Utazás az éjszakában
Chicagóba mentem be vonattal; félórás út, még annyi sem. A nő két gyerekkel a következő állomáson szállt föl. Sudár, fekete szépség volt, az a fajta, akiről azt mondják: királyi termetű. Amúgy semmi királyi nem volt benne, természetes kecsességgel mozgott; kisebbik fia a karján, a nagyobbik, olyan hároméves forma, nagy igyekezettel próbált az anyjával lépést tartani.
Megakadt rajtuk a szemem. A gazellamozgású nőn is, de még inkább a nagyobbik fiún. Egy formás kisgyerek mindig szép, de a formás fekete kisgyerek egyenesen gyönyörű. A fejét ébenfából esztergálták, a szeme fekete fényszóró.
Ez a kis kölyök ráadásul, akárcsak kisebbik lányom odahaza, született bohóc volt. Egy ideig – lehetett az két teljes perc is – megült az anyja mellett, az ülésen. Aztán már nem bírta tovább; nagy óvatosan, hogy azért rá se szóljanak, lecsúszott – nem is ő, csak a lába – a padlóra, és már ott is állt előttem. Nem előttem persze, és főként nem kíváncsiságból, hisz mindenki láthatta: neki csak arra vitt az útja.
– Pöff – közölte velem a nagy hírt. Majd vágott két gyönyörű rémpofát, és megforgatva a szemgödreiben ülő két fekete csillagot, azt mondta rémisztő hangon: HU! Olyan volt minden, mintha otthon játszanánk. Elfelejtettem, hol utazom.
– Szia, öcsi – mondtam, és megmozgattam a füleimet; a lányaim ha tiszteltek valaha is, hát ezért, mert mozgatni tudom a füleimet. A siker most sem maradt el. – Hihi – buggyant ki a közönségből az őszinte elismerés.
A gyerek anyja, aki mindeddig rendíthetetlenül nézett maga elé, most felénk fordult. Mintha egy fekete gleccserbe néztem volna. Nem szólt, csak a szemével, de azzal tagoltan és érthetően:
– Mi az, maga talán fekete?
Fennhangon csak ennyit mondott:
– Nat!
A gyerek sarkon fordult, és néhány tétova lépés után visszaült a helyére. Ott ült az anyja mellett, és ettől fogva ő is maga elé nézett, de neki legörbült a szája.
Eddig közömbös voltam neki, közömbösebb már nem is lehettem volna. Alkalom az időtöltésre. Valaki, akivel játszani lehet. Mostantól fogva nem lehettem közömbös. A túloldalról voltam valaki. Valaki, akivel nem lehet játszani. A maga hároméves módján pontosan tudta, hogy mi történt. Megcsapta a jeges huzat, és most sírhatnékja volt, fázott.
Aztán mintha szőlőt taposnának egy nagy, koszos kádban: a pályaudvar.
Imamu Amiri Baraka, eredeti nevén Everett LeRoi Jones 1934-ben született a New Jersey-beli Newarkban. Nevében a történelem. Az anyakönyvezett eredetiben az egymással is háborúzó hódítók nyelve, a francia és az angol keveredik, és a rabszolgaság korát idézi, amikor a rabszolga a gazdája nevét viselte; a felnőtt fejjel fölvett másik kihívó mozdulattal Afrikára mutat, a megtagadott örökség helyett a vállalt azonosságra – prófétahevülettel téve mindezt, amit a névbe rejtett arab szó, az Imám tanúsít.
Jelezve különben – már a kezdet kezdetén – az alig áthidalható nehézségeket, melyek civilizációnknak, ennek az olyan, amilyen, de szabását tekintve kétségkívül még ma is sok vonásában keresztény és fehér civilizációnak az elvakultságig teljes elutasításából származnak. Az iszlámról sok minden elmondható, csak az nem, hogy ne fért volna meg – évszázadokon át és számos országban – a rabszolga-kereskedelemmel. A névcsere, a „dühös föltámadás”, ahogy az eseményt Baraka-Jones egy kortársa nevezi: lénycsere; erőszakos és vad, mint a nyomorúság, mely kiváltotta. Az elfogultságra eszerint az elfogultság a helyes válasz, minél teljesebb, annál hathatósabb.
Az érzékenyekből lesznek a kérlelhetetlenek. Baraka (még Jonesként) megjár egypár jó nevű egyetemet, és diplomát szerez német irodalomból. Megjárja a katonaságot is, három évig a légierő katonája, ebből két és fél évig Puerto Ricóban, de azért időközben jár Európában, Afrikában és a Közel-Keleten is. A költők, akik (saját nyilatkozata szerint) hatottak rá, legalábbis a kezdeti években: Lorca, William Carlos Williams, Ezra Pound és Charles Olson. Nyilatkozatában Heideggert is idézi, németül: egy művelt, egyetemi költő. A beat magatartásnak csak annyival adózik, amennyit egy képzelt korstílus megkövetel: a klasszikus utalások mellett néhány „baszd meg”. Az ordináré Ginsberg mellett épp hogy a választékosságával tűnik ki, a – kicsit unalmas – finomságával.
Ezekről a verseiről mondja később, hogy „tele voltak fehér szarral”.
Mégis e verseinek egyikében írja: „Van bennem valami, / valami kegyetlen és / csöndes, ami azon töpreng, / hogy leüljön-e a fűre / korom fiatal, fehér / szűzei / mellé?”
Ez a valami, írja róla egyik méltatója, néhány év múlva úgy emelkedett ki Baraka lelkének mélytengeréből, mint a felszín felé törő cápa. A Fekete dada nihilizmus címet viselő versében ezt olvashatjuk: „Halálkultusz / szükségszerűen lesújtó, egyszerű kar / az utcai lámpa alatt. Kibérelt földjük mélyében / bányászó herélőkés. Bukj föl, fekete dada nihilizmus! / Erőszakold meg a fehér lányokat! Erőszakold meg / az apjukat! Vágd el az anyjuk torkát!”
Szörnyű sorok. Kétszeresen is szörnyűek. Társadalomképnek és költői vereségnek egyaránt. Az indulat foka persze mindenekelőtt a fehér bűnöket minősíti. De van egy titkos határ, melyet átlépni versnek és embernek egyformán kockázatos. Bárhogy is alakult a történelem, az erőszaktevő gyilkos: az, ami, és nem több. Baraka költészete, legalábbis a dolgok mai állása szerint, megrendítőbb dokumentumnak, mint költészetnek. Ez utóbbi a – bármilyen indíttatású – rasszista elfogultságnak nemcsak a kegyetlenségét, hanem – kettős értelmű, esetünkben épp ezért találó szóval – együgyűségét sem képes elviselni.
Mindezzel együtt Baraka a manapság rémült tapintatból és büszke érzékenységből afro-amerikainak nevezett amerikai néger költészet megkerülhetetlen alakja. E költészet első korszakát John Henrynek, a balladahősnek a neve fémjelzi. John Henry, a vasútépítő versenyre kel a gőzkalapáccsal, és legyőzi a lélektelen gépet, de a győzelemért életével kell fizetnie: megszakad az erőltetett munkától. A hős riasztóan erős, de megnyugtatóan naiv; lehet egy jót szomorkodni. Néhány évtizeddel később Langston Hughes veszélyesebb módszert választ. Komolyan veszi azt, hogy Amerika a lehetőségek hazája. Ha egyszer az, gondolja Hughes, legyen is az. Nyújtson lehetőséget arra, hogy ő is olyan amerikai legyen, mint bárki más. Hughes egy életen át ír variációkat az „én is Amerikát éneklem” témájára. Nagy idő az övé, az a nagy korszak, a reményeké, a fogjunk össze mozgalmaké, a polgárjogoké, melyet Martin Luther King halála zár le. Helyet adva a kétségbeesésnek és a csalódás szülte vad indulatoknak. Baraka korszaka jön, a jelen, az enyhe lejtőn lassan lefelé gördülő dinamitos hordó.
Néma fenyegetéssel zsarolva a jövőtől valami emberibb változatot.
Messze a helyszíntől mi mást tehetnénk: szeretnénk hinni, hogy lesz egy negyedik korszak is, mely az előzőket értelmezve lát a tennivalókhoz.
Az Egyesült Államokból megtért magyar, ha elég értelmes, egy idő után felhagy az amerikai útjáról szóló úti beszámolókkal. Addig semmi baj, amíg turistaélményeiről beszél; olyasmiről, hogy hogyan vezetett egy szétesni készülő, feneke-is-alig-volt, roncstelepre való Volkswagent Seattle-ben, vagy hogy milyen dimbes-dombos San Francisco, vagy hogy miben különbözik Boston Chicagótól; lelkes közönség hallgatja, valaki mindig közbeszól: „Igen, velünk is ez történt…” De tegyen csak egyetlen tétova kísérletet is arra, hogy valamiképp értelmezze az amerikai jelenséget, a jónak és a rossznak e sajátos, igazából semmihez sem hasonlítható elegyét, kőkemény ellenállásba ütközik, s még jó, ha csak felületességgel és naivitással vádolják. Korunk emberének láthatóan szüksége van az Amerikai Mítoszra. A világ jobbat akaró értelmisége így vagy úgy, leplezve vagy nyíltan, de alapjában véve szilárdan meg van győződve arról, hogy az Egyesült Államok az az ország, ahol a Szabadság-szobor, fején cowboykalappal, egyik kezében hamburgerrel, a másikban számítógéppel, lóháton üldözi a felhőkarcolókat. Hagyjuk a kényes témát, mondja a soros házigazda, beszéljünk másról, mondjuk New Yorkról. Ó,
igen, hát New York, az csodálatos!
Mi tagadás, csüggedten bámulunk magunk elé.
Gyakorlott szövegátültetők vagyunk, tudjuk, hogy bizonyos növényeket földlabda nélkül átültetni szinte teljes bizonyossággal reménytelen. Amerika a végletek kontinense, de akkora földlabda még ott sincs, melybe egy egész társadalom gyökérzete beleférne. Enélkül viszont hogy fogjuk föl, hogy miféle költőt készülünk itt bemutatni?
Egy még fiatalnak mondható, fekete bőrű, amerikai nőt, aki ellenállt a talmi korszerűség behízelgő modorának, és nem csapott föl mozgalmi költőnek; sem verseket hörgő, fekete nőstény párducnak, sem hideg tekintetű, feminista dalnoknak, hogy ez utóbbi minőségében metsző intellektusával akarja kiherélni a férfinemet. És aki még amerikainak sem úgy amerikai, ahogy azt egy valamirevaló, tengerentúli költőtől a művelt, európai közvélemény elvárja; ahelyett, hogy szakadt farmerban imbolyogna a helyi kábítószerárusoktól és a nemzetközi turistáktól nyüzsgő, amszterdami Leidse Plein macskakövein, germanisztikát, zenét és írói mesterséget tanul különféle egyetemeken, majd maga is különféle egyetemeken tanítja az utóbbit. Értjük már, tesszük föl a koronát félreértéseink sorára; elmúlt a hippik korszaka, itt van a jappiké, a fiatal, rámenős, jól fésült, gazdag középosztálybelieké.
Rita Dove 1952-ben, az Ohio állambeli Akronban született. Mint kiemelkedő képességű tanulót, már a középiskolában szárnyukra veszik különböző ösztöndíjak, és szinte röpítik fölfelé. Hajdani osztálytársai zöméből áruházi pénztáros vagy irodai titkárnő lesz, belőle író és egyetemi tanár, aki szorgosan gyűjti a mind rangosabb szakmai elismerést. Négy verseskötete közül a harmadik, az 1986-os Thomas és Beulah, az amerikai néger rabszolgaságnak lírai versekbe foglalt, jobb meghatározás híján mondjuk, történelmi regénye, meghozza számára a Pulitzer-díjat is. A New York Review of Books kritikusa Yeats nevét említi vele kapcsolatban, más vélemény szerint Gwendolyn Brooks feltűnése óta nem jelentkezett ilyen tehetség az afro-amerikai költészetben. És így tovább. Egy sikerpálya.
Csillogása könnyen elvakíthatja szemünket. Káprázó szemmel egy kulturált, finom, egyetemi költőt látunk, aki főleg az angliai angol költészet hagyományával nyíltan szembefordulva, a rilkei szabásminta szerint próbál dolgozni, és aki, minthogy izgatja az idő problémája, kedvvel vagdos verseiben egymás mellé, mintha filmet vágna, jelent és múltat. Akár azt is hihetjük, hogy a válságba került modern vers megint egyszer a regény felé próbál kitörni szorult helyzetéből; hogy itt csak erről van szó, műfaji gondokról. Ha látjuk, sem méltatjuk figyelemre a Németországból hazaérkező költőt, akit meleg otthoniassággal köszöntenek az anyja levelében el-elpottyantott, ismerős helyesírási hibák, ahogy e költőnek azt a ki tudja mennyire tudatos törekvését sem, hogy a modern német költészet ihletésével visszataláljon William Carlos Williams átszellemített leíró versének érzéki hiteléhez. A szülei világából kiszakadt gyerek, a hirtelen helyváltoztatás nyomán bekövetkező, társadalmi méretű szédülés, ismerős jelenség ez mifelénk; barátaink, közeli-távoli ismerőseink az elzüllők, a magukat pusztítók vagy a tényleges öngyilkosok között. Másfelől viszont William Carlos Williams nagy összegező versében, a Patersonban ki az emberi szépség legfőbb megtestesítője? Az alagsori szobájában betegen fekvő, néger öregasszony, lábán a gyerekkori korbácsütés nyomával, a rabszolgaság korának eleven emlékével. Williams fehér, és mint orvos, bejáratos a jobb körökbe; hiteles tanú arra nézve, hogy ez az őrületes szövevény nem egyszerűen „négerkérdés”. Persze az is. „A Thomas és Beulah-ban – mondja Rita Dove – a nagyszüleimet akartam megírni”, amit nem kell feltétlenül úgy értenünk, hogy a szerző nagyszülei maguk voltak rabszolgák, de úgy igen, hogy az ő életükben még s így némiképp az unokájukéban is, a rabszolgaság egy darab testközeli családtörténet; eleven emlék, mint Williams öregasszonyának lábán a heg. Túlságosan is egy irányba mutat itt minden ahhoz, hogy ne fogjunk gyanút. Azt gyanítjuk, hogy Rita Dove-nak a New York Review of Books kritikusa által dicsért drámai ereje és hűvösen ellenpontozó szövegszerkesztése ugyanabból a nagyon is költői természetű forrásból ered, a forró személyességgel átélt családtörténetből. Az időjáték sebeket takar, s a tárgyilagosság a társadalom sűrűjéből a légritka magasba röppent, értelmiségi világpolgár elemi önvédelme.
A fekete galambé. A költő családnevének szótári jelentése: galamb, s ezt nemcsak azért említjük föl, mert Ars poetica című versének utolsó sorában ennek a szónak a kettős jelentésével játszik, hanem azért is, hogy ez a szójáték végső soron a bennünk lakó titkos albérlőre utal; könnyen sebezhető, mégis halhatatlan szellem ez, s bár nincs egy neve, mert száz neve van csak, s mind pontatlan, mégis ő minden költészet jótálló kezese.
|