Weöres Sándor hetvenöt éve

A hetvenes évek elején irodalmi estet rendeztek Weöres Sándor műveiből az Egyetemi Színpadon. Fényes ködként gomolyog bennem annak az estének az emléke, sem a műsorra, sem az előadó vagy előadók személyére nem emlékszem (Csernus Mariann mutatta volna be a színpadra szabott Psychét?), csak arra, hogy sokan voltunk, meg hogy jó volt ott lenni, mert a versek életre keltek, és a levegő vibrált az elektromosságtól. Illetve még valami másra is emlékszem. Egy röpke, folyosói jelenetre a szünetben. Jó barátom, a kényes ízlésű irodalmár szétnéz maga körül, és látható elégtétellel azt mondja:

– Rendes dolog, hogy ennyien vagyunk a legnagyobb élő magyar költő estjén.

Ez a mondat, mint drótsövényen fönnakadt papírszelet, azóta is meg-meglebben az emlékezetemben.

Ilyen egyszerű lenne ez?

Tudom, tudom. Ezzel a módszerrel dolgozik a legismertebb antológiaszerkesztő, az idő is. Rangsorol, osztályoz, arányosít. Ha valamiben nincs egyenlőség, a megmaradásban aztán nincs. Nem soroljuk, hiába is sorolnánk a százados melléfogásokat: a módszer nagyjából elfogadottnak tekinthető.

Valami mégis sérti a fülem. A fülem ugyanis nem arányokat őriz, hanem verseket, melyekben a most-az-egyszer a harang nyelveként kondítja meg a soha-többé, vagy, ami egyre megy vele, az örökké világnagy harangját. Ki nagyobb költő, mint az Egy mondatot és öregkora filozofikus remekléseit író Illyés? Ki nagyobb a Sirályt író Zelknél? A halálról mélázó, fiatal Jékelynél? A szarvassá változott fiút író Juhásznál? Az Apokrif Pilinszkyjénél? A Zöld Angyal jelenését látó Nagy Lászlónál?

Mások más névsort és verscímeket írnának ide, és ez így van jól. A lényeg ugyanis nem a magunk választása, hanem az, hogy a költészet, mint az ember esélye egy porszem meghódításában a mindenség befogadására, relatívabb tér annál, hogysem bárki is azt a maga abszolút nagyságával kitölthesse. Shakespeare maga a világ, de nem helyettesítheti Szapphó pár soros töredékét. Azon egyszerű oknál fogva, hogy az egyik ez, a másik az: egyikük bevégzett egésznek, másikuk töredéknek remekmű. A remekműveknek pedig éppen a lényege összemérhetetlen; a biztos irodalmi ízlés legfőbb problémája mindig is az, hogy hol húzzuk meg a határvonalat, ami fölött már csak egy esztétikailag érvényes döntés lehetséges, a döntés megtagadása. A vagy-vagy helyett az is-is.

Áldott utópia egy olyan irodalomban, mely a vagy-vagyok lázában élte századait, s ha hevült valamiért, Te vagy a legény, Tyukodi pajtás, azért legalább annyira, hogy utána mondhassa, nem olyan, mint más…

Mint Kucug Endre vagy Kucug Mihály, kinek melyik…

Aszerint, hogy a vitéz kardforgató szerint melyikük „a legnagyobb élő magyar költő”.

Mindezt természetesen nem az ünneprontás szándékával adtuk elő. Épp ellenkezőleg, azért, hogy véleményünket, melyet kinyilvánítandó vagyunk, nem szánva azt zászlónak semmiféle sereg élére, még kevésbé a más nézeteket vallók koponyáját belyukasztó fokosnak bárki kezébe, komolyan lehessen venni.

Weöres Sándor abban, amiben ő igazán nagy, a végtelennek mint határtalan változatosságnak a megjelenítésében, nemcsak a huszadik századi magyar költészetnek, de századunk világköltészetének is kiemelkedő alakja. Azzá teszi kozmikus képzelete és költői nyelvének – földhözragadt költő létemre mondom – varázsereje.

Ez utóbbi az egyszerűbb képlet. A bűbájosság hogyanja ugyan magyarázhatatlan, de a bűbáj maga tetten érhető. Ma már egyetemista lányom négyéves korában döngő léptekkel menetel körbe a szobában, és azt dübörgi: – Őszi éjjel izzik a galagonya, izzik a galagonya, izzik a galagonya… – Ez igaz – mondom fél óra múltán, dinnyenagy fejjel –, de ha nem hagyod abba, kapsz egy pofont… – Meneteltében fölnéz, épp hogy csak megnézze magának, ki zavarja, és vonul tovább: – izzik a galagonya, izzik a galagonya… – Ezrek emlékezete őrizhet ehhez hasonló jeleneteket; nemzedékek sora tanult Weörestől beszédet, verset, zenét.

Nehezebb kérdés az, hogy mit értünk kozmikus képzeleten. Semmiképp sem kozmikus gondolkodást a szó természettudományos értelmében, azaz nem valamiféle rendszeres világmagyarázatot. De nem is a képzelőerő kimeríthetetlennek mutatkozó erejét, egy óriási lepke csapongását. Leginkább még mindezek keverékét értjük rajta, egy lehetetlenül is létező lényt, egy álltában repülő járművet, melyet közönségesen és oly sok félreértést okozva a költő filozófiájának mondanak, rendszerint elfeledkezve arról, hogy ez esetben a legfényesebb és legújabb gondolat is csak alkatrész, a költői végtermék egyik – igaz, meghatározóan fontos – eleme.

Vers és eszme bonyolult viszonyának hű tükre a paradoxon, hogy konzervatív költő is írhat megrendítő verset és forradalmár is fűzfadalt. Költészet és filozófia nem eleve ellenségei egymásnak, csak akkor válnak azzá, ha kellő körültekintés híján az egyiket a másik mércéjével kezdjük el mérni. Verset szakfilozófiai mércével mérni annyi, mint a térgeometria tökéletes gömbjéhez viszonyítani egy eleven almát. József Attila kísérlete a marxizmus és Freud összebékítésére a hivatásos filozófus szemével nézve gyermeteg naivitás, ugyanez a költő szemszögéből egyenes út olyan remekművekhez, mint – ezt említjük föl, mert ez ötlik elsőül az eszünkbe – az Óda. Egy vers, melyből egyetemesebb rend sugárzik, mint akárhány doktori értekezésből.

Weöres Sándor eszmevilága gondolati rendszernek a bohóságig tarka: keresztény alapon buddhista folt, az európai hagyományon esett szakadást az indiai bölcselet férceli össze – saját versciklusának címével szólva, egy rongyszőnyeg. Csakhogy ez a szőnyeg repülni tud. A kozmikus képzelet Weöres esetében kozmikus méretű színészi tehetséget jelent, a hitelesnek ható megjelenítés gyakorlatilag határtalan képességét. Szerep szerep után, megíratlan őseposz- és mítoszföldolgozás, „képzelt eredeti és képzelt fordítása”, modern tabló és stílusparódia; ahány kötete, annyi kézikönyve a műfajoknak. – Bohóckodás – legyint a tudomány –, egy életen át… Az bizony, de a bohóctréfák sora egy tragédia körvonalait kezdi kirajzolni. A képzelt kozmosz mindinkább a valódi arányait sejteti. Akkor hát mi ez az életmű? Talán egyszemélyes világköltészeti antológia? De hisz épp az a nagy kérdés, hogy hol van Weöresben az az egy személy? Verseiben az a bizonyos „vércsöpp”, ami nélkül nincs költői szavahihetőség?

A Psyché megjelenéséig még az igényesebb tudományosság is beérhette azzal, hogy Weöres Sándor játékos költő, akinek sorsszerű kötődéseire, magyarságára rákérdezni nem épp gyümölcsöző vállalkozás. Psyché verseinek, e kitalált költőnő kitalált műveinek megjelenése óta csak a vak nem látja, hogy Weöres nem egyszerűen játszik: ő a képzeletére van ítélve; arra, hogy regényírókat is megszégyenítő valóságérzékét, tudásanyagát, lélekismeretét, humorát egy valóságfeletti közegben üzemeltesse. Meghökkentő visszacsatolásokkal: Hitlerről korábban epigrammát ír, egy gyerekkéz remekelte krampuszrajzot, inkább keltve vele derültséget, mint elszörnyedést; a Psyché múlt századi csecsemőgyilkossági jelenetében viszont az emberi lélek rengetege Schubertet idéző, tragikus hangzatokkal zúg, és a háttérben ott sötétlik mindannyiunk modern, háborús tapasztalata. Képzelt világ? Bólintsunk nyugodtan igent. A Hamleté is az.

Miközben a Psyché minden részlete hideglelősen valószerű. A költői nyelv versről versre alakulva vezet a felvilágosodásból a reformkorba, annak a reményteljes-reménytelen szerelemnek az igézetében maga is, melyet a magyar művelődés érez a világ kultúrája iránt. Bartókról vagy Illyésről szólva ma már közhelynek tetszik népdal és modern zene, Ozora és Párizs összeszikrázását említeni. Ha első hallásra meglepő is, Weöres az ő közeli rokonuk e sajátos magyar eklektikában. Minthogy az ő kozmoszt játszó világszínházának is van egy sorsszerűen helyhez kötött eleme. A nyelv, amit beszél. A minden táncot eljárni, minden fordulatot eltanulni, minden csillogást elcsenni, indoeurópait és latint egyaránt kirabolni merész, konokul szavai első szótagját hangsúlyozva is szeszélyes, változatosan rímelni tudó, hajlékony, ragozó, ragadozó magyar.

Hogy végre visszatérjünk a földre, a versekből állítólag hiányzó személyiséghez. Az emberi rejtelem sűrűjében tapogatódzunk, kérdezünk inkább, mintsem válaszolunk. Bartókról szólva szinte mindenkinek szemet szúr, hogy a földrázó géniusznak milyen törékeny test a lakhelye; Weöresnél eltekinthetünk-e ugyanettől? Nem arról van-e szó, hogy a hatalmas tehetség nem találta elég komoly munkadarabnak azt a majdnem gyereket, akiben magára eszmélt? Nem azért ír-e a süvölvény költő verset az öregekről? Nem az történt-e, hogy a kivételes képesség roppant fölhajtóereje egyszerűen fölemelte a földről az élőlénynek nem épp ólomsúlyú versfaragót? Nem ez magyarázza-e a különös pályafutást, hogy mire épp paragrafust gyártanának belőle a személytelen költészet hívei, az ő hangja személyesre vált? Nem azért-e, mert hatvan-egynéhány év már elég súly ahhoz, hogy a föld fele húzza a léghajót? És ha mindez így van, a kozmikus nézőpontnak nincs-e éppannyi köze a tömegvonzáshoz, mint a földfelszínen emelt kilátónak? Kérdések; reméljük, bennük a válasz is. A rejtjelkulcs korai nagy versének különös szerelmi jelenetéhez, melyben a világ nászágyán heverve azt mondja az ember: „Nem hiszek benned, Istenem!” Mire a megszólított rózsasziromvihar képében mosolyogva (és föltehetőleg nem egészen vallásos pozitúrában) azt feleli: „De én hiszek benned, megelégszel?”

Költők a polcomon. Persze rangsorolok én is; a gyakran használatos könyveket úgy helyezem el, hogy jól kézre essenek. Időnként leemelek közülük egyet: az égben röpködő Weörest, a földön gyalogló Vast, vagy valaki mást a nekem fontosak közül.

Olyat, akit nemcsak elolvasni, de újraolvasni is érdemes. Akinek a versei nélkül nehezebb élni.