Kántor Péter elnyeri a Füst Milán-díjat

Kántor Péterre Nagy László hívta föl Teiresziász figyelmét, ha jól emlékszem, 1976-ban. Nagy László ötlete volt az is, hogy a fiatal költőt első kötetének megjelenése alkalmából Teiresziász mutassa be az írószövetség költői szakosztályának első kötetes szerzőket szárnyra bocsátó, irodalmi délutánjainak egyikén. Itt hangoztak el először Teiresziász azóta híressé vált jósszavai. Teiresziász, ez az egyesek szerint a középnemzedékhez tartozó, tehetséges jövőbelátó, mások szerint közönséges szélhámos, egy intellektuális meggymagos ember, régi görög szokás szerint előbb ivott néhány kortynyit a szobi szörpcsalád legújabb tagjaként forgalmazott, természetes ízesítésű gödölyevérből, majd ily szavakat szólt:

„A fiatalemberről szólva, kezdjük a közepén: igazi tehetség.

Verseiről mondhatnék jót is, rosszat is. Több jót, mint rosszat, hogy egész pontos legyek. Mindennek azonban nem látom sok értelmét. Kántor Péter esetében ugyanis azt érzem fontosnak, ami a szövegen átdereng. Műkritikusi képességeimet megcsillantva azt mondhatnám: a magatartást. Egyszerűbben és emberibben: szeretem a szemtelenségét. Mulatok rajta, elgondolkozom fölötte. Kedvelem pucki gonoszkodását, ahogy nagy ártatlanul összepászít két mondatot, és lesi, hogy az arra járó elhasal-e rajtuk vagy sem. Kedvelem persze néhány versét is, de igazából azokban is mást és többet kedvelek, mint a puszta szöveget; a költő tekintetét, ahogy görbén fölfele nézve beszél a világgal, mint a leleményes Odüsszeusz.

Kántor Péter nemcsak a világgal elégedetlen, hanem a kívül rekedt költő kínálkozó szerepkörével is; ez egyik legrokonszenvesebb tulajdonsága. Elégedetlenségét a következőkben bőven kamatoztathatja, minthogy az elkövetkező időkben főként tanulnia kell. Mai versein még nemegyszer átszüremlik titkos mestereinek, Bloknak, Mandelstamnak és Nagy Lászlónak a hangja, márpedig költői magatartását csak a maga által föltalált és megszenvedett költői nyelv hitelesítheti. Az első kötetes Kántor Péternek még sok további kötetet kívánok. Azaz kitartást a kíváncsiságban. Munka és boldog gyötrelem, a nyelvtanulás nehéz évei állnak előtte, ha azt akarja, hogy az első kötetéből kirajzolódó lehetőség testet öltsön a későbbiekben.”

Ily szavakat szólt Teiresziász, a többkötetes, befutott jós, és a hetvenhatos évvel együtt eltűnt Hadész árnyai közt, a sötétben.

Kocsmatöltelékek szövegelnek a kocsmában, ruhaakasztók lógnak egy szekrényben.

Teiresziász elmegy aludni

– Atyavilág, Tejreszarsz – harsogta Odasesüss, egyszemélyes kft.-ként bejegyzett alvilági valutázó és kábítószercsempész –, te frankón egy menő jós vagy! Bejött neked, öreg. Egy korsó vért a jövendőmondó úrnak, én fizetem!

Az élet úgy hozta, hogy az elkövetkező években közelről láthattam Kántor Péter birkózását a nyelvvel, ahogy lépésről lépésre szorította a tömörebb fogalmazás felé. Az alkalmi bemutatásból barátság szövődött, egy ideig még a munkahelyünk is közös volt, ugyanaz a szerkesztőségi szoba, és eközben mindvégig jó költőszokás szerint mutogattuk egymásnak a verseinket. Így aztán még időben szimatoltam meg a ránk leselkedő veszélyt. Nem tudom, Péter tudta-e, tudja-e, hogy egy adott pillanatban a kettőnk közelsége költőileg is fontos lett neki. Világtól elrugaszkodott széplelkek gondolják az efféle viszonyt felhőtlennek. Láttam Péter szemében is kigyúlni azt a fényt, melyet korábban a lányaiméban, hogy az apu egy hülye, de ezt ne tőlünk tudja meg, mert az fájna neki. Péter is nagylelkű volt, bár majd kifúrta az oldalát a fölfedezése, egy szóval sem mondta, hogy azt a sok verset, melynek én mind baromira elszúrom a végét, ő milyen fényesen be tudná fejezni. Így aztán nem ejtettünk sebet egymáson, és továbbra is meg-meglátogattuk egymást. Egy ilyen alkalommal Péternél nyitva felejtődött az előszobai nagy ruhásszekrény. Látom ám, hogy ott van mind a régi költő, élre hajtva, kivasalva, fölakasztva. – Élnek, élnek, itten élnek – sóhajtottam, mert fölismertem köztük magamat is. Mind mi magunk voltunk, épp csak mind görbén néztünk fölfele. – Akkor hát leszögezhetjük – összegeztem téziseimet egy majdan megírandó monográfiához –, hogy ismét felnőtt közöttünk egy kalandorságban és fekete mágiában mesterlevelet szerzett Kékszakállú Költő…

– „És – tennénk hozzá a díj névadójának modorában – ennyi az egész.”

Ennyi egy fenét. Teiresziász közben derekasan beszívott, és most tántorogva bukdácsol az Alvilág nevű munkásszálló felé. Időnként megáll, hátrafordul, és elüvölti magát:

– Éljetek, marhák, ne politizáljatok!

Teiresziász ruhástól fekszik az ágyon, és horkol

Kedves Péter, gratulálok, további jó munkát, a vershez kedvet, a kedvhez verset kívánok. A jövőt meg ki tudja?