktus hátratolta a székét, fölborított vele egy másik adjunktust vagy egy másik tanszékről épp arra vetődő docenst, mert docens akkoriban, ha jól emlékszem, nem volt a tanszéken, föltehetőleg helyszűke miatt.

– Foglaljon helyet – mondta Kéry, miután kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak, amiből tanulságként máris leszűrhető annyi, hogy a szerénynek jellemzett filoszból nem hiányzott egy cseppnyi nagyvonalúság.

Magam egy széken (hova fér el itt ez a szék?), verseim Kéry asztalán, amikor nyílik az ajtó.

Jellegzetesen apró lépteivel Kardos László közelít csoportképünkhöz.

– Verseket hozott a fiatalember – tér egyből a lényegre Kéry. Mire Laci bácsi azon a hangján, mely megsimogatja az ember feje búbját: – Verseket hoztál, lelkecském? És milyeneket?

Motyogok valamit.

– Mindenesetre már az is figyelemre méltó, hogy ennyit ír… – ment ki szorult helyzetemből Kéry, miközben egy shakespeare-ien széles gesztussal kéziratomnak az asztal lapján elterülő dombvidékére mutat.

Jelenetünk valahogy véget ér, Kéry mondata azonban nem megy ki a fejemből. Mit számít az, hogy ki mennyit ír? Füst Milán, akinek esztétikai előadásait éppen szorgosan látogatom, bizonyára könnyek közt harsogva nevezné rettenetes szamárnak azt, aki mennyiségtani módszerekkel akarna eredményre jutni a művészetek birodalmában. Mégis valami bizonytalan érzés kerülget, hogy ez nem is olyan egyszerű. Kéry megállapításából valamiféle kísérleti úton nyert tapasztalat is sugárzott, hogy a rögeszmésre rá kell hagyni…

Fogalmam sem volt arról, hogy valaha lapot szerkesztett.

Aztán éveken át alig láttam. Ment ki-ki a maga útján, ellen- és rokonszenvet buzgón gyűjtögetve. Ki miből mennyit, mérje meg egy patikus vagy a történelem.

Halántékomon némi ezüst, mire újból közös barátaink támadtak.

– Kéryéknek, amikor itt jártak – mondja Jascha a Santa Monicából Los Angeles belvárosába vezető gyorsforgalmi úton száguldó kocsiban – az az ötletük támadt, hogy sétálnak egyet a városban. A Wilshire bulvár vagy negyven mérföld hosszú. Estefelé majdhogynem darus kocsival kellett őket leemelni az útról.

Idehaza is össze-összehozott vele a szorongás: hazánkba látogat Hogyhívják, a híres amerikai író és bukfencvirtuóz; ki fogja az illetőt – jó esetben közköltségen, rosszabban a saját zsebéből – elvinni vacsorázni, operába kísérni, Kecskemétre fuvarozni?

Amszterdamban egy hetet töltöttünk együtt a Magyar PEN Klub képviseletében.

Egy ilyen hivatalos tennivalókkal zsúfolt együttlét nagy vizsga. Elvben minden értelmiségi humanista, de ha megzavarják borotválkozási, fürdési és egyéb testi szertartásaiban, kitör belőle az ámokfutó. Kéry kellemes útitárs volt. Egyeztettük a stratégiánkat. Neki kokinkínai szemfeketére volt megbízása, nekem honolului szájpirosra. És semmi kecmec, hogy olyat nem lehet kapni. Kéry mellényt öltött, és mellénye páncéljában úgy vágott neki a jeges széltől didergő városnak, mint a régi idők vasba öltözött lovagjai a Szentföldre vezető útnak. Mentem mellette, és az volt az érzésem, hogy az éveket is így hasíthatta, mellényben.

– Kéry nem az a könnyen megrendülő fajta – mondta róla egyszer egy közös költőismerősünk.

Amszterdamban mégis láthattam lelkesedni. Nem a női kozmetikai szerek miatt. A Magyarokról tartott előadást, a háború utáni föltámadásról, a korgó gyomrok és a nagy remények idejéről. Áram vibrált a levegőben, a fiatalságé; jönnek az új tehetségek: Nemes Nagy, Pilinszky meg a többiek; jön az új világ: a tágas tér, a lehetőségek, a leszámolás, végre, a múlttal; minden csupa szél, napsütés, örökkévalóság.

A többit tudjuk.

Tegyük föl, hogy van túlvilág. Persze nem olyan, amilyet a legtöbb vallás ígér, pompázatos és rettenetes; csak olyan hétköznapi használatra szánt: két szűk, kis szoba egy ormótlan dobozházban, minden csupa szöglet, az ember folyton nekimegy a bútoroknak. Az egyik asztalnál valaki ül, és régi lappéldányokat olvas. Az arcát nem látni, mert rossz a világítás. Csak a hangját hallani, ahogy maga elé dünnyögi:

– Mindenesetre már az is figyelemre méltó, hogy milyen folyóiratokat szerkesztett…