A bazári gyorsrajzoló

 

Önarckép mocsári szörnnyel

Két irodalmi generáció közé születtem, két szék közül a pad alá, ahonnét pompás kilátás nyílt felnőtt éveim fogcsikorgató edzőmérkőzésére. Harminc éven át birkóztam a mocsári iszapban megbújó szörnnyel, mely a poétikai állathatározóban a Költői Én nevet viseli. Az előző nemzedék utóvédjeként kóválygó, lelkes ifjú, aki 1954-ben aktatáskájában ezer örökbecsű remekművel járkált Budapest utcáin, még épen és sértetlenül kapta örökbe a költészet kozmikus elhivatottságába és világhódító hatalmába vetett hitet, de csak azért, hogy néhány év múlva ugyanő, a nála is fiatalabbak frontharcos földerítőjeként vetődve a klasszikus értékek kiégett kastélyába, a föltépett nyelvi padozat és a megrendült egyéniségkép látványától lesújtva e hit maradék foszlányait sebkötözésre használja. Más szavakkal, a hasadt tudatom volt a két birkózó és a fogalmazás az iszap. Alapjában naiv lélek vagyok, az ihlet médiuma, kétkedő szörnyeteget, úgynevezett intellektuális költőt a bizonytalanság csinált belőlem. Most tehát, hogy kezemben győzelmem tanújelével, a hagyományosan merev énszerkezet helyett egy modernül hajlékonnyal nagy nehezen kievickéltem a partra, a helyzetem legalábbis tragikomikus. Körülöttem egy mélyen kispolgári kor, a posztmodern dicső korszaka. Meggyőződése szerint a vers bohóság, a felnőtt férfi műfaja az esszé, mely egy pártprogram körvonalait sejteti; amúgy pedig ott lebeg szemünk előtt az öntörvényű művészet kristálygömbje, jó egyméternyire a talajszint fölött. Én meg jövök a nagy eredménnyel, hogy tessék, épp az avantgárd eszközök fölényes használatával bizonyítható a legfényesebben a klasszikus teljességigény szükséges volta; az, hogy a legmeghökkentőbb modor sem több modornál, s hogy a lényeg mindig a versbe mentett élet, tömören szólva: a vér – a lelkes közönség annyit mond rá, ühüm, és visszafordul a képernyői felé. Nincs mese, ott állunk a végeláthatatlan sorban, melynek elejetájt Csokonai bizakodik egy jobb kor eljövetelében. Ő szegény a mi vérbűn és halál mocskolta századunktól várja azt, amit mi a ránk köszöntő ezredévtől, és amit majd annak fiai ki tudja, kinek miféle idejétől… Láthatjuk, baj van bőven, de válság azért nincs. Bízva bízunk, helyi szokás szerint.

Gyászoljuk-e lógó orral a haldokló költészetet?

Őszintén szólva, unom a témát. Korunkban a költészet kihal, és kész. Babonákkal nem lehet vitatkozni.

Nem is vitatkozom. Viszont ha úgyis vége mindennek, mi tartson vissza a tréfálkozástól?

Az Egyesült Államok egy középnyugati kisvárosában házibulira voltam hivatalos, melynek emlékét egy azóta többször és több nyelven is napvilágot látott versem, a Mickey születésnapja őrzi. Nem őrzi viszont vers Rita emlékét, akivel ugyancsak ezen a bulin találkoztam. Ha azt mondom róla, hogy sötét bőrű, intellektuális szépség volt, nem mondtam róla semmit. Égő fekete villám, ez a meghatározás illik rá, és stílusát tekintve is ez a jellemzés itt a helyénvaló, mert Rita költő volt; néhány nappal a buli előtt olvastam ígéretes verseit egy frissen megjelent, az amerikai költők legújabb nemzedékét bemutató antológiában. Bízva akkor még tömören göndör hajam varázserejében, egy sejtelmes amorózó mosolyával kértem föl táncolni az ifjú kollégát. Tánc közben látom ám, hogy a jobb vállam fölött meredten bámul valamit. Elfelejtettem mondani, hogy vegyesen voltunk ott fehérek, feketék, de mégis többen a feketék, akiknek a biztosítékot is kivágó göndörségéhez az enyém úgy viszonyult, mint a dzsungel tigriséhez a házimacska. Fordítottam magunkon egyet, hogy lássam, mit bámul Rita olyan megbűvölten. A sarokban egy német fiú állt, vállig érő, hullámtalan, szőke hajjal, a feje világít, mint a nap. Nem szaporítom tovább a szót, a gyerekük azóta már kamaszodik, ők maguk – akkor még nem egyetemi tanárok, csak egy ösztöndíjról ösztöndíjra lendülő értelmiségi házaspár – néhány éve fölmerültek Budapesten is, jót beszélgettünk, örültünk egymásnak, béke velünk. Ad acta tettem tehát az ügyet – ha nem, nem –, ott ragyogott egy lezárt dossziéban, és ott is maradt volna fénykonzervnek hűvösebb évekre, ha újabb néhány év múlva és ismét az Egyesült Államokban, ezúttal Minneapolisban ki nem nyitom a rádiót, és nem épp Ritát hallom nyilatkozni abból az alkalomból, hogy legújabb verseskötetéért az előző napon kapott Pulitzer-díjat. Írtam neki, válaszolt, levelezni kezdtünk, két komoly irodalmár.

És most említhetném az Észak-karolinai Egyetem hangstúdiójának küldeményét, egy magnókazettát, rajta egy szám: 456, melyen a Kortársaink hangszalagon sorozatban Rita beszél legújabb verseiről és régebbi köteteiről, magáról, a háttérről. De említhetném azt is, hogy én azért nyithattam ki Minneapolisban a rádiót, mert magyar költő létemre két amerikai egyetem diákjait is okítottam arra, hogy a csúcstechnika szomszédságában hogy írjanak mai amerikai verset.

De csak azt említem, hogy miközben a verseit fordítottam magyarra, Rita a virágos ruhájában itt táncolt a villanyírógép fölött. Világosan láttam verseinek hátterét is, a Mickey magnetofonján lassan forgó orsókat.

Kár, hogy mindezt akkor, amikor a költészet kipusztult a világból. Nagy kár.

Olyan ez az egész, bólintok bánatosan, mint a Shakespeare-darabok szerzősége. Kizárt dolog, hogy Shakespeare, egy léha, műveletlen színész írhatta volna Shakespeare darabjait. Shakespeare darabjait természetesen egy művelt arisztokrata írta, akit valami fatális véletlen folytán szintén Shakespeare-nek hívtak.

Ez a Shakespeare itt (ezt azoknak mondom, akik már nem láthattak élő költőt) egy úgynevezett metafora. Aki akar, okul belőle, aki nem, az a tolerancia jegyében nyugodtan nézze tovább Brinkmann professzort, a német televíziós szupersorozat szuperkispolgárát – gázkromatográfiás módszerrel épp most diagnosztizál egy végzetesnek induló bokasüllyedést.

Kántor Péter elnyeri a Füst Milán-díjat

Magyarok a Nagyvilágban

Pontosabban a Magyarok a Nagyvilágban.

A hatvanéves Kéry Lászlóról lesz szó.

A tiszteletkört, amit kerek évfordulók alkalmából nálunk hovatovább kötelező lesz mosolygós képpel és integetve végigfutni, könnyen magunk mögött hagyjuk. A stílusunk, mint a Thompson-gazelláké.

Kéry László fontos izék mizéje. Nyilvános, rendes, bár jelenleg, ha értesüléseink helytállóak, szabadságolt egyetemi tanár. Ezenkívül a hazai világirodalmi folyóirat főszerkesztője. Továbbá még a Magyar PEN Klubnak is főtitkára, s mint ilyen, e sorok írójának afféle elöljárója.

Hanghordozásunk hihetőleg előkészítette már az olvasót valamilyen megrendítő esemény bekövetkeztére, így most nem fog szívgörcsöt kapni attól a bejelentéstől, hogy a következőkben mindeme magas pozíciók fontosságának taglalását látványosan mellőzni fogjuk, azaz fütyülni fogunk az illemszabályokra.

Szívünk mélyén minden anarchisták legádázabbika, az írás ördöge. Őt még egy ilyen alkalommal is az ember érdekli. Az ember cikcakkjai.

Kéryvel az ötvenes évek közepe táján találkoztam először. Helyesebben ő volt hajlandó találkozni velem, aki akkoriban egy dossziéban hordoztam összes – kell-e mondanom, hogy milyen – verseimet.

Találkozóm ötlete unokabátyámtól, a hajdani Eötvös-kollégistától származott, aki a szó szoros értelmében az őrültségig kényes volt mindenre, amit morális kérdésnek tartott. – Keresd föl Kéryt – mondta egy alkalommal, amikor megint nem vettek föl az egyetemre –, ő is kollégista volt, most meg az egyetemen tanít. Bár – tette hozzá némiképp borúsan – mit tehet érted egy szerény filosz?

Bennem azonban máris forrt a lélek: egy egyetemi kapcsolat!

Találkozónkra a bölcsészkarrá átvedlett hajdani piarista gimnázium épületében került sor, a világirodalmi tanszék két szobája közül az egyikben, hol is ha az egyik adjunktus hátratolta a székét, fölborított vele egy másik adjunktust vagy egy másik tanszékről épp arra vetődő docenst, mert docens akkoriban, ha jól emlékszem, nem volt a tanszéken, föltehetőleg helyszűke miatt.

– Foglaljon helyet – mondta Kéry, miután kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak, amiből tanulságként máris leszűrhető annyi, hogy a szerénynek jellemzett filoszból nem hiányzott egy cseppnyi nagyvonalúság.

Magam egy széken (hova fér el itt ez a szék?), verseim Kéry asztalán, amikor nyílik az ajtó.

Jellegzetesen apró lépteivel Kardos László közelít csoportképünkhöz.

– Verseket hozott a fiatalember – tér egyből a lényegre Kéry. Mire Laci bácsi azon a hangján, mely megsimogatja az ember feje búbját: – Verseket hoztál, lelkecském? És milyeneket?

Motyogok valamit.

– Mindenesetre már az is figyelemre méltó, hogy ennyit ír… – ment ki szorult helyzetemből Kéry, miközben egy shakespeare-ien széles gesztussal kéziratomnak az asztal lapján elterülő dombvidékére mutat.

Jelenetünk valahogy véget ér, Kéry mondata azonban nem megy ki a fejemből. Mit számít az, hogy ki mennyit ír? Füst Milán, akinek esztétikai előadásait éppen szorgosan látogatom, bizonyára könnyek közt harsogva nevezné rettenetes szamárnak azt, aki mennyiségtani módszerekkel akarna eredményre jutni a művészetek birodalmában. Mégis valami bizonytalan érzés kerülget, hogy ez nem is olyan egyszerű. Kéry megállapításából valamiféle kísérleti úton nyert tapasztalat is sugárzott, hogy a rögeszmésre rá kell hagyni…

Fogalmam sem volt arról, hogy valaha lapot szerkesztett.

Aztán éveken át alig láttam. Ment ki-ki a maga útján, ellen- és rokonszenvet buzgón gyűjtögetve. Ki miből mennyit, mérje meg egy patikus vagy a történelem.

Halántékomon némi ezüst, mire újból közös barátaink támadtak.

– Kéryéknek, amikor itt jártak – mondja Jascha a Santa Monicából Los Angeles belvárosába vezető gyorsforgalmi úton száguldó kocsiban – az az ötletük támadt, hogy sétálnak egyet a városban. A Wilshire bulvár vagy negyven mérföld hosszú. Estefelé majdhogynem darus kocsival kellett őket leemelni az útról.

Idehaza is össze-összehozott vele a szorongás: hazánkba látogat Hogyhívják, a híres amerikai író és bukfencvirtuóz; ki fogja az illetőt – jó esetben közköltségen, rosszabban a saját zsebéből – elvinni vacsorázni, operába kísérni, Kecskemétre fuvarozni?

Amszterdamban egy hetet töltöttünk együtt a Magyar PEN Klub képviseletében.

Egy ilyen hivatalos tennivalókkal zsúfolt együttlét nagy vizsga. Elvben minden értelmiségi humanista, de ha megzavarják borotválkozási, fürdési és egyéb testi szertartásaiban, kitör belőle az ámokfutó. Kéry kellemes útitárs volt. Egyeztettük a stratégiánkat. Neki kokinkínai szemfeketére volt megbízása, nekem honolului szájpirosra. És semmi kecmec, hogy olyat nem lehet kapni. Kéry mellényt öltött, és mellénye páncéljában úgy vágott neki a jeges széltől didergő városnak, mint a régi idők vasba öltözött lovagjai a Szentföldre vezető útnak. Mentem mellette, és az volt az érzésem, hogy az éveket is így hasíthatta, mellényben.

– Kéry nem az a könnyen megrendülő fajta – mondta róla egyszer egy közös költőismerősünk.

Amszterdamban mégis láthattam lelkesedni. Nem a női kozmetikai szerek miatt. A Magyarokról tartott előadást, a háború utáni föltámadásról, a korgó gyomrok és a nagy remények idejéről. Áram vibrált a levegőben, a fiatalságé; jönnek az új tehetségek: Nemes Nagy, Pilinszky meg a többiek; jön az új világ: a tágas tér, a lehetőségek, a leszámolás, végre, a múlttal; minden csupa szél, napsütés, örökkévalóság.

A többit tudjuk.

Tegyük föl, hogy van túlvilág. Persze nem olyan, amilyet a legtöbb vallás ígér, pompázatos és rettenetes; csak olyan hétköznapi használatra szánt: két szűk, kis szoba egy ormótlan dobozházban, minden csupa szöglet, az ember folyton nekimegy a bútoroknak. Az egyik asztalnál valaki ül, és régi lappéldányokat olvas. Az arcát nem látni, mert rossz a világítás. Csak a hangját hallani, ahogy maga elé dünnyögi:

– Mindenesetre már az is figyelemre méltó, hogy milyen folyóiratokat szerkesztett…

Szállok az úrhoz

 

Nem minden bölcsesség nélkül való az úr, ha erre a címben tett bejelentésre arrébb kapja a fejét.

Mit szerénykedjünk? Egy új műfajt vagyunk föltalálóban. A születésnapi köszöntőt, melynek minden mondatát komolyan gondoljuk.

Köszöntőnk címzettje bátorít erre, aki tizennyolc éves korában azzal csapta rá nevelőatyjára az ajtót, hogy: „Állni fog még márványtábla ezen a házon az én nevemmel!” És elment, ha nem is egyenesen, hanem a vízum nélkül utazók jellegzetesen barokkos kacskaringóival, via Párizs, a Szaharába idegenlégiósnak, majd Spanyolországba börtöntölteléknek. Fölvilágosult baloldalinak, foglaljuk össze tömören a lényeget, a higgadt utókorhoz illően elvonatkoztatva a priccsektől és más regényes, de végső soron mégiscsak alkalmi kellékektől. Ami pedig a jövőbe látást illeti, a mondott házon két tábla is megtekinthető. Az egyiken az áll, hogy ÍRÓGÉPEK JAVÍTÁSA, a másikon, ha jól emlékszem, az, hogy X. Y. MŰSZERÉSZ.

Hanem a városok, azok aztán bejöttek. Párizs, Oran, Tanger, Madrid, Barcelona… csak hogy az égtájat jelezzük. És a nagy pillanatok A zordon légiós mereven fogja az ágyú méretű puskát, arcán minden idők értelmiségijének rezzenetlen pánikja: „Tanár úr, ez csakugyan én vagyok?” A tenyérjóslást Tangerben meg a többi biztos megélhetést kínáló, nyugdíjjal kecsegtető állást már nem is hozzuk szóba. Csak egy pillanatra eltűnődünk azon, hogy kit is köszöntünk mi egy irodalmi hetilapban? Egy hírhedett kalandort?

Egy pancsert. Huszonöt éve vagyunk barátok, huszonöt éve föl nem foghatom, hogy valaki, aki életének néhány szerencsés-borzasztó évében Rejtő Jenő összegyűjtött műveinek minden képtelenségét Kardos G. György élményanyagának dermesztő hitelességével élhette át, hogy találhatja olyan makacsul vonzónak Gide trükkös regénytechnikáját, mellyel az a Pénzhamisítókat remekli? Olyan fényesnek egy jól ülő poén csillogását, hogy amellett elhalványul Észak-Afrika napja? Megfejthetetlen, dünnyögöm, mit tagadjam, dühösen, minden e tárgykörben folytatott beszélgetésünk végén. Holott nem az.

Ha a Magyar Irodalmi Lexikon eleven ember volna, dadogva mondaná föl az időközben hatvanadik évébe lépő András László címszavát. Hispanista… ööö… regényíró… azaz… esszéista… izé… Kolumbusz-kutató… vagyis… Azt ugyanis mégsem mondhatná, hogy ez a komplikált szerző mindenekelőtt egy gyereklelkületű felnőtt. Neveletlen és mérhetetlenül kíváncsi. Mint nem egy a főhajtva tisztelt fölfedezők közül, hogy azért ezt se hagyjuk említetlenül.

Felnőtt szemmel nézve a dolgot, kétségbeejtően hiányzik belőle a komolyan veendő írói egyéniség megalkotásához nélkülözhetetlen diplomáciai érzék, mely üdvös önteltségünket spártai életvitelünkben juttatja érvényre, a megszállott kitartásban, mellyel, miután adottságainkat fölismertük, megcsináljuk magunkat. Őt, aki mindig az, aki. Mint Fabulon, a plakátszépség. A bőre őre. Szerzőnk ehelyett csapong. Mit mondjunk? Egy szakállas, szemüveges pillangó. Szívdöglesztő látvány.

Valaha verseket is írt; ki nem? Aztán évtizedekig fordított, főként spanyolokat. Vegyes sikerrel, hogy tárgyilagosak legyünk. Aztán egyszerre csak ír egy jó regényt. Aztán, hm… szóval ír még többet is. Majd, mintegy pihenésül, egy verselemzésnek álcázott esszét Lorcáról, az alvajáró cigánylányról, remeklést a maga nemében; persze elfelejti köréírni azokat a lábjegyzetekkel ellátott, komoly közleményeket, melyektől az ember végül is kandidátussá lesz. Majd éppolyan váratlanul, mint legelőször, ír egy meghökkentően furcsa művet, regényt, ha nagyon akarjuk, Jelentések a Központnak címmel. Ez a könyv a tágan értelmezett regény műfajában máig legjobb munkája, szerzőnk naivitásának legfényesebb bizonyítéka. Állna csak ugyanis az ő neve helyén a Kurt Vonneguté, születne pompás elemzés, nem is egy, kimutatandó, hogy mit s miben újít e korszerűen kísérleti, ám régimódian olvasmányos művecske a hányatott sorsú regényen, így azonban… Ügyes, mondja ajkbiggyesztve a kis haza.

Soroljuk az aránytalanságokat? Hogy egy időben a magyar hispanisztika szinte csak két megszállott magánbuzgalma, és az egyik megszállott éppen ő? Hogy könyvkiadási segédtevékenységnek álcázott antológia válogatásai nyomot hagytak a magyar költészeten? Hogy a hispanisztikában nálunk százszor előbbre tartó angoloknak–amerikaiaknak nincs a magyarokéhoz fogható spanyol költészeti antológiájuk? Hogy külföldön többször szaktekintélynek nézték? Hogy azt hitték róla, komoly tudós?

Hadd mondjak valami mást. Ez a kelekótya író nekem titkos mesterem. Nem szűkebb szakmámban, a versírásban, mert azt másoktól tanultam, de valamiképp mégis a költészetben, s nem is csak azáltal, hogy mi mindent tanulhattam a magyar költészetről a spanyol költők közt az ő segítségével bogarászva. Másban a példám, abban, amit regénynek nem írt meg, s talán már soha nem is fog megírni, de életvitellé párolt, a hűség és hűtlenség, a tájékozottság és naivitás különös keverékévé, sajátos látásmóddá, melynek a szaharai napsütés arra is jó, ha nem épp arra elsősorban, hogy bevilágítson a pesti bérházba, sötét bölcsőnkbe, ahol gyerekes mesterségünk megátalkodott makacsságával a Föld nevű csörgő felé nyújtogatjuk a kezünket.

E bohókás szerző halálosan komoly ember- és világlátásáról beszélek; mi másról beszélnék? Ahogy ott ül a szörnyű rendetlenség közepén, leginkább a hajdani, ló vontatta szemeteskocsikhoz hasonlítható íróasztala mögött a lámpa fényében, csillog a szemüvege, és mintha csak valaki kérdezte volna, az emberiség például, azt mondja félig magának, félig a kérdezőnek: „Gyerekek, ez nem ilyen egyszerű…”

Fotó Reismann

Nem János és nem Marian. Nem az egyik vagy a másik. János és Marian, ők ketten; két fotós. Testvérek, azonos szakmában.

Az ilyen élethelyzet malaszt és kereszt. Keresztnek elég súlyos, főképp akkor, ha egy életen át cipeli valaki. Jánosról élete vége felé már mindenki tudta, aki csak valamicskét is konyított a fényképészethez, hogy világrangú, nagy művész. Marianról is tudta mindenki, hogy fotózik. Szóval, hogy ő a János húga.

Ha másról sem szólna a kettőjük mostani kiállítása, mint arról, hogy ez a megállapítás a maga gyilkos tömörségével mekkora hülyeség, már akkor megérte volna megrendezni. Szerencsére másról és többről is szó van beszédes képeiken.

Közös kiállításuk két önálló, nagy művész tanúságtétele. Egyenrangúaké, azon mérve, hogy ki hogy élt a számára nyíló lehetőségekkel. A János regénybe illően kalandos életével nem lehet versenyezni. Azzal a hihetetlen és nemegyszer életveszélyes szerencsével, mely őt országról országra vetette majd egész életében. Az egyenrangú az ő esetükben azt jelenti, hogy Marian a maga sorsából, másfajta alkatából eredő röghözkötöttségével, képeiben is megnyilatkozó női gyakorlatiasságával éppolyan szabadon szárnyal a világban, mint a századunk nagy művészeti mozgalmaihoz láthatóbban kötődő, világcsavargó bátyja a magáéban.

Nincs igaza a kiállítást megnyitó Vályi Gábornak, aki merő jó szándékból, azért, hogy a hetvenedik életévén is túl járó Mariant végre nagykorúsíthassa, úgy jellemzi a két Reismann testvér művészetét, mint két olyan párhuzamost, mely a végtelenben sem találkozik. A párhuzamosok nem találkoznak, ők ketten igen, több ponton is.

Vegyük rögtön a kezdetet. Mindkettőjük lencséjét egy rögeszme állítja élesre, a század nagy, messianisztikus rögeszméje, melyen oly fanyar vigyorral tud élcelődni posztmodern bölcsességünk, mintha csak Joyce élcelődne ismét Homérosszal – sok korral bölcsebben sajnos, és persze sárgán az irigységtől. Mindkettőjük gépe úgy látja természetesnek a világot, hogy embert a társadalomban, társadalmat az emberben.

És a kiáltó különbségek ellenére is milyen mélyen azonos az eszük – a szemük! – járása. Van két képük, melyen semmi sem hasonlít, csak a lényeg. A tekintetük, mely észreveszi az abszurd részletben a ki-tudja-milyen egészet. A János képén, a Szibériai cirkuszon bumfordi eleganciájú, bumfordi emberek feszítenek az állatkerti látogatók örök fölényével egy alacsony, vasrácsos folyosóban majdhogynem mászó, hatalmas szibériai tigris körül. A roppant, csíkos test már-már szétrobbantja a rácsot. Ahány korszak, annyi jelentés. Marian tigrise ember; nyomorult, sápadt teremtmény fekete kabátban, a pesti rakparton, körülötte láthatatlan rács: Szálasi Ferenc szemléli élete fő művét, a romba dőlt Budapestet. Az idő, ahogy egy pillanatban tükröződik. Nem történelmi képeskönyv, de vérmocskos borzalom és torokszorító gyönyörűség. Az élet, ahogy élték. Ahogy éljük. Kiállításukon fivér és nővér vitáját el nem döntve, s meg-megállva egy kép előtt, láthatatlanul ott járkál mindkettőjük titkos, harmadik testvére, a 20. század.

A bálványok árnyékában

Önök itt és most egy megátalkodott műkedvelő szavait fogják hallani. Az eget ostromló művészetelméletek korában egy anarchistáét, aki inkább kedveli a műhöz fűzött magyarázatot, mint a fordítottját. Egy álnok paliét, aki csak azért szerezte össze a verseiben sokak szerint megnyilatkozó, szélesnek mondott műveltségét, hogy annak fedezékében azt gondolhasson, amit akar; más szavakkal: azt gondolhassa, amit ő gondol, és nem azt, amit a korízlés vagy más kényszerítő erő vár el tőle. E magánképzettségű szabadgondolkodó előtt sokáig talányos művésznek tűnt föl Veress Pál. Épp azzal, ami olyan magától értetődőnek látszott munkásságában. A művész zömmel archaikusnak mondható, bumfordi figurákat fest – csurgat, ragaszt, szitál, most ne akadjunk fönn a részleteken –, e figurákat bálványoknak nevezi; kell-e ennél több útbaigazítás? A művelt tárlatlátogató számára innen csak egy ugrás Freud, a Totem és Tabu, a székely kapubálvány, a mítosz, az őstörténet, Óceánia… Csakhogy nekem ez az egész, hogy úgy mondjam, nem jött össze. Nem vágott össze a személyiséggel. Veress Pálról én – és gondolom, ezzel nem állok egyedül – előbb tudtam, hogy milyen újságíró, mint hogy milyen festő. És az újságíróban ismerősnek tetszett a túlélésre játszó, falról visszapattanó, letaposott fűként újra és újra fölegyenesedő értelmiségi, akiről akkor még nem tudtam, hogy rugalmasságával egy törékeny rögeszmét óv, a festészetet. Kevésbé költőien szólva, Veress Pali, a tájékozott gazdasági újságíró a maga örökös, zilált űzöttségében is intelligensebbnek és kiegyensúlyozottabbnak látszott annál, hogy el tudjam képzelni Veress Pált, a festőt, ahogy épp dobbant egy dacosat, és kijelenti, hogy ő egy őserejű óceániai művész a Határőr útról, melyet korábban, a disztingvált budai környékhez sokkal inkább illően Hieronymi útnak hívtak. A képekből viszont csakugyan sugárzott valami brutális erő. Kié? Mié? Nem vall túl gyors fölfogásra, hogy a válaszra szinte csak a napokban találtam rá. Sokat segített ebben egy jó pillanatban látott és ezen a kiállításon természetesen nem látható fiatalkori képe. Ez egy szobabelsőt ábrázol, közepén egy fésülködőtükörrel. A tárgyakat éles kontúrok határolják, jeléül annak, hogy itt nem fényképezés folyik, azazhogy a látvány részei itt nem a látvány részeiként vannak jelen, hanem a maguk lényegét sűrítetten megjelenítő jelként. Nem a szavakkal bűvészkedem; a fiatal festő e képén a század egyik nagy festői dilemmájával viaskodik, csakhogy mert még fiatal és bizonytalan, következésképp kissé szédülős, ki kell kötnie magát: oda kell festenie a kontúrokat. A dilemma az, hogy a látványtól a lényeg felé haladva már látszik az út vége, a minden fölöslegestől megtisztított jel, az egynemű felület, a fehéren a fehér, az absztrakt fény. Gondolom, nem annyira elvi megfontolás, mint inkább természetes jó ösztöne sarkallta Veress Pált arra, hogy e távlattól megriadva megpróbáljon egy szakadék fölött, félúton a matematika tisztasága és az érzékelés bujasága közt, a puszta levegőn sétálni. Nekem legalábbis ezt sugallja bátor eklektikájának léterejű következetessége, melyet ennyi részletre kiterjedően megtervezni aligha lehet. Valódi szükségben és szorongattatásban az életösztön elemi működése kell ahhoz, hogy valaki, miközben menteni próbálja a menthetőt, az ellentmondások ilyen szövevényébe keveredjék; hogy jellé könnyebbült emberalakja bálványként megjelenítve súlyosan testes legyen; hogy a körvonal és a felület kétségbe vonva gazdagítsa egymást; hogy a kőszerűen rideg formának fához illően eleven erezete támadjon; hogy táblaképe reliefként viselkedjék; hogy festői minőségében nyíltan kimerészkedjék a térbe, ahová ez idáig csak a parlagi ízléstelenség merészkedett, amikor föltalálta a plasztikus képet, a festményből kimeredő fenekű hajót – csakhogy kockázatos akciója során Veress Pál nem az előbbi szamárságot találja föl újból, hanem a természetelvű és absztrakt hitvitájánál magasabbra látó tekintetet, mely épp a természetben termő elvonatkoztatásban, az uszadékfák formájában képes meglátni egy-egy klasszikus szobor vagy szoborcsoport elemeit, hogy ezekből aztán a festő, idézőjelben mondom a szót, „táblaképet” csináljon, afféle deszkafestményt, mely anyagának és elrendezésének iróniájával hitelesen képes megidézni nemcsak egy végképp divatjamúltnak tartott stílus valahai erejét, de feszítő kettősségével valami mást és többet is; ugyanazt, amit a többi kép is idéz, az irónia és a mítosz kettős idézőjelében, a minden stílusvitánál és iskolánál fontosabbat kezdetben csak Veress Pál útkeresésének és szabálytalanságainak, ma már egész festészetének legfőbb ihletőjét; még kimondani is szégyellem egy becsületben megőszült, köztiszteletben álló modern festő kiállításának megnyitóján, de hát jeleztem már, megátalkodott műkedvelő vagyok, kimondom: az eleven életet. A kiállítást ezennel megnyitom.

Költők az éterben – két prelúdium

Egy úr a külügyből

Ez az az eset, amikor a név a személyiség hű foglalata.

Andor C. Klay lényét Sziklay Andor, Amerikába bevándorló magyar találta föl, illetve ki egy szerencsés pillanatában; így hittem sokáig, és úgy gondoltam annak ihletésére, hogy Magyarországról hozott nevét új hazájának angolul beszélő polgárai – sejthetően, illő töprengés után – rendre Szikléi-nek ejtették. Aztán kiderült, hogy nevezett úr második generációs amerikai, a szülei vándoroltak ki, nem ő. Nagy ügy, mondhatja erre a mindent lekicsinylő rosszindulat, hogy az angol nevét írta-e át fonetikusan magyarra, vagy épp fordítva, a lényeg az, hogy átírta. Na persze, felelem én, de hogyan! Ez a kettős név a maga szemtelenül szellemes módján műalkotás, már-már költőre valló nyelvi remek. Kezdjük azzal, magyarok lévén felőlünk nézve a dolgot, hogy az Egyesült Államokban „középső nagybetű” nélkül csak az olyan társadalmilag kifogásolható szerepkörökben vihetjük valamire, amilyen a hollywoodi filmsztároké vagy a sajtó által fölkapott feleséggyilkosoké; „middle initial” nélkül próbálkozni az üzleti világ felsőbb régióiban vagy egy fontos kormányhivatalban annyi, mint alsónadrágban megjelenni az angol királynő fogadásán. Ez a középütt szemet szúróan szerénykedő nagy C, utána a ponttal, egy Cecilt vagy egy Cyrust sejtet, egy minden szempontból kifogástalan, megbízható, komoly úriembert. És ez még nem minden. A Clay bevett angol családnév, egy a használatos sok közül, nem túl szürke, nem túl hivalkodó, de strapabíró, mint a jó gyapjúszövet; legföljebb az ejthet valakit gondolkodóba, hogy esetünkben a szóban forgó név K-val van írva, de hát tudjuk-e előre azt, hogy ki fog holnap vagy a messzi jövőben fönnakadni ezen az apróságon, nem éppen a művészetek kedvelője lesz-e az illető, és ráadásul nem a modernek nagy barátja is, aki persze ismeri a svájci festő és grafikus, Paul Klee nevét, és ennélfogva tudja jól, hogy ilyen formájában csak egy svájci angol viselheti a Klay nevet. „Bár meg kell hagyni – dünnyögi majd maga elé –, különös ízlésre vall, hogy olyan spanyol hangzású keresztnévvel, mint az Andor.”

Egy tősgyökeres angolszász ivadék, aki eközben spanyol is meg svájci is, ki más lehetne ez, mint egy költöző madárként röpdöső magyar, aki – ahogy errefelé megrovással elegy irigységgel mondják – „mögötted lép be a forgóajtó nyílásába, és előtted lép ki belőle”. És akiről persze, amikor végre lélegzethez jutva újból fészket rakhat, az derül ki, hogy semmivel sem kevésbé szilárd támasza az államnak, mint bármelyik kékvérű bostoni.

Dr. Sziklay Andor a második világháború alatt az amerikai légierőnél, az észak-afrikai, az olasz és a német fronton szolgál; 1945 végén lép a washingtoni külügyminisztérium kötelékébe mint Kelet-Európa-szakértő. Itt működik osztályvezetőként, amikor 1956-ban átkerül a diplomáciai karba, és a belgrádi amerikai követségen előbb konzul, majd másod-, majd első titkár, majd ezután Frankfurtban a politikai, Berlinben a keletnémet osztály vezetője lesz, és eléri a követtanácsosi rangot; ebben a rangban szolgál egészen 1970-ig, mikor is visszakerül a State Departmentbe, ahol a külügyminiszter jogtanácsosának diplomáciai asszisztense lesz. Innen megy nyugdíjba 1972-ben. Az Egyesült Államok Külügyi Intézete kelet-európai fakultásának vendégtanára, a Fehér Ház sajtócsoportjának tagja.

Járja tehát fokról fokra a fontos döntések körébe vezető külügyi szamárlétrát, és mindeközben tudatosan őrzi és naponkénti edzéssel jó formában tartja – mondjuk így – nagyanyanyelvét. Andor C. Klay nem eltakarni és lehazudni akarja Sziklay Andort, hanem fölmutatni és életben tartani. Ez emeli a mindkét oldalán hordható név szellemes megoldását a szóviccek szintjénél magasabb tartományba. Az, hogy nem névváltoztatás, hanem névmegőrzés. Miközben Andor C. Klay buzgón intézi a külügyeket, Sziklay Andor Kosztolányit és Márait olvas, maga is ír magyarul, utóbb mint két amerikai magyar újság önálló rovattal rendelkező, állandó munkatársa. A washingtoni Smithsonian Institution 1991-es magyar tárgyú előadás–sorozatának keretében angolul előadott, csevegő szövege egy kétnyelvű irodalmár munkája, mely egyszerre tükrözi a hajdani magyar újságírás itthon azóta is csak hiába vágyott stílusbiztonságát és írói színvonalát, valamint a nagy kérdést, mellyel minden idegen nyelvi közegben élő magyarnak szembe kell néznie.

Csak az Isten a megmondhatója annak, hogy a magyar nyelvet mely szerkezeti vagy szemléleti tulajdonsága teszi sérülékenyebbé az indoeurópainak nevezett nyelveknél, ha állagát külföldön, leggyakrabban épp az imént említett nyelvek közegében kívánjuk megőrizni. Magyarázat fennkölt is, nevetséges is akad, de hitele mindnek kérdéses. A kiömlő vér viszont tapasztalati tény. A külföldön nyelvét őrző magyart leghívebben úgy jellemezhetjük, mint a tenger színén tempózó, hajótörött tengerészt, akit néhány méternyi mélységben egy roppant kékcápa kitartó árnya követ. Alattuk a nyelv mélytengere, a sötét titkoké, melyek közé legutóbb néhány Erdélyből áttelepült búvár merült le, megtapasztalva az őrületet, hogy magyarról magyarra kell váltaniuk.

Sziklay épségben partot ér. Beszéde dallamában nincs hamis hang, legföljebb néhány dúr hangzat szólal meg váratlanul mollban.

Én különben mint már nyugdíjassal találkoztam vele vagy tíz évvel ezelőtt, egy este, társaságban, Budapesten. Rugóra járó, gyors mozgású, élénk beszédű, apró, szemüveges ember, az a tevékeny fajta, akin nem látszik, hogy ötven- vagy hetvenéves-e, és aki minden jel szerint örökké fog élni.

Biztosan úgy is lesz, ha időközben eszébe nem jut valami, és gyors léptekkel át nem siet egy másik szobába, ahol nem ötven csillag hunyorog a falon, de sok száz milliárd, és a fekete tapétán ha van is csíkozás, nem látszik a sötétben.

A hangos amerikai

Nagy ember volt a maga irigylésre méltó és röhejes, amerikai módján. Most, miután meghalt, elképzelem, hogy ott járkál valahol a Tejúton, kissé lomposan, ahogy mindig, egy fölmosórongyra emlékeztető, nagy kockás zakóban, melyhez a második világháború valamelyik tengeri ütközetéből megmaradt, leginkább még óceánszínűnek mondható nyakkendőt visel társadalmi horgonykötél gyanánt, és őszen, pirospozsgás gyerekarccal ordítozik:

– Hű, Hualing, hé, ide nézz, huh, egy szikrázó rét!

Hualing a második felesége volt. Kínai nő, bambusz és acél, hatvanévesen is darázsderekú és formás keblű, arcán kiismerhetetlen mosoly. Paul meg ott járkált körülötte, és ordítozott. Szilárdan hittem, örökké fognak élni.

Pault különben nem lehetett kiismerni. Az ember néhányszor azt hihette, hogy ez most a személyes barátság meghitt pillanata, aztán kigyulladt a villany, és kiderült, hogy Paul szívében százötvenen ülnek rendezett sorokban, mint a közönség egy kisebb koncertteremben. Erre az ember azt gondolta, hogy Paul csak egy megtestesült intézmény, ő az Iowai Nemzetközi Íróprogram, ami igaz is volt, és hogy Paul valójában nem figyel semmire, ami viszont már nem volt igaz. Egy hónap múlva dünnyögött valamit, amiből kiderült, hogy a gyerekarcban éles szem ül… Én egy idő után fölhagytam azzal, hogy viszonyunkat pontosan meghatározzam. Néhány éve Paul kórházba került, embertelen szenvedéseiről egy személyes hangú körlevélben tájékoztatta a program nagy családját, erre én egy hosszú és megrendült levelet írtam neki a szemérmes férfibarátságról, viszonválaszul egy újságkivágást kaptam a Kukorica Híradó nevű, közép-iowai világlapból, „Egy nyughatatlan házaspár”, ez volt a címe. Ellenben néhány újabb évvel ezután, amikor Minneapolisból hívtam föl, beleharsogott a telefonba:

– Hé, Hualing, vedd föl a másik kagylót, huh, itt az Ottó, nem itt, Minneapolisban, ott tanít, mit szólsz, hé, onnan telefonál, mondjál már neki te is valamit!

És három napig családostól vendégül látott Iowa Cityben, kínai étterembe cipelt, bankettet rendezett a tiszteletemre, mintha afféle világhíresség lettem volna, elvitt nászajándéknak egy esküvői partyra, történeteket mesélt, hátba vágott, whiskyvel itatott. És mindezenközben ég felé emelt karral, hatalmasan el-elordította magát.

Ez az ordítozás függönyként lengte körül, és a függöny mögött egy sebezhető lénynek kellett rejtőznie. Paul kisgyerek módjára védtelen volt a hízelkedőkkel szemben. Éhezett a versei dicséretére, még a legnyilvánvalóbban céltudatos seggnyalók szájából is. De valami másra is emlékszem. Este volt, kinn ültünk a roppant deszkaerkélyen, alattunk nem túl messze az Iowa folyó. Az alkoholizmus került szóba, és Paul egyszerre elkomorodott. – Erről én sokat tudok – mondta szokatlanul csöndesen. Az első felesége ivott, ebbe roppant bele a házasságuk. A függöny egy percre félrelibbent, és a lebukó nap szobrászfénye egy sok vereséget megélt öregember arcát faragta ki a sötét háttér előtt.

Gyarlóságaival együtt volt nagy ember. Öten ülnek Burt Blume tokiói lakásában: Burt, a bűnözés felé sodródó kamaszból programtitkárrá, abból Japánban élő üzletemberré előlépett amerikai, Kazuko, „a japán Ginsberg”, idősecske költőnő és performance művész, hajdan a fiatal, fekete fiúk nagy kedvelője, továbbá egy indiai író meg egy indonéz költő, valamint O. O., a messziről érkezett magyar, és mindannyiunk jelen nem lévő, közös barátjáról, a szintén indiai Dilip Csitréről beszélnek, hogy milyen súlyos szívbeteg szegény. Hirtelen szemen csap e kontinensek közt szállongó szappanbuborék szivárványcsillogása, és meglátom az üres levegőben Pault, ahogy cérnaszálon mozgatja bábuit. Ő hozott össze minket itt is, ő tette, hogy indiai és japán barátaim vannak.

Úgy halt meg, ahogy élt. Nyolcvanhárom évesen, útban Európába, a chicagói repülőtéren, szívrohamban. Hualing táviratozott Gergely Áginak, hogy nem jöhetnek, mert Paul meghalt. „A szíve – hangzott a távirat utolsó mondata – tele volt szeretettel a magyar barátai iránt.” Annak olvassuk ezt, ami. Egy tényszerű, szófukar, kínai sírversnek.

Nyugodj békében, vén csont! Körözz fölöttünk, tiszta lélek!

Kárpótlási jegy

 

Már ennyiből is látszik, hogy nem tartozom a váteszköltők közé. Hornyánszky csapzottan, őszen, fogatlanul, őrülten világító kék szemmel ugyan, de ma is él, egy híján harminc évvel a fenti gyászsorok után. Mint a sátán festeni tudó macskája, melyet irgalmatlan gazdája hiába dob ki akár naponta is tizedik emeleti panellakásuk ablakán, a szívós teremtmény földet ér, nyekken egy nagyot, megrázza magát, fúj egyet, fest tovább. Később aztán, a harmincból húsz vagy még több év letelvén, csak fúj, de már nem fest. Van Isten, gondolja a kénkőszagú lakó (természetesen vigyorogva a saját blaszfémiáján); mégiscsak ő győzött.

És nemcsak e kései Bohémélet modern Marceljén.

Annak idején valóságos értelmiségi mozgalom indult Hornyánszky sorsának jobbra fordításáért. Én a nem épp hírlapi szenzációkra vadászó, társadalomtudományi folyóirat, a Valóság 1965. évi márciusi számában közöltem róla cikket. E majdnem harminc év előtti lapszámot forgatva, mintha az elsüllyedt Atlantisz központi könyvtárának valamelyik becses ritkaságát lapozgatnánk. Vezértanulmány Mód Aladár tollából: A népi demokratikus forradalom és a magyar demokrácia elvi és történelmi kérdései; Fehér Ferenc értekezése Benjámin Lászlóról, a „proletárnemzeti költőről”, kinek gyűjteményes kötete a tanulmányíró szerint „olyan esemény (…), amelynek József Attila bámulatos fiatalkori beköszöntője óta nem lehettünk tanúi”. Egy tenger alatti világ félhomálya nyűgöz le fantasztikus eszmealakzataival, illemtanával, értékrendjével. Azóta a szerzők egy része meghalt, más része szakállt növesztett, világnézetet cserélt, eltűnt vagy világhírű lett, itthon, Észak-Amerikában, Ausztráliában; a szókapcsolataik, a beszédmódjuk, az érvrendszerük – mintha akadémiai minősítésű halak tátognának egy akváriumban. Köztük tátogok én is; írásomban mások mellett Bernard Buffet-re hivatkozom – kinek jutna eszébe ma az ő neve? A világ állandóságát a folyóiratszám tanúsága szerint egyedül Hornyánszky Gyula képviseli. Rajta akkor is keresztülnéztek a képzőművészeti szakírók, ma is keresztülnéznek.

Rejtély, hogy miért, mondanám, de elharapom a szót. Rejtély? Ugyan már. A bűnügyi tudományok egyik ága az áldozattan; egy gyakorlott viktimológus éles szeme egyből fölismerné Hornyánszkyban az ideális áldozatot. A sérülékeny és bohó szabadgondolkodót egy olyan világban, melynek igazi hőse, még ha a mai megítélés szerint rossz oldalon állt is, a hímzőráma zsenije, az aprómunka hőse, a magát Lego-elemekből amerikai kispolgárrá és giccsfestővé fölépítő szovjet mesterkém, Ábel ezredes. Ostoba ráfogás, hogy Hornyánszkyt az alkohol tette tönkre. Így kellett volna lennie, de nem így volt. Hornyánszky elnyűhetetlen anyagból volt gyúrva; amikor mindenki arra számított, hogy na, most gyullad ki benne a szesz, váratlanul kijózanodott, és szédületes iramban dolgozni kezdett. Bámulatos életerő szorult belé. De nem elég gyakorlati okosság ahhoz, hogy fölismerjen egy aranyszabályt: ahhoz, hogy egy világot mindenestől elutasítva életben tudjunk maradni benne, egy másik világ törvényeit kell vallanunk, mint a prófétáknak és korcs kollégájuknak, Ábel ezredesnek – a valóságban a képzeletbe, képzeletünkkel a kézzelfoghatóba kapaszkodva. Hornyánszky gondtalanul járt-kelt a világban, mint egy korzózó arszlán, és a maga feje után menve egyszerre sértette meg a polgári és a művészvilág törvényeit, és ezért mindkettő példás bosszút állt rajta. Az előbbi a szokásos módon azzal, hogy mint különcöt kivetette magából, az utóbbi azzal, hogy megtagadta tőle még a művész mártírglóriáját is. Komoly művészeket komoly gyűléseken nyírtak ki, Hornyánszkynak a különféle művészeti hivatalok ügyintéző hölgyei nyomták ki a szemét – vérpirosra lakkozott körmű hüvelyujjukat mélyesztve belé shakespeare-i kéjjel –, hogy ne okvetetlenkedjék már ott nekik.

De hát mivel sértette meg szerencsétlen hősünk az amúgy könnyed, sok tekintetben szabados művészvilágot? Föltehetőleg azzal, hogy még fekete bárányként sem illett a szabálykönyvbe. A hivatal a maga keményfa fejével az absztrakt és a realista művészet közt húzta meg a határvonalat, a realizmuson heroikus naturalizmust, az emberábrázoláson pedig alakábrázolást értve. Nyilvánvaló volt, hogy azok a becsületes festők, akik nem fogadták el ezt a zsibbasztó ostobaságot, és akik ezért nyomorúságos körülmények közé jutottak, mint mondjuk Korniss Dezső vagy Gyarmathy Tihamér, a szabad képzettársítás lobogóját emelve magasra, az ember és a művész szabadságáért állnak ki a küzdőtérre. Törhetetlen és épp ezért tűrhetetlen idealizmusukkal mintegy tiszta helyzetet teremtve. A realisták, akikre leginkább azért illett ez az elnevezés, mert „reálisan gondolkoztak”, mert „ebben a világban éltek”, így nyugodtan megkereshették a maguk pénzét a Képcsarnoknál, és rossz lelkiismeretüket enyhítendő, titokban még irigyelhették, netán „őszintén tisztelhették” is a koplaló szabadsághősöket. Hornyánszkyval kapcsolatban olyasmi, hogy fölnézzenek rá, szóba sem jöhetett. Legendás bohémiája inkább ébresztett dühödt indulattal vegyes lenézést, mint tiszteletet, ráadásul nem is volt igazi absztrakt. Két frontvonal közt, a senki földjén, zsákjában azzal, amit Kmettytől és Barcsaytól tanult, megverve a maga sajátos látásmódjával, mely – mutatis mutandis – éppolyan harsányan félreismerhetetlen, mint El Grecóé vagy Modiglianié, Hornyánszky a jószívű műbíráló szemében egy kicsit ódivatú, világtól elmaradt, kubizmussal kacérkodó, figurális atyafinak tetszett. Semmiképp sem olyan mesternek, akibe érdemes egy tanulmánynyi energiát belefektetni.

Vagyishogy Hornyánszky mégis maga volt a maga sorsának megrontója, csak éppen nem vagy nem elsősorban az alkohollal, hanem az önfejűségével, az izgága, lázadó természetével; azzal, hogy szakmájának annyi illemszabályát és divatirányzatát tagadta meg egyszerre, s hogy ezáltal – kissé imbolyogva – szabad lélek tudott maradni. E lelket szédítő szabadságban hosszú távon kitartani viszont csak egy józan és céltudatos atléta tudott volna, aki képes beosztani az erejét, és akinek rend van az életvitelében; egy szál, melyre a napokat fölfűzheti, egy fal, melynek a hátát nekivetheti. Hornyánszky, az örök rögtönző azzal, hogy minden szabályra, köztük erre a legfontosabbra, a túlélés aranyszabályára is fütyült, ráadásul a mindannyiunkban lakó szörnyeteget, melyet más festők gondosan elzárva tartanak otthon, a spájzban, a befőttesüvegek meg a festőszerszámok között, sétálni vitte magával az utcára, magát az öldöklő végzetet hívta ki maga ellen, és ez aztán nem is habozott őt beletaposni a földbe.

A módszeres őrült, az ideologikus állam, mely a renitens szellemeket cellamagányra ítélte, ha nem is helyeselve, de épp kemény ítéletével becsülve ellenállásukban a sajátjához hasonló módszerességet, a kóbor festőt, aki guszta létével is csúfot űzött belőle, legszívesebben kutyákkal tépette volna szét. Hornyánszkyt nemhogy patinás kiállítótermekben nem engedték kiállítani, nemhogy kiseprűzték még az obskurus klubhelyiségekből is – őt a szemétdombra küldték megdögleni. És a huzamos, nem emberi teherbírásra méretezett sikertelenség ha nem előbb, hát utóbb megteszi a magáét; a balvégzetű fő körül lassan kigyúl az őrültek és a megszállott dilettánsok fejét övező fénykoszorú. A képekről ezenközben mind kevesebb szó esett. A képeket majd csak a festőjük hozza szóba, évekkel később, amikor a Hungária kávéház előtt üveges tekintettel odatántorog egy-egy járókelőhöz, és azt mondja neki: – Fölajánlom önnek a képemet harminc forintért megvételre.

Ne tévesszen meg bennünket ez a szélesvásznú, színes, amerikai művészéletfilmbe illő jelenet. Hornyánszky az elmúlt negyven év ideológiai barbarizmusának egyik leginkább tönkretett áldozata. Senki sem állíthatja felelősséggel azt, hogy Hornyánszky a szabadpiaci műkereskedelem világában biztosan többre vitte volna. De azt felelősséggel állíthatjuk, hogy abban a világban komoly esélye van a véletlennek, míg a központosított művészetirányítás körülményei között ez az esély igen csekély, olyan, gerillaharcra nem kiképzett, sértő-sérülékeny lény esetében pedig, amilyen Hornyánszky is, gyakorlatilag semmi. Rajta még az sem segíthetett, ami föld alá szorult kartársai többségén, a félig vagy teljesen illegális külföldi vásárló. Ő maga nem volt üzletember, olyan intézmény pedig, amely helyette lehetett volna az, méghozzá meggyőződésből, attól a rögeszmétől vezettetve, hogy Hornyánszky festő, nem létezett, illetve ennek csak egy ormótlan, állami gólemváltozata létezett, melynek vak agyagszemében Hornyánszky minden volt, csak nem festő. A szocialista róka fogta realista csuka és a realista csuka fogta szocialista róka. A négyszögű agyak alkotta kör. És van hozzá egy halottunk. Egy festő, aki nem fest.

Vannak sebek, melyekre nincs gyógyír. Hornyánszkyt senki sem kárpótolhatja a visszahozhatatlan évekért. Ő maga sem azzal, hogy évek óta vers és próza közt lebegő félálomszövegeket ír. Hamis vigasz, hogy a festő helyett nyertünk egy költőt. A szövegek a festő szövegei, az ő elapadni nem tudó tehetsége omlik alá bennük vízesés módjára, csillogó törmelék képében az, amit a festő tekintete valaha egy oszthatatlan tömbbe préselt, miközben az abszolút profi gyors kézmozdulatokkal rögzítette a látványt. Nincs mentség, ezzel a történettel, a Hornyánszkyéval is el kell számolnunk egyszer utódaink ítélőszéke előtt; mindannyiunknak, de kivált a hazai műkritikának és műtörténetírásnak, mely mind a mai napig kiáltó hallgatással látszik helyeselni a történteket. Nem öblös gyászretorikára van igényünk, hanem némi szakmai tisztességre és egy gyakorlati döntésre; arra, hogy valaki utánaeredjen a szétszórt életmű még föllelhető darabjainak, és legjobb tudása szerint kiderítse, hogy mi az, ami megmaradt, milyen s mit ér az egész együtt.

Gyanítom, nem keveset. Mindenesetre annál, amire ma taksálják, nagyságrenddel többet. Nem vagyok művészeti szakíró, csak egy mezei költő bölcsészdiploma nélkül, viszont az érzékeim épek, és megérzem az angyal jelenlétét a szobában. Még ha a körülmények szokatlanok is. 1965, Hornyánszky a Ráday utcában lakik, egy homályos, rókalyukra emlékeztető társbérlet egyik kopár üregében. A feleségemet akarja lerajzolni, ezért megyünk föl hozzá. Hornyánszky úgy kígyózik előttünk a sötét előszobában, mint egy főpincérbe oltott hastáncosnő, majd amikor a szobába benyitva észreveszi, hogy a két puli közül az egyik odaszart a padlóra, fölnyúl az üres levegőbe egy szemétlapátért, ruganyosan meghajol előttünk, egyetlen széles mozdulattal föllapátolja a padlóról a kutyaszart, közben azt mondja: – Oppardon, fáradjatok be. – De ahogy rajzolni kezd, különös változáson esik át. A kígyózás megszűnik, a hajlongó főpincér sehol, csak egy kéz röpköd a levegőben, és egy szemsugár röntgenezi az arc puha leple mögött rejtőző koponyát. Elkészülte óta az a szénrajz ott függ a szobánkban, mintha lakást sem cseréltünk volna közben, mindig egy olyan falon, melynek elsőre fut neki a tekintet; a rólam készült televíziós portréfilm első kockáin is azt látni, hogy a feleségem szeméből valaki szigorúan néz valaki mást. Ő engem? Hornyánszky őt? Vagy valamilyen rejtélyes tekintet mindannyiunkat? Elhagyva ötvenötödik évemet, hajlok az utóbbi föltételezésre.

Költő a sziklasírban

Nemes Nagy Ágnes emlékének

 

Meghalt egy nagy magyar költő. Meghalt, ránk hagyta életét és azt a villámok szaggatta sötétséget, melyről Radnóti Miklós 1944-ben, maga is e sötétség közelében azt írta: „… mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már.”

Innen, e sötét véglegességből visszatekintve, ennek a pillanatnak a villámcsapás hirtelenségével mindent átrendező hatalmától és nem az utolsó hónapok szenvedéseiről szóló és gyászbeszéd helyett némaságra ösztönző híreitől megrendülve mondjuk, hideg fejjel tehát, az általunk vélt igazsághoz híven és nem merő, mulandó kegyeletből, hogy Nemes Nagy Ágnes több volt annál, aminek sokan gondolták őt, egy első osztályú költőnél.

Kiemelkedő költő volt persze. Nagy verseinek hosszú sora – a Tavasz felé, A reményhez, A szabadsághoz, a Reggeli egy dán kocsmában sugaras világától a Trisztán és Izolda, az Október, A Krisztinában, a Város, télen fekete-fehér villódzásán át a Között, a Szobrok és az Ekhnáton-versek e világi túlvilágáig csak jelzésképp említve néhány címet – a magyar költészet legjavához tartozik. Versei, még ha e megállapítás a mi vakbuzgó modernjeink és hasonlóképp vakbuzgó hagyományőrzőink csatáitól zajos irodalmunkban meglepően hangzik is, mélyen a hagyományban gyökerező, modern realistának mutatják költőjüket, persze az ő sajátos valóságértelmezése szerinti realistának, akinek anyagelvűségébe belefér a tárgyak körvonala mentén derengő fényesség, a köznapi józanságon túli bölcsesség, a hit „az anyag föltámadásában”, akinek sejtéseit és sugallatait azonban mindig a képzelet érzékisége köti a földhöz a szilárddá munkált szöveg kapcsaival. Nemes Nagy Ágnes költészetében íze, színe, szaga, formája van a világnak, mint a nyári piacok standjain az árusok előtt halmokban tornyosuló gyümölcsnek, ahogy esszéírásában is érzéki erővel jelenik meg a tudás, egy ihletett pedagógusé, akinél többet kevesen tudtak a költészet műhelyéről és a mesterség műfogásairól, ha ugyan a mesterségnek ezen a szintjén még egyáltalán lehetséges valamiről többet s nem csak másképp tudni. De – mondtuk – mindez csak irodalom. Többről akarunk szólni.

A magyar szellemi életet századok óta megosztó küzdelemben Nemes Nagy Ágnes a küzdő felek egyikének vezéregyénisége volt, nő létére egy sereg vezénylő tábornoka. Halála pillanatában e szerepében mutatja őt máris a tegnapinál nagyobbnak a múló idő. Nem az elfogultságait, hisz ezt a háborút egyik fél képviseletében sem angyalok vívták, hanem kivételes erkölcsi erejét, mellyel protestáns őseihez méltó konoksággal kitartott sorsként vállalni kényszerült ember- és költészeteszménye oldalán, ne féljünk kimondani, egy rögeszme mellett – mint Hölderlin a maga görögségében vagy Petőfi a világszabadság zászlaja alatt, tehát a köznapokénál magasabb törvényt tudva, a szó fényesebb jelentése szerint. Minden emigránsnak több élete van, és az egyik véget ér az emigrálás pillanatában; nincs ez másképp a belső emigrációval sem, ha olyan teljes, mint Nemes Nagy Ágnesé és osztályos társaié. Az ő első, igazi és visszahozhatatlan életük egy vakító pillanat – három kurta év a háború után. Most látni csak, ennyi év múltával és egy világfordulatot megélve, most, amikor e nemzedék tagjai hovatovább már a túlparton gyülekeznek, hogy az ő nemegyszer áldatlan stílusvitákba is bonyolódó és látszólag csak a maguk fönnmaradásáért folytatott küzdelmükben valójában mi próbált meg mintegy hibernált állapotban tovább élni, húzva az időt holnapig, a börtönig, a föltámadásig. Azt a fényes reményekkel teli három évet nemcsak ők élték át, de úgy, ahogy ők, nem élte át senki más. Tevékeny fiatalságuk ideje lehetett volna ez az idő, ők lehettek volna az a kezdet, mely egyben szerves folytatás is, ehelyett lett kezdet és folytatás egymást gyilkolása, belőlük meg negyven évre a leszármazásból hiányzó láncszem. Negyven éven át a változás látszott mindennél fontosabbnak, a lentről fölülre kerülők forradalma a költészetben is, a világteremtés széles gesztusai; csak most, a százados utópia romjai alatt kuporogva mérhetjük föl igazán, miközben nincs okunk és jogunk megtagadni a magyar költészet négy évtized alatt lezajlott, látható forradalmait sem, hogy mit érhetett volna műveltségnek és fiatalságnak a második világháború tapasztalatával megszentelt testvérisége, ha nem szorul győzelmei lehetséges terepén azonnal emigrációba. Csak most látszik, hogy az, amit ők az irodalomban irodalmilag képviseltek, több volt irodalomnál, de több puszta politikánál is: létezésük ténye maga volt a lehazudott és láthatatlanná tett folyamatosság, egy majdani újrakezdés titokban őrzött, erkölcsi tőkéje. Babits neve a zászlón – irodalmi jelszó. De a költő ösztönével érezni azt, hogy Jónás próféta nevetséges és szörnyű prófétasága száll ránk örökül, hogy előttünk, mögöttünk, köröttünk a szomjhalál, ez maga a tömény rettenet, melyből lángként csap föl a vers, és a versben egy fiatal nő könyörög Istenhez, akiben nem hisz, hogy kímélje meg őt a megőrüléstől… Az ötvenes évek sziklasírja egy harminc év körüli fiatalasszonyra zárul rá, akkor úgy tűnik föl: örökre – ezt azért ne felejtsük el fölemlíteni a művészi eredmények számbavételekor, mikor éles fülünkkel meghalljuk, hogy a költő minden szava mögött egy különös üreg tompa harangja kondítja meg a felhangok gazdag sorát. A sziklakamra az, ahol szájba veréssel kezdődik az erkölcsi fölkészítés.

Nemes Nagy Ágnes az egész magyar költészet halottja. Életműve, mint minden nagy költőé, sokértelmű és kihívó. Rajtunk áll, hogy mit tekintünk a magunk számára fontosnak belőle, azt-e, hogy az örökhagyó jobban szerette Rilkét Ikszipszilonnál, vagy azt, hogy nagyszerű verselemzései sorába természetes mozdulattal iktatja be a Petőfi verséről írott remeklését is. Szeretném hinni, hogy lesz bennünk elég erő, tisztesség és képzelet fölfogni azt, hogy kitartó ragaszkodásával ahhoz, amit a maga örökrészének tudhatott, örökségünk egészét óvta a meghamisítástól és elherdálástól.

Meghalt egy nagy magyar költő. Fényeskedj neki, lux perpetua, kvantumjaidban és hullámmozgásodban ragyogó anyag!

Háborús karácsony

Világrengető reményeink nyara után alig három évvel háborús karácsony elé nézünk. Ádáz Erinnüsz ezúton köszöni a kórházi tartózkodása idején hozzá eljuttatott jókívánságokat, és értesít minden kedves érdeklődőt, hogy hála a gondos orvosi kezelésnek, egészsége helyreállt, lelke uralkodik; tudatja továbbá, hogy vérbe mártott tőre dühös viadalra készti a föld lakóit, úgy, ahogy eddig is. Bolygónk megőrült. Tőszomszédságunkban egy öldöklő vallásháború tombol, mintha ötszáz évet ugrottunk volna vissza az időben. Az esztelen indulat persze, már ahogy ez háborúban szokás, álcázza magát területi kérdésekkel meg elavulóban lévő tankokkal, ágyúkkal és vadászbombázókkal, s a mindent túldörgő csatazajban talán még a gondolkodó emberek között is akad olyan, aki elhiszi, hogy itt egy nagy és szent ügyért folyik a harc, s nem az történik, hogy két nép gyilkolja egymást ész nélkül, nagyjából azért, mert az egyik cirill, a másik meg latin betűkkel írja ugyanazt a szót. Na de épp az ünnep előtt ne eresszük búnak a fejünket, nézzünk távolabbra! Mi a helyzet a többi kontinensen? Köszönjük, ugyanez. Ráma istennek például temploma kell hogy álljon India földjén, bárki beláthatja ezt. Kár, hogy India földjén erre a célra egyetlen alkalmas hely található, az a pár száz négyzetméternyi terület, melyen már áll egy muszlim mecset. Kétszáz halott egy nap alatt, kezdeti eredménynek nem is rossz. Vigyorgunk, hogy sírva ne fakadjunk.

Hát ez lesz megint? Tél és csend és hó és halál?

Vagy szemléltető oktatás, mint 1944 karácsonyestéjén?

Mozgalmas nap volt. Az ünnepi hangulat már délután magasra hágott, mert apámnak valamilyen trükkel sikerült néhány órányi időre rugalmasan elszakadnia a menetszázadától, és sikerült meglátogatnia minket, neki, a zsidóvá nyilvánított munkaszolgálatosnak a katolikus feleségét és a katolikus gyerekét. Az őrület ott úszkált a levegőben, és én mélyen beszívtam, mint dohányos a füstöt. Nem tudtam, mik azok a nürnbergi törvények, nem tudtam, hogy miféle könyvet fog írni George Orwell a totális diktatúráról, ahogy nem sejthettem azt sem, hogy most látom utoljára az apámat, s hogy nem marad belőle más, csak egy kép az emlékezetben, a lépcsőház sötétjében suhanó árnyé, mint majd a háború után, amikor már luxusrettegésre is fog telni az emberiségnek, egy rémfilm őrült hőséé, az Operaház fantomjáé. Nyolcvanéves, háborús vénember voltam, de nyolcéves is és gyerek is. Egy kicsit hosszasnak találtam az apámtól való búcsúzkodást az előszoba ajtajában. Izgatott, hogy háborúban is szokott-e a Jézuska ajándékot hozni? Szokott. A karácsonyfa alatt, mert volt karácsonyfánk, ott színesedett egy új dobókockás társasjáték ígéretesen nagy papírdoboza. Németül volt ráírva a játék neve: Lu-uft-waf-fen-spie-el, betűztem ki nagy döcögve és hibásan. – Spíl – mondta az anyám –, németül spílnek mondják azt, amit spi-elnek írnak. – Bombázást és légi csatákat lehetett játszani a Légierőjáték zömök bombázó- és vadászgép figuráival, a vezérkarok tiszta játszmáját, melynek látszólag még annyi köze sincs az általa okozott szenvedéshez, mint a fakardnak a valóságoshoz, hisz még a fakarddal is vigyáznunk kell, hogy ki ne üssük a magunk vagy a mások szemét. Pörgettem a két kockát, dobtam a hatosokat, és csak évek múlva láttam egy angol dokumentumfilmen, hogy mi történt olyankor odalenn, a bekockázott táblán, amikor nemcsak nekem, de Herman Göringnek is kijött a dupla hatos: a londoni házakat üvöltve zabáló tűzözönt. Melyhez hasonlót még azon az estén mi is megtapasztaltunk. Miért, miért nem, nem hallottuk meg a légiriadót jelző szirénát; mintha egy rossz rendező rendezne egy túl harsány színielőadást, recsegve szól az öreg gramofonlemezről a „Csö-öndes éj, szentséges éj…”, amikor mennydörögve meghasad az ég és nyögve megnyílik a föld (a szomszéd házat bombázták porig, derült ki másnap reggel); utolsó emlékem erről a karácsonyestéről az, hogy anyám közém és a félelmetesen ingadozó cserépkályha közé ugrik: ha dől a tüzes torony, őt üsse agyon, ne engem – aztán kialszik a villany is, csillagtalan sötétben reszket a világ.

Ez a sötétség nemcsak azé az éjszakáé, hanem egész évszázadunké, melynek még békés karácsonyait is háborússá nyomorította az egymást mindenekfölött elpusztítani vágyó ideológiák ádáz hajthatatlansága és életidegen gyűlölködése.

Ebben a százados sötétben kucorogtunk még akkor is, amikor a villanyt leoltva, a tévé kísértetképén élőben követtük az ember első lépteit a Holdon.

Gondolom, sokan tartanak majd futóbolondnak engem, azt hallva, hogy ezer bajjal, éhínséggel és megosztottsággal küszködő világunknak szerintem leginkább egy jó adag költői képzeletre lenne szüksége. Márpedig, drága hölgyeim és uraim, ez a nagy helyzet, és épp az önök ajkára kiülő mosoly mutatja a baj mélységét; azt, hogy háborús évszázadunk még most sem, a végéhez közeledve sem képes fölfogni veresége természetét.

A gazdasági válságnál súlyosabb a szellemi, hadirokkant világképünké. A nyomort még valahogy képes az ember emberként elviselni, a huzamos céltalanságot nem. Századunk két ízben ígért tökéletes társadalmi megoldást az emberiség bajaira; e megoldások sikerét a krematóriumok fekete füstje és a Gulág szigetvilág kiterjedése jelzi; miközben hétköznapjaink egy másik történetről, a sikereinkéről is tanúskodnak, arról, hogy fölemelkedtünk a levegőbe, és lemerültünk az óceánba, kitörtünk a világűrbe, és betörtünk az anyag szerkezetébe, új és új tartományok kíváncsiság sarkallta meghódítóiként. Háborúitól elnyűtt korunk harmadik, végzetessé válható hibáját épp napjainkban készülnek elkövetni agyatlan gondolkodók és korlátolt politikusok, akik heveny csalódottságuktól vakon egészükben akarnak meg nem történtté tenni történelmi korszakokat, s ha nem is mind a francia forradalom elé, de sokan a múlt századba s még többen századunk harmincas éveibe óhajtanák visszaforgatni az idő kerekét.

Rokkant tudatunknak nem a rímfaragás hobbitevékenységére van szüksége, hanem a költőnek a látomáshoz társuló arányérzékére, mert költő nem az, aki versben tud beszélni, az csak szóiparos. Költő az, aki az ezerszer látottra úgy tud ránézni, mintha először látná, aki a lényeglátásával tudja életre kelteni a tetszhalott időt. A dicső tudomány múltja fényes és kihalt múzeum, Szapphó kétezer éves lélegzése a fülünkbe zihál.

Karácsony estéje, csillag az égen. A vértől iszamos földön Heródes katonái grasszálnak, de valahol egy falu végén, egy istállónak kinevezett kalyibában, a jászolba hányt szénán heverő újszülöttet barmok melengetik leheletükkel, hogy meg ne fagyjon az ajtórésen át beszivárgó hidegben. Véssük jól az emlékezetünkbe ezt a látványt. Ha valamiért bízhatunk az emberiségben, hát azért, mert képzelete a vacogva áhított jövőt egy ilyen időtlen érvényű képbe tudja tömöríteni.