Írni annyi

– Bocsánat.

– Bocsánat. Rohadt sötét van.

– Az. Nem látni semmit. Maga MDF-es?

– Hogy micsoda? Én? Miből gondolja?

– Hát ahogy a lábamra lépett. Az a nyugodt erő.

– Mondtam már, hogy bocsánat. Különben nem vagyok MDF-es. Még csak az kéne.

– Akkor SZDSZ-es.

– Na persze. Meg hozzá egy púp a hátamra, mint Rigolettónak.

– Szűzatyamária, csak nem MSZP-s vagy kisgazda?

– Egyik sem. És most ha megkérhetném, kopjon le rólam a búbánatos francba.

– Ne gorombáskodjék. Emberek vagyunk. Emberek a sötétben. Szóval kinek a pártján áll maga?

– Na jó, figyeljen. Én HVG-s, TLSZ-es és MNGY-s vagyok.

– Ezek meg micsodák?

– Sorrendben a Heti Világgazdaság, a Times Literary Supplement és a Magyar Népköltési Gyűjtemény.

– Maga viccel.

– Még szép. Ez a mesterségem. A fekete humorban egy halvány reménysugár.

– Miért, mi maga?

– Író.

– Jé, olyanok még vannak?

– Vannak, ahogy látja, illetve dehogy látja. Ebben a rohadt sötétben.

– Ez az egy igaz. Rohadt sötét van. Viszlát, és máskor vigyázzon.

– Viszlát.

A szent életű műfordító vagy a nemzetközi versbetörő rutinja teszi-e, nem tudom (a kettő különben ugyanaz a személy), de tény, hogy valamiféle bennem működő, ösztönös érzékenység kivételes gyorsasággal képes a velem a valóságban vagy képzeletben szemben ülő gondolkodásmódjára hangolódni. Az esetek hosszú sorában említésre méltó kivétel Nagy Laci, Tandori és Esterházy.

Viszonyunk Nagy Lászlóval amennyire nem az irodalmi szabálykönyv szerint való, annyira áttekinthető is volt. Kölcsönös rokonszenvünk sem feledtethette az eszünk járásában meglévő különbségeket, amit már csak a földolgozásra magunkkal hozott életanyag elütő volta is indokolt. Gondolhattunk akár egyet is, más úton jutottunk ugyanoda. Végkövetkeztetésünk egyezhetett, mégsem vághattunk egymás szavába, mert más helyen tartottunk ugyanabban a hosszú mondatban. Barátságunk meghitt pillanataiban nagyokat hallgattunk együtt. Hülye emberek röhöghetnek ezen, én a korai bölcsesség jelét látom benne.

Tandorinak az embereszével viszont mindig is jól tudtam s tudok ma is együtt haladni, ami nem nagy csoda, hisz az ántivilágban, amikor Dezső még emberekkel is érintkezett, nemcsak madarakkal (cserélhetők játék mackóra, koalára, szépernőre, villanyorgonára stb.), még valami laza barátság is tudott köztünk alakulni, mosolygós rokonszenvvel színezve. Szellős kapcsolatunkba bőven belefért az, hogy egymás szájából kapkodjuk ki a szót, és hogy csöndesen lemarházzuk egymást. Ha mást gondoltunk is, egy ütemben. Aztán pályája egy szakaszán, vagy húsz éve, Dezső bekapcsolta az őrület fehérizzású rakétáit, és pá, eltűzött az őszi versenyekre, ahol most épp a törzstenyészetből való géphibák futama zajlik.

Esterházy esete mindkettőjüktől különbözik. Vele annyira egyféleképp gondolkozom, a gondolatkapcsolás módját, egy sajátos ugrástechnikát értve ezen, hogy mindig meglep, mennyire másképp is. Sétálunk, mondjuk, Uppsalában mint küldöttség, ahogy ez valóban megtörtént, és félszavakból is értve egyik a másikát, hülyülünk egymással jó szokás szerint. És püff, egy vicc váratlanul bedöglik. Valami, egy szó, egy árnyalat nem megy át. Most ez meg mit akart ezzel? – gondolja bambán az, aki kettőnk közül épp soron van. Aztán lélekben rálegyint, hogy hiába, ez az, ha az ember két nemzedék. A gondolkodásunkban végbemenő folyamatot én – a Péter matematikusi múltja iránti tiszteletből – grafikusan úgy ábrázolnám, mintha a függvény egy megadott pontján a Pétert seggen csípné egy darázs, mire ő fölüvöltene, és egy váratlan fordulatot téve elrohanna. Az én logikám szerint. Az övé szerint ő rezzenetlen arccal, tempósan gyalogol kitűzött célja felé, míg én sajnálatos módon már régen eltaknyoltam a sóderon.

Attól tartok, félreértenek. Nem l’art pour l’art jópofáskodom én itt. Egy bizonyos hangon adom elő a mondandómat, azt bizonyítandó, hogy az ablakrésen át belátok kortársam műhelyébe. És a betörő éles szemével mást és többet látok ott, mint egy balfék tudós.

Az irányzatok persze, azok halálosak. Thomas Bernhard a véraláfutásos dühével, ahogy épp szembe köpi a boldog Ausztriát. És Ottlik. Meg a posztmodern. Meg a poszt-posztmodern. Meg az Új Zenei Stúdió. Meg a Squat Theater. Meg minden. Meg még az, hogy. Kuncogni támad kedvem, nem hallod, Shakespeare, szólj rám!

Meglehet, sőt valószínű, hogy mindez nemcsak a láncát lerázó Prométheusznak, a szabad választásokon legitimizált Új Magyar Elvonatkoztatásnak, hanem magának Esterházynak is hangsúlyosan fontos. Csakhogy én egy vidéki vagyok, az állatövi jegyem szerint egy mélybika, és én azt látom, hogy a mestert érzéki viszony fűzi a szavakhoz. Bizgálja, buzerálja, pisztergálja, ciceréli őket. És ehhez a foglalatossághoz egyszerűen jól jön, jó ürügy neki Wittgenstein meg a sok szomorú elmélet arról, hogy századunk nyelve megszökött egy műlovarnővel, és elidegenedett a kukákban kukán (bocsánat!) turkáló emberiségtől. „Korunk néma”, közli Esterházy a gyászhírt a Bevezetés hétszázhuszonöt oldalán.

Semmi vész, nem esünk túlzásba, csak megvilágítjuk a másik oldalt is. Az a gyakori megállapítás, hogy Esterházy egy nyelvművész, körülbelül olyan minőségű táplálékkal lakatja jól kíváncsiságunkat, mint azok a kalóriadús értesülések, hogy szerzőnk a szabad idejében gróf (gyakorlati foglalkozás alól íróbütyök miatt fölmentve), s hogy ezenkívül focizik, és a lányos arcából kiálló nagy mennyiségű orr miatt erősen hasonlít a Steffi Grafra, persze csak ha Péter leveszi hozzá a szemüvegét, mi meg eltekintünk a hajszínétől. Esterházy ugyanis nem bűvészkedik a nyelvvel, még csak nem is művészkedik. Ő a nyelvben lakik, a nyelvből bontja ki magát, és abba fekszik vissza aludni, akárcsak óriás elődje, Weöres.

Nem véletlenül mondjuk el mindezt az Elefántcsonttoronyból alkalmi jegyzetnek készült írásai kapcsán. A regényszövegben megzavarhat a művészet, itt nem. Itt, elmaradván regénytechnikák, trükkök, figurák, történetek, napnál világosabban tűnik ki az, hogy Esterházy nemcsak ura a nyelvnek, de szolgálója is; nemcsak a csábító Faust doktor, a teherbe ejtett Margit is ő, akit az a hagymázos remény taszított a doktor közvetítésével lényegileg az ördög karjaiba, hogy ez az utóbbi majd elidegenítő effektusainak sámántrükkjeivel föltámaszt egy halottat neki.

És mit látunk; apage satanas, nem hiszünk a szemünknek. A posztmodern heraldika címeralakja, aki szövegeitől szilárdan megtámogatva büszkén nyilatkozza, hogy ő nem népben és nemzetben, hanem alanyban és állítmányban gondolkozik, és békeidőben (pártállam, konszolidált elnyomás stb. idején) csakugyan ezt vagy főleg ezt teszi, most, hogy Itt az idő és hí a haza, fölkapja a fejét, mintha trombita szólna, és ha hisszük, ha nem, ott vonul, ni, ő is a csatába elesni, mint annyiszor megmosolygott elődei, a szegény, hülye, balek magyar klasszikusok. Szózatot intéz hazájához, mérsékletre inti népét, okítja, csepüli, fogkefét ajánl neki, mintha csak a múlt században élnénk. Szégyellünk odanézni.

Annyira azért mégsem, hogy ne látnánk: Esterházy mindezt – ha talán nem is egyedüliként a szakmájából, de mindenképpen a kevés kivétel egyikeként – íróilag érvényesen teszi. A legutóbbi idők politikai széljárása persze fölborzolta az irodalom egészét, és az írók jó részét is megbokrosította, hanem ennyire újságközelbe más írók csak politikusként merészkedtek, s kevésbé közel is inkább politikai esszék szerzőiként. Magunk is bizonyos szemszögből nézvést haladó konzervatívok, szájunk sarkában mosollyal nyugtázzuk, hogy Esterházy, nomen est omen, egy huszárcsínyt vitt végbe. A rendszerváltás testközelben zajló két évéről, a politikai cirkusz artistaszámairól könyvnyi terjedelemben, irodalomnak minősülő művet tudott írni. Krónikát, melyet tárgyszerű érdekességén túl is éltet valami, mondhatnánk, az esztétikum diszkrét bája.

Más aligha. Esterházy – elnézését kérjük – nem sodró személyiség, ahogy kora, a korunk sem igen ragadja magával szülötteit, legföljebb maga alá temeti őket. Gondoljuk csak el, hogy kiért-miért lelkesedünk. Egy atyáért, aki bár saját gyermekeit hittanra járatja, nem akar más atyákat is erre kötelezni. Egy honpolgárért, aki a józan mértékletességet ajánlja nekünk mint életstílust. A posztmodern, ahogy neve is mutatja, a kiábrándulás időszaka, és a modernitás vad kalandjából kiábrándult világ mi másba kapaszkodhatna – a közhelyeibe, melyeknek szilárdságát épp agyonkoptatott voltuk bizonyítja. Esterházy írói intelligenciájáról azzal tanúskodik minden eddigi könyvénél hívebben ez a mostani, hogy up to date cafrangok nélkül, mintegy paradicsomi állapotában hagyja megmutatkozni, föltárva szinte a működő agyat, ahogy ez a merő esetlegességből elkezd komponálni, és a kéthetenként három flekken fölkínált lehetőségtől eljut a tudatos döntésig, miszerint egy kicsire sikerült korszak hétköznapi ügyei is lehetnek halálosan fontosak, vagyis megérnek egy könyvnyi kitartást, ha világunk szavatolt értékek híján épp egy szakadék szélén tántorog. Komor ábrázattal jegyezzük meg, hogy Esterházy e művében megmutatkozik ugyanakkor az alkotói tudatosságnak az irodalomban erősen korlátozott szuverenitása is. Százennyi fontos ügy sem tehetné élvezhető olvasmánnyá e végső soron mégiscsak alkalmi darabokból összeszerkesztett magánvélemény-antológiát (melyet keletkezésének körülményei ellenére már ma sem a ki mellett és ki ellen tesz elsőrendűen érdekessé), ha benne nem Arlechino fecsegne körül mindent, krétafehér arccal, pomponos sapkában, egy kétségbeesésében kispolgárrá visszatörpült évszázad egyedül hiteles szabadságszimbólumaként. Ha nem folyná körül az olvasót, mint halat a víz, bukfencezve, bucskázva, buborékot gyöngyözve a nyelvben megőrzött szabadság. A tehetség, ami Istentől vagy honnan jön, és amiről a szerző nem tehet ugyan, de érte felel.

Előszeretettel csinálok magamból bohócot én is. A Termelési regény megjelenésekor én is intéztem szózatot az emberiséghez, mondván neki: „Ide figyelj, Péter!” A ma nagy hírű író megszeppenve ült az akkor nagy hírű költő lakásában (sic transit gloria mundi; magyarul: ez egy világszínvonalú tranzit, ne köpd a földre a szotyolát), a kockás huzatú, nagyméretű heverőn, mely, ha éppen nem aludtak rajta, társadalmi események rendezésére szolgáló szalonként volt hasznosítva, tömören szólva ő volt az, amire a vendég leülhetett, ha nem akart a földre ülni. Péter, a kéjenc tehát közönyt mímelve ült a puhán, és hallgatta e sorok írójának rá záporozó szövegét, melyet a következőkben szerkesztve és erősen megrövidítve, valamint ahol ez megkívántatik, kipontozva (fütty) közlünk:

– Nem tudom, kedves ifiú, tudatában vagy-e piszkos szerencsédnek. Én se vagyok éppen rosszul eleresztve, de akkora kib…ott előnnyel indulni a mezei futóversenyen, amekkora a tiéd, már-már pofátlanság. Egy arisztokrata, aki a toprongy kellős közepébe születik bele, a hagyományok hivatott őre, akinek mindent nulláról kell kezdenie! Egy igazi se kinn, se benn, se fönn, se lenn! Téged az Isten teremtett írónak, Péter. A külföldi rokonok elintézték nála. Úgyhogy most aztán becsüld meg magad, és fütyülve külső sikerre, kudarcra, dolgozz a belső békédért keményen, b…d meg!

A fiatal Esterházy meghatva hallá e szavakat. Párásan csillogó szemüvegén ez volt olvasható:

– Nagy marha vagy, apikám, de legalább jószívű.

Ezért van az, hogy úgy gondolok én most őrá, mintha piros pontot hozott volna haza énekből.

Megmondtam én előre.

Persze ha továbbra is ilyen sebességgel haladunk Európába és visszafelé, akkor elkerülhetetlenül beleütközünk Carl Gustav Jungba és mélylélektanába, ez esetben pedig az én renomémnak fuccs.

Jung professzor csak odapillant a Péter orrára, és egyből Jumbóra, az őselefántra asszociálva, már mondja is a diagnózist:

– Ön 1991-ben ki fog adni egy könyvet az elefántokról.

Erősen drukkolok, hogy időben megálljunk.

Edzés nélkül nincs teljesítmény, ez már így van.

Kivéve azokat az eseteket, amikor nincs így.

Ennyit mesterségünk szilárd alapjairól.

Polcz Alaine Asszony a fronton címmel megjelentetett egy könyvet, melyre a könyvtári katalóguscédulák merev kockarendje szerint az a műfaji meghatározás illik: háborús beszámoló. Polcz Alaine pszichológus, e minőségében szakmai közleményei szerint az élet végletei foglalkoztatják, sokáig a gyereklelkületben visszatükröződő világ, az ember világba indulása volt, ma a haldoklás és a haldoklók, az ember emberséges távozása a világból, ennek lehetősége és lehetetlensége a témája. Szakmai ihletésű szövegeit, amennyire emlékszem, mindig is gonddal és tisztességes magyar nyelven írta, nem a nemzetközi tudomány bikkfanyelvének lélektani dialektusában, készülődő írót azonban soha nem gyanítottam benne. Ennyi az, amit róla mint szerzőről tudni lehet. A magánszemélyről egy szűkebb értelmiségi kör még azt is tudja, hogy Polcz Alaine évtizedek óta Mészöly Miklós író felesége.

Nem éppen kedvező előjelek, ha könyve olvasásához kezdünk. Eszünkbe villan a ki-is-mondta közbölcsesség, hogy egy regénye mindenkinek van, az élete. Aztán az a gonoszság, hogy persze… aki egy életen át írók között forgott… Aztán rányitunk a könyv első fejezete előtt kissé sután lebegő mottóra: „… megpróbálom elmondani Neked, hogyan volt, mert egyszer már el kell mondanom.” Ez a nagybetűvel írt Neked csapja ki eddigi homályos előérzeteinkből a tömény gyanút, hogy a következőkben egy moralista lányregényt fogunk élvezhetni.

Aztán elkezdünk olvasni, és elkap egy nagy folyam sodra. Az utóbbi évek egyik legmegrendítőbb, legfölemelőbb könyvét tartjuk a kezünkben.

Látszatra könnyű néven nevezni megrendülésünk okát. Egy ősrégi történet játszódik újra Polcz Alaine borzalmat borzalommal fokozó, háborús hányattatásaiban; a történet legismertebb világirodalmi változata Voltaire Candide-ja. Csakhogy Polcz Alaine története nem a francia esprit-nek a szándékos túlzások elemeiből gördülékennyé szerkesztett, filozófiai légtornászmutatványa, hanem egy dilettáns szörnyeteg, a második világháború vérben és gennyben fuldokló, tetves valósága, egy kénköves fércmű, melynek úgy ereszkedünk alá mind mélyebb köreibe, mintha Dante poklának egy végtelen csigalépcsővé kiépített kráterében botorkálnánk lefelé. Hanem ahogy mi magunk egyre lejjebb tartunk, úgy emelkedik bennünk a lélek: mindinkább tudatára ébredve az előadás megdöbbentő tárgyilagosságának – annak, aminek e tárgyilagosság csak beszédmódja és gyakorlati megnyilvánulási formája –, mindinkább lenyűgöz valami, amit lényege szerint emberi nagyságnak kell mondanunk. Hihetnénk, a szerző erkölcsi ereje tesz ránk mély benyomást.

Természetesen az is. Az elmúlt negyven év gombócával a torkunkban, és alatta az elmúlt hónapokban beszerzett enyhe hányingerrel, aligha értékelhetjük túl azt a tényt, hogy Polcz Alaine, akinek volna mit és kin számon kérnie, nem kér számon senkin semmit, s hogy az ő megfogalmazásában a mindeddig kimondhatatlan, az, amit a háború utolsó hónapjaiban az orosz katonák a vonuló front mögött a nőkkel műveltek, nem az oroszok iránti gyűlöletet, hanem az emberiséget illető kételyeinket van hivatva fölkelteni. Polcz Alaine emberekről beszél, férfiakról, nőkről, katonákról, civilekről, magyarokról, oroszokról – úgy, ahogy saját magáról is, bűnbocsánat nélküli megbocsátással, szomorú megértéssel, a bosszú és az öncsalás kábítószerétől egyaránt megtartóztatva magát. Hogyne hajtanánk fejet előtte! Teljes tisztelettel, de egy kissé álmatagon. Valami ugyanis elvonja a figyelmünket. Halk zúgást hallunk, enyhe rázkódást érzünk, mint egy gépteremben. Hihető vagy sem, vonjuk le a tanulságot, itt egy regényszerkezet működik.

Rejtélyes örökmozgóként. Polcz Alaine, szövegének számos helyén tesz tanúságot erről, a mindenki életéből kitelő egy könyvet írja; nem irodalmi művel, kiköpi a keserűt. Csakhogy minden szöveg, mint növény a napot, megérzi a becsületességet, ahogy a becstelenséget is, Polcz Alaine pedig mélységesen becsületes szerző. Nő számára aligha létezhet nagyobb lelki erőpróba, az ízlésnek nehezebb vizsgája, mint saját megerőszakolásának leírása. Itt, a gyalázat legmélyebb pontján válik a dermesztő tárgyi tudás magánál többé, épp kísérteties pontossága révén kafkai látomássá; kifacsart tagokkal, emberi gyönyörszerzésre alkalmatlan testhelyzetben egyetemes nyomorúságunk vergődik és gyilkol a mocskos deszkapadlón. Gyilkol nemcsak lelkileg, a majomagy éjfekete butaságával fizikailag is, eltörve a nők gerincét. Polcz Alaine könyvének ez a jelenetsora erkölcsi tett és írói remeklés, ami kisugárzik a könyv egészére. Fény és sötét, naivitás és bölcsesség villódzása az, ami a szerző művét a maga nehezen meghatározható műfajában megrendítő olvasmánnyá teszi.

Nekem ezenfelül még egy kis magánszégyenoszloppá is.

A hatvanas évek vége tájt, amikor egy tág körön belül még mind jóban voltunk egymással, mi, az így vagy úgy gondolkodó értelmiség, egy estét Miklósék is végigkuporogtak azon a kockás huzatú heverőn, melyen tíz évvel utánuk (akkorra már elég kopott volt a huzat) Esterházy ült, és hallgatta hozzá intézett szózatomat. Ma egyetemi oktatóként működő lányom, akkor még egyke, kantáros szoknyában, három és fél évesen ugrál Alaine és Miklós között az ágyon, mutatva, hogy már az ősember is rugóra járt. Alaine a gyerekkel hivatalból foglalkozók rutinjával, bársonyos hangon próbálja meg lecsillapítani. Eredménytelenül, a ruganyos tökmag keményen ellenáll, sőt ellentámadásba megy át, és a három és fél éves szívtiprók szemérmetlenül nyílt kacérságával menekül Miklóshoz, kapaszkodik a nyakába, s vet ily módon biztonságosnak ítélt helyzetéből beszédesen lapos pillantást Alaine felé. „Hiába – mormogom magamban, Alaine-re sandítva én is –, más az, ha valaki gyerekekkel foglalkozik, és megint más, ha valakinek magának van gyereke.”

Még ennyi év után is lángot vet arcomon a heveny szégyen ezért az ostoba mondatért. Nem tudtam, hogy az ágyunk szélén egy halott is ül. Az a fiatal nő, aki Alaine valaha volt, aki élni és szülni akart, mint a normális fiatal nők általában, és akiben a petesejt boldog robbanása helyett hosszú éveken át a szó szoros értelmében eleven fertőzetként rohadt a háború. Hallottam persze valamit arról, hogy Alaine-nel mindenféle szörnyűségek történtek, meg hogy milyen beteg volt, de ezt a Pest ostromát túlélők korlátolt gőgjével valahogy úgy képzeltem, hogy feléjük egy kissé hevesebben bombáztak, beteg meg ki nem volt, én is voltam, nagy dolog, mondhatom.

Anyanyelvünk szavaiban több beleérző készség volt, mint bennem. Ők mintha írás közben a keze alá hajoltak volna, s a gyakorlatlan kéz alól kifutott egy mellbe vágó regény.

Harminc éve vagyok hivatásos író, szemembe röhög az anyag:

– Kiismernél, öcsi?

Itt állunk a karunkban egy kétfejű csecsemővel. Ő a mi szerelmetes magzatunk, az irodalmi mű.

Szerzett tudás és velünk született ösztön, verítékünk keresztségében kapott nevük szerint Elegancia és Vér, báván mosolygunk rájuk, és nem látjuk tisztán, hogy melyik az egyik és melyik a másik, mert össze van nőve a tüdejük, a szívük, a gerincük, a talpuk, a fejük, az egész szörnyeteg ikerpár. A se vele, se nélküle klasszikus esete. Egy esztétikai hassliebe.

Az irodalomtudomány számára mindez persze nem probléma. Öt kemény egyetemi éven át, nagy tettekre készülve köszörülte a hentesbárdját, csak nem fog most reszkető kézzel tétovázni. Odasújt, zutty, éljen a műelemzés. Kettőbe hasítva szép a gyerek.

Az író, ez a nyámnyila szellem jó, ha az ily merénytől visszariad. Az író a legjobban teszi, ha…

Kha … khö … khe … Bocsánat.

Az író tehát…

Ez lett volna a vége. Az, hogy sorsüldözte nép fia vagyunk. Itt állunk, karunkon a jövő, nyelvünk hegyén a válasz a nagy kérdésre, hogy mit és hogy tegyünk a jövőben mint írók, és akkor elfog bennünket egy szörnyűséges köhögőroham. Zsebkendőként még egy sejtelmes utalást is meglobogtattam volna:

Ehhe… öhhö… hrüüü… hrííí… a franc… hruuu… kaff…

Egy poént búcsúzóul, én marha. Miután vérben és szennyben gázoltam az előző oldalakon.

Az író…

Fekszem arccal a pocsolyában.

Ihletnek azt a rendszertelenül bekövetkező eseményt nevezzük, amikor Isten vagy kicsoda közbeavatkozik, és hátulról akkorát taszít rajtunk, hogy attól vagy megtanulunk repülni, vagy orrunkat verjük a földbe.

Biztos a mesterségünkben csak az, hogy a szemünkben egy fénybogár lakik.

Egy olthatatlan tűzpont.

Zúgtam egy nagyot? Csupa sár a pofám, a ruhám, mindenem?

Figyeld csak haver, hogy cselezek holnap!