Gyászoljuk-e lógó orral a haldokló költészetet?

Őszintén szólva, unom a témát. Korunkban a költészet kihal, és kész. Babonákkal nem lehet vitatkozni.

Nem is vitatkozom. Viszont ha úgyis vége mindennek, mi tartson vissza a tréfálkozástól?

Az Egyesült Államok egy középnyugati kisvárosában házibulira voltam hivatalos, melynek emlékét egy azóta többször és több nyelven is napvilágot látott versem, a Mickey születésnapja őrzi. Nem őrzi viszont vers Rita emlékét, akivel ugyancsak ezen a bulin találkoztam. Ha azt mondom róla, hogy sötét bőrű, intellektuális szépség volt, nem mondtam róla semmit. Égő fekete villám, ez a meghatározás illik rá, és stílusát tekintve is ez a jellemzés itt a helyénvaló, mert Rita költő volt; néhány nappal a buli előtt olvastam ígéretes verseit egy frissen megjelent, az amerikai költők legújabb nemzedékét bemutató antológiában. Bízva akkor még tömören göndör hajam varázserejében, egy sejtelmes amorózó mosolyával kértem föl táncolni az ifjú kollégát. Tánc közben látom ám, hogy a jobb vállam fölött meredten bámul valamit. Elfelejtettem mondani, hogy vegyesen voltunk ott fehérek, feketék, de mégis többen a feketék, akiknek a biztosítékot is kivágó göndörségéhez az enyém úgy viszonyult, mint a dzsungel tigriséhez a házimacska. Fordítottam magunkon egyet, hogy lássam, mit bámul Rita olyan megbűvölten. A sarokban egy német fiú állt, vállig érő, hullámtalan, szőke hajjal, a feje világít, mint a nap. Nem szaporítom tovább a szót, a gyerekük azóta már kamaszodik, ők maguk – akkor még nem egyetemi tanárok, csak egy ösztöndíjról ösztöndíjra lendülő értelmiségi házaspár – néhány éve fölmerültek Budapesten is, jót beszélgettünk, örültünk egymásnak, béke velünk. Ad acta tettem tehát az ügyet – ha nem, nem –, ott ragyogott egy lezárt dossziéban, és ott is maradt volna fénykonzervnek hűvösebb évekre, ha újabb néhány év múlva és ismét az Egyesült Államokban, ezúttal Minneapolisban ki nem nyitom a rádiót, és nem épp Ritát hallom nyilatkozni abból az alkalomból, hogy legújabb verseskötetéért az előző napon kapott Pulitzer-díjat. Írtam neki, válaszolt, levelezni kezdtünk, két komoly irodalmár.

És most említhetném az Észak-karolinai Egyetem hangstúdiójának küldeményét, egy magnókazettát, rajta egy szám: 456, melyen a Kortársaink hangszalagon sorozatban Rita beszél legújabb verseiről és régebbi köteteiről, magáról, a háttérről. De említhetném azt is, hogy én azért nyithattam ki Minneapolisban a rádiót, mert magyar költő létemre két amerikai egyetem diákjait is okítottam arra, hogy a csúcstechnika szomszédságában hogy írjanak mai amerikai verset.

De csak azt említem, hogy miközben a verseit fordítottam magyarra, Rita a virágos ruhájában itt táncolt a villanyírógép fölött. Világosan láttam verseinek hátterét is, a Mickey magnetofonján lassan forgó orsókat.

Kár, hogy mindezt akkor, amikor a költészet kipusztult a világból. Nagy kár.

Olyan ez az egész, bólintok bánatosan, mint a Shakespeare-darabok szerzősége. Kizárt dolog, hogy Shakespeare, egy léha, műveletlen színész írhatta volna Shakespeare darabjait. Shakespeare darabjait természetesen egy művelt arisztokrata írta, akit valami fatális véletlen folytán szintén Shakespeare-nek hívtak.

Ez a Shakespeare itt (ezt azoknak mondom, akik már nem láthattak élő költőt) egy úgynevezett metafora. Aki akar, okul belőle, aki nem, az a tolerancia jegyében nyugodtan nézze tovább Brinkmann professzort, a német televíziós szupersorozat szuperkispolgárát – gázkromatográfiás módszerrel épp most diagnosztizál egy végzetesnek induló bokasüllyedést.