Robert Lowell – Napról napra

 

Lowell századunk második felének egyik, ha nem a legkimagaslóbb amerikai-angol költője – ez mára, ironikusan szólva, nemcsak Magyarországon, hanem az Egyesült Államokban is köztudott. Iróniánk az irodalom mindenkori csalhatatlan értelmezőit illeti, akik olvasószemüvegük néhány dioptriáján át próbálják fürkészni azt a mikroszkopikus folyamatot, mely a szellemi hajszálcsövesség rejtélyes rendszerében zajlik. Magamnak is szól tehát, aki még Lowell fordítása közben sem hittem, hogy ez a bostoni mély-amerikai a maga sajátosan arisztokratikus problémáival magyarul is, egy merőben más világ az övénél jóval fullasztóbb és zsebbe vágóbb gondjainak közepette is elemi erővel tudjon hatni. Sőt, hogy néhány éven át láthatóbban hasson az idegen közegben, mint a sajátjában. Az amerikai kritika mintha csak a költő váratlan és korai halálától ébredt volna föl, a szívrohamban elhunyt költő posztumusz kötete olyan egyöntetűséggel kapta az elragadtatott kritikákat, mintha ezt megelőzőleg Lowell művét nem övezte volna a kicsit már unalmas klasszikusnak kijáró fanyalgás. Mondhatnánk, a bajban is van jó. És mégis… Orrunkkal, Hemingway (egy másik unalmas klasszikus) szerint az író legfontosabb érzékszervével, gyanakodva szimatolunk. Lowellnek pályája utolsó szakaszában sem stílusa, sem gondolatvilága nem változott akkorát, hogy az indokolhatná ezt a hangváltást a fogadtatásban. Gyanítjuk, nem is vele van baj, hanem az egyetemi tanszékeken sorozatban esztergált, fényes fafejekkel. Tágabb értelemben a modern költészet úgynevezett korszerű követelményeivel.

Jó, ha ezekkel tisztában vagyunk. Végül is nem másutt járunk – büszke civilizációnk fülsiketítő zsibvásárában, ahol egyéb jótétemény mellett egy könyv-Niagara is zúdul a fejünkre, folyamatos mennydörgésével tartva ébren az üdvös versenyszellemet. A dolog persze nem olyan egyszerű, hogy a szellem csak úgy fogja magát és elüzletiesedik. A technika kábítószerét szíva észrevétlenül kerül függőségi viszonyba vele, s mire föleszmél, már csak arra marad ereje, hogy egyre nagyobb dózisokkal tartsa működőképes állapotban magát. Minden napra kell egy új siker. Nincs szánnivalóbb egy tegnapi irányzatnál. És egy új könyv a túlélés leghalványabb esélye nélkül indul a küzdelembe, ha külső borítóján legalább két jó nevű pályatárs nem biztosítja arról a téveteg olvasót, hogy korunk páratlan remekművét tartja a kezében. Viszont ha minden könyv remekmű, egyik sem az. Zavarólag hat és a nehézségeket csak tetézi, hogy mégis akad egy-két korszakos mű köztük. A kritika előbb csak szédül, utóbb már fuldoklik is. És az életösztöntől vezérelve elkezd valami szilárd fogódzó után kapkodni, szorult helyzetében egyik modern irodalomelméletet cserélve a másikra. Kis túlzással elmondhatjuk, hogy korunknak a tipizálhatóság bűvöletében élő, irányzatokban gondolkodó, számítógéppel fölfegyverzett irodalomtudományát két mély érzelem hívta létre: az irodalmi tanszékek kimondhatatlan sóvárgása egy mindent biztosan mérő esztétikai műszer után, és a tenger közepén fuldokló matróz dühödt kétségbeesése, hogy a kaporszakállas szentségit neki, csak tempózom itt, és sehol a part.

Pályakezdése pillanatától fogva Robert Lowell ideális alanya volt a vakon rendszerező kritikának. Rendhagyó tehetség, harsány stílusjegyekkel. A második világháború bombarobbanásaitól kísérve barokk nyelvezettel, barokk módra szólózik, mintha John Donne-nál tanult volna, és nem John Crowe Ransomnál. Egy szódás martini módjára fölvizezett protestantizmus közegében tüzes, tömény szeszként kortyolja Istent, és katolizál. Majd lelkiismereti okból megtagadja a katonai szolgálatot, amiért börtönbe csukják. Egyelőre még láthatatlanul, de már teljes erővel dolgozik benne az egész életét végigkísérő ciklikus elmebaj, a mániás depresszió, mely hol a semmibe hagyja zuhanni, hol meg azt az érzést ébreszti benne, hogy pusztán a karja fölemelésével képes megállítani az autópályán özönlő autóáradatot. És közben a józan átmenetek alig túlélhető szégyene, majd megint a kórház: egy Dante poklában forgó ringlispíl, melyen szédelegve próbál talpon maradni nemzedékének talán legműveltebb, legfényesebb szelleme. A vaksors ennyi és ilyen rikoltóan expresszionista túlzása még egy botrányok után szimatoló újságírót is megszédítene, nem úgy a kávézaccból jósoló stíluselemzést, mely tárgyilagossága vértezetében mindezt mellékes életrajzi adaléknak tekinti. 1959-ben jelenik meg Lowell szabálytalan, versekből komponált „családregénye”, az Élettanulmányok. A fogadtatás lelkes, de a kritika amilyen mélyen átérzi, olyan alaposan félre is érti a költő fordulatát. Mintha az elhagyott protestantizmus állna bosszút a költőn a predesztinációval, olvasói a mű címét egyszerű könyvcímnek veszik, és minthogy a fiatal Lowell folyton az Istennel viaskodott, most meg szemmel láthatóan életrajzi anyagból dolgozik, a tudós értelmezés elérkezettnek látja a pillanatot ahhoz, hogy föltalálja a Gyónási Költészetnek Lowellt és számos nemzedéktársát egyesítő irányzatát.

Egy ködsüveget. A Gyónási Költészet fényes leleménye évtizedekre láthatatlanná teszi azt, hogy Lowell egyre többet köszönhet az amerikai és orosz prózának és egyre kevesebbet a vallásnak. Isten ugyan továbbra is jelen van Lowell világában, de egyre inkább a mindennapi hiányával, sugaras kétségként, a mind pontosabb leírást körüllebegve, valamiféle vallásos színezetű egzisztencializmus tompán derengő világképét vetítve előre. Mindebből egyelőre semmi sem látszik. Paradox módon költőnket épp költészetének olykor szinte riasztó bonyolultsága tette sokáig az értelmezők könnyű prédájává. Most is úgy tetszett, komplikált költőnek egyszerű eset. Mutatósan elemezhető, kitekintéssel Krisztusra, Boston városára, Freudra. Lowell már rég azzal foglalkozott, hogy a barokk korszakából megőrzött, zárt versszakolást valahogy összepászítsa az Élettanulmányokban kikísérletezett verssorok szabadabb lejtésével, amikor a kritika még mindig azon kotlott, hogy szabad-e egy költőnek megsértenie a gyónási titkot, azaz magasztos céllal ugyan, de indiszkrét fráterként viselkednie. Társadalom, történelem, forradalom, kinek jutott volna eszébe ilyesmi épp vele, egy rendíthetetlenül istenes költővel kapcsolatban? Olybá tűnhetett, költő és kritikusai oda vannak betonozva az oltár elé.

A hatvanas éveknek kellett jönnie, hogy e szoborcsoport megmozdulhasson – a vietnami háborúnak, a gettólázadásoknak, a diáknyugtalanságnak, Che Guevarának, a Kennedyeknek, Martin Luther Kingnek. Az idő, mely eddig egy helyben toporogni látszott, vagy félájultan a hidegháború kénes gőzeiben fuldokolt, egyszerre őrült vágtába fogott, és attól lehetett tartani, hogy egyetlen lendülettel hagyja maga mögött a korábbi évek eszméit, aggályait, botrányait. Lowell indiszkrécióján háborogni? Amikor Ginsberg a farkával integet az emberiségnek az Üvöltésben? Lowell, ha a sorozatos válságoktól megrendül is, nem költői alapállásban, annál keményebb jellem ő, a könnyen sebezhető, esendő beteg ember; nem hangot vált – hangnemet. Azt viszont félreérthetetlenül. Az 1967-es Közel az óceán azonos című, nagy ódájának filmszerű képsorát a medencében az agytrösztje kíséretében úszkáló elnökről, formailag a vers bármilyen rokonságot mutat is a korai Lowell-lel, épeszű ember nem utalhatja Isten országába. Valami készül. Egyelőre csak a nagy csönd. Majd 1969-ben megjelenik a Jegyzetfüzet, 1967–68.

A hetvenes évek nagy összegezését és a kötetek sorát vetítve előre, Lowell 1973-ban három kötetet ad közre. A Lizzie és Harriet, a Történelem, A delfin rokon művek, mindhármuk közös őse a Jegyzetfüzet, 1967–68. Összefűzi őket a közös forma, a föllazított, már-már – bármilyen képtelenségnek is hangzik ez – szabad versnek értelmezett szonett, melyet robbanásig feszít az élőbeszéd, de szét mégsem feszít, csak a roppant belső feszültség által fölemeli a verssort a levegőbe, és ott hagyja lebegni. A négy kötet lélegzetvétele közös tehát, és ez még akkor is rokonítja őket, ha egyebekben inkább különböznek, mint hasonlítanak. Az ősmű, mutatis mutandis, Lowell Tücsökzenéje: a személyes emlékek, az életrajz tudatos keverékéből egy költő életének története látszik kikerekedni; úgy tetszik, ez a költő célja, valamiféle tágan értelmezett önéletrajz. A Történelemben már másról van szó, és nemcsak azért, mert a kötetben nyolcvan új vers kapott helyet, és a régiek szövege is erős változáson esett át („túl találó volt a címe”, mondja Lowell a Jegyzetfüzetről), a költeményfolyam tétje más. A mű többé nem fejlődésregény, s ha igen, nem Lowellé, hanem a világé, mely hosszú történelmi tűnődés után föltalálta Amerikát, hogy az föltalálhassa a Lowell családot. Lowell „beépíti” Amerikát a történelembe, versfolyamában megteremti azt, aminek hiányától egy életen át szenvedett: a folyamatosságot, melyben Ekhnaton, Dante és Versailles árnyéka Bostonig ér. Vérfagylaló vállalkozás. Lowell újból nekivág annak, amivel korábban Pound, Eliot és William Carlos Williams próbálkozott, csakhogy ő egy eminens tanuló naivitásával, nyílt kártyákkal játszva – odatesz elénk egy történelmi képeskönyvet. A költészet csodája az, hogy ez a könyv mégsem az, aminek minden számítás szerint lennie kéne. A történelmi képcsarnok képeit korunk tudata keretezi, a mítoszon átsüt az irónia: költőnk édenkertjében ősünk angolul tanul és Freud előírása szerint viselkedik. Lowell verse mindvégig izzik a személyességtől. A Lizzie és Harrietben és A delfinben mintegy családi ügyeket is kiteregetve. Erre az időre esik életének egyik utolsó válsága, válása második feleségétől, Elizabeth Hardwicktól, házassága Caroline Blackwooddal, fiának születése – a halál előtt kínálkozó „különbéke” eseményei. Veszekedések, szerelmi jelenetek, mit mondjunk a gyereknek, telefonok az óceánon át, köznapi rémségek és gyönyörűségek, melyeket egy köznapinak semmiképp sem mondható egyéniség él és költ át, ne féljünk kimondani, sugárzó emberiségregénnyé. Egyedi és egyetemes, parányi és határtalanul hatalmas között csak nagy költészet közlekedhet ilyen, csapongásában is magától értetődő természetességgel. A színen a történet zajlik, mikor mi, mikor hogy, szinte egyre megy, a lényeg más, a lényeg a homályon áthatoló emberi tekintet; az, hogy költő és olvasója képes annak a szemével látni, akit vagy amit Lowell – vallásos korszakában kétely és kommentár nélkül – Istennek nevez.

Erre a költőre mondta e sorok írójának egy másik amerikai költő, a modern költészeti antológiák állandó szereplője, több, már ma is maradandónak ítélhető művel a háta mögött: „Ó, igen, Lowell… Fiatalkori verseit olvasva a hátam borsódzott a gyönyörűségtől, de amióta a keleti part playboya lett belőle…” Nem fejezte be a mondatot, amelyet most nem azért idézek föl, hogy elverhessem a port a kortársi féltékenységen. Ez a mondat híven tükrözi azt a különös légkört, mely élete utolsó éveiben Lowellt körülvette. Bármilyen hihetetlenül hangzik is ez magyar olvasójának, akit épp a maga sajátosan európai, zaklatott és nyomorult történelmi múltja miatt mindenekelőtt Lowell versbe mentett történetfilozófiájának tágassága és egyetemessége nyűgöz le a Történelemben, a költő honfitársai közül azok, akik olvasták, történelmi képeskönyvnek olvasták a művet. Vagy ami még rosszabb, egy nagy rakás szonettnek, melyeket az eddig nehézkességéről és gyötrő aggályosságáról ismert alkotójuk látszólag gond nélkül, könnyen írt, mondhatni, gyártott. Hiába bizonyította épp ez a fogadtatás, épp a maga értetlenségével a történelmi múlt kivételes fontosságát minden kultúra életében, azaz közvetve Lowell kísérletének komolyságát és mélyen etikus voltát, Amerikát mindig is az tette Amerikává, hogy tekintetét a jövőbe vetette, az indiánháborúk helyett a Szilícium-völgyre, a kéznyújtásnyinál távolabb történtekért érzett lelkifurdalást az effélékre ráérő, alkoholba vesző, depressziós művészlelkekre hagyva. Az értetlen tárgyilagosság mit látott? Egy klasszicizálódó költőt (szonettek! te jó isten!), aki ráadásul túl sokat ír. Lowellt lemenőben, fölhígulóban.

Gyanítjuk, az 1977-ben megjelent posztumusz kötet, a Napról napra fölmagasztosulásában szerepet játszhatott néminemű bűntudat is, persze csak mellékesen. Az átütő siker igazi oka az a lassú és rejtve zajló folyamat, mely előtt csak a halál rántotta szét vadul a függönyt, s melynek során Lowell költői érlelődésének logikája összetalálkozott a közönség vonzásával. Lowell egy újabb, egész életét földúló válság előestéjén kapott szívrohamot egy New York-i taxiban, halt bele feltehetőleg a válság előérzetébe. Az újrakezdés, az új élet Caroline-nal, a szigetországi idill – mindez megint az őrület foga között. Az utolsó napokban Lowell két nő között vergődik megválthatatlanul, hajlik arra, hogy visszatérjen Lizzie-hez, de félti Caroline-t is, aki csöppet sem színpadiasan öngyilkossággal fenyegeti; „a földi pokol”, jegyzi föl ezekről a napokról Lowell gyerekkori barátja. Azaz Lowell megint beáll a képbe, ismét az, akinek ismerik: Isten rendetlen, érzékeny, őrült, veszendő angyala. Ja persze, ha vér folyik, mondja a művelt közönség, az persze más. Más csakugyan, költőileg is. A Napról napra verseiben egymást erősítve jelenik meg az Élettanulmányok és a Történelem minden költői vívmánya. Annak személyessége, tragikus hangja, ennek gördülékenyebb verssora, kilátása az egyénen túlra – mindez egy új-régi versszövetté szőve, szinte csak vakírásként tapinthatóan. Az alapmintázat a laza jambikus lejtés, de az élőbeszéd fordulatai, a végletekig tömör fogalmazás és az el-elakadó lélegzet megkurtítják, megfeszítik, meglazítják, megnyújtják a szálat, minek következtében a modern szlenggel is – noha csak finoman – megtűzdelt szöveg úgy hangzik, mint a görög drámák kardala. A kétségbeesés formátlanul gomolygó sötétjére rávetül a megformálás fényessége, valami szórt, versen túli háttérragyogás. Istenről, akiről a fiatal Lowell annyit beszélt, szó sem esik. Valami fantomszerű árny mégis ott bolyong a szavak közt, egy szomorú mindentudó, mosollyal vagy torz grimasszal az arcán, nem látni jól, és csak amikor egy hirtelenül ráeső sugártól fölcsillan a cvikkere, akkor támad az a tétova benyomásunk, hogy Anton Pavlovics Csehovra hasonlít.

 

*

 

Jó tíz éve, első nekifutásra egy lendületes tanulmányt írtam Lowellről.

Nagy költő, mondtam róla akkor, ha a saját helyén szemléljük; azaz, ha betudjuk a gátló körülményeket, Amerikát, a történelmi szerepkényszert. Nagy költő, mintegy feltételes módban. Isten: az, amit Lowell Istennek nevez, az összegezésnél eszembe sem jutott. Hisz kinőtte a vallásos korszakát, gondolhattam, már régóta maga is valamiféle egzisztencialistának vallja magát.

„Isten – írja a Történelem költője – csak szó a környezetre…”

Azaz munkahipotézis.

Ma, öregedő olvasója, aki hosszú éveken át a fordítója is voltam, tudom, hogy Lowell minden megszorítás nélkül nagy költő; a megismerés végzetes szenvedélye teszi azzá, a védtelensége ezzel az ősembertől ránk maradt szenvedéllyel szemben, mely az istenképet szerszámnak használva tör föl a végtelen dióból annyit, amennyi abból egyáltalán feltörhető, annál egy icipicivel többet.

Korunk költészetének kevés olyan makacs realistája van, mint az a valamikor „tűzfújó katolikus”, aki Isten békéjét indult el megkeresni, de a vallás megnyugvása helyett a világ izgató részleteire talált; aki egész életében az ahogy van és az ahogy lennie kéne feszültségét engedte átáramolni idegpályái eleven vezetékén – egész a szívrohamig. Életműve tragikus, egész ő maga korunk angol nyelvű költészetének egyik legnagyobb alakja.