Oklahoma bronza

A Nemzetközi Neustadt Irodalmi Díjat először 1970-ben adták ki. A kétévenként kiosztott díjat nemzetközi zsűri ítéli oda, melyet minden alkalommal más és más országok írói vagy irodalmárai közül a díj szellemi atyja, a mindenkori zsűri állandó elnöke, az észt születésű és verseit észt nyelven író amerikai professzor, Ivar Ivask választ ki és hív össze. A díj összege huszonötezer dollár, ennél nagyobb összegű irodalmi díj csak egy van, a Nobel-díj. Szakmai körökben a Neustadt-díjat egyszerűen „a kis Nobel”-nek nevezik. A díj költségeit az Oklahomai Egyetem, illetve az ennek kiadásában megjelenő világirodalmi folyóirat, a World Literature Today (korábban Books Abroad) fedezi, de a díj létrejöttében döntő szerepe volt a magánkezdeményezésnek is. A Németországból az oklahomai Ardmore-ba származott és ott – olajon? – meggazdagodott Neustadt család kétszázezer dollárt juttatott a díj céljaira; innen a díj első hallásra különösen hangzó neve. Első hallásra? Valljuk be, másodszorra sem hangzik kevésbé különösen. És korántsem csak a nem nagyon angolos zenéjű név miatt. Mintha ebben az egész olajszagú díj-ügyben lenne valami humoros. Csakhogy nincs. Az, hogy Oklahoma a világ végén van, éppoly provinciális szamárság, mint az, hogy ez vagy az a város a világ közepe. A világnak nincs, illetve csak felőlünk nézve van vége, közepe. Ez sok irányban továbbgondolható fölismerés, csöppet sem nevetséges tanulságokkal. Figyelmünkre érdemes tény, hogy Oklahomában már sok évtizede szerkesztenek a témához illő hevülettel és tárgyismerettel egy főképp kritikákat és tanulmányokat közlő, világirodalmi folyóiratot. „Az olajkutak tőszomszédságában”, ha nagyon akarjuk. Ahol különben figyelemre méltó Chaucer-kutatás is folyik. Ivar Ivasknak, a Books Abroad sorrendben második szerkesztőjének szinte csak a kézenfekvő következtetést kellett levonnia. Javaslatát egy új irodalmi díj létesítésére a Nemzetközi PEN-nek egy Franciaországban tartott összejövetelén adta elő, a hatvanas évek végén. A Nobel-díj, indokolta meg javaslatát, az évek során elnehezedett, és átitatódott diplomáciával; szerepét, mint irodalmi értékmérő, egyre kevésbé tudja betölteni. Ivask érvelésében sok igazság volt: a Nobel-díjat máig kötik például a földrajzi megfontolások; ha az egyik évben egy latin-amerikai szerző kapja a díjat, a következő évben nem kaphatja ugyanarról az égtájról származó másvalaki, mert ez fölborítaná a különböző kontinensek írói közt állítólag meglévő, valójában sohasem létezett egyensúlyt; a Nobel-díjat odaítélő bizottság épp ezért volt képtelen irodalmi folyamatként tudomásul venni és nyugtázni egy olyan ordítóan nyilvánvaló tényt, mint a latin-amerikai regény váratlan és csodálatos fölvirágzása, az irodalmat ez esetben is maga alá gyűrte a diplomácia. Kell egy versenytárs, zárult annak idején Ivask érvelése, melyet kizárólag az irodalmi érték vezérel. A Neustadt-díj változó összetételű zsűrijei ebben a szellemben igyekszenek működni. Minden zsűritag egy jelöltre tehet javaslatot, az élő világirodalom teljes köréből, műfaj és nyelvi korlátozás nélkül, feltétele viszont a jelölésnek, hogy a jelölt munkássága a megítélhetőség mértékéig hozzáférhető legyen angol és francia nyelven, a mindenkori zsűrik két hivatalos nyelvén, de legalább egyiken a kettő közül. Az „élő világirodalom” szó szerint értendő, a díjat csak élő író kaphatja. A nyelvi korlátozás hiánya pedig nemcsak azt jelenti, hogy – ha a kiírás feltételeinek egyébként megfelel – bármilyen nyelven alkotó író jelölhető a díjra, de azt is, hogy a zsűritagnak nem feltétlenül kell valamelyik író honfitársát, illetve az ő anyanyelvén alkotó írót jelölnie: amerikai jelölhet angolt, algériai brazilt – a példákat az idei zsűrizés történetéből veszem, vehetném máshonnan is. Mondanom sem kell, hogy ezzel a szabadsággal nem mindenki él; néha nehéz is lenne élni vele, a Nobel-díjakban dúskáló magyar irodalommal a háttérben egy magyar zsűritagnak csak elméletileg áll módjában más nyelven író jelöltet jelölnie. A zsűrik állandó elnökének jelöltje nincs, ő csak a szavazásban vesz részt, ott viszont kitüntetett szerepe van, szavazategyenlőség esetén az ő szavazata dönt. A zsűritagnak először írásban kell indokolnia a jelölését, majd ugyanezt a helyszínen, a zsűri ülésén szóban is meg kell tennie, vita esetén álláspontját érvekkel kell megtámogatnia, a kérdésekre jó, ha válaszolni tud. Mindebből nyilvánvaló, hogy tagnak lenni a Neustadt-díj zsűrijében nem éppen pihentető kirándulás, a pár napos eszmecserét hónapokig tartó olvasás előzi meg. A zsűri a nyilvánosság kizárásával ülésezik. A döntést az Oklahomai Egyetem elnöke közli a nyilvánossággal az erre a célra összehívott sajtókonferencián. Az érdemi munkának vége, jöhet a tévé, a rádió, az írott sajtó, a bankett, az „Ó, milyen érdekes!”.

 

*

 

Személyes okokból háromszor hárítottam el a meghívást. Negyedszerre, egy táviratra beadtam a derekamat. Kezdtek is áradni a sürgető levelek, hogy küldjem az írásos jelölési nyilatkozatot.

Ezt írtam:

„Weöres Sándor (1913–) a mozarti csodagyerekek fajtájába tartozik, akikben felnőttkorukra is marad csodálnivaló. Pályája nehéz, mert könnyűnek látszik: rendkívüli képességei majdhogynem eltakarják a rendkívüli költőt. A nagy stílusegyesítők balsorsa kíséri őt is; a részletekből épp azért, mert azok annyira sokfélék, oly sok helyről valók és magukban is olyan érdekesek, csak későn látszik összeállni a minden tekintetben meggyőző egész. Már első verseiből is kitetszett, hogy kitűnő költő, de majd harminc évet kellett várnia, míg általánossá vált a fölismerés, hogy nagy költő is. Még a hatvanas években is komoly viták folytak arról, hogy költészetének a különféle mítoszokhoz, a kínai kultúrához, az indiai ritmikához kötődő ősi jellege összeegyeztethető-e filozófiájának keresztény vonásaival, vagy a spanyol barokk, netán a francia modernség iránti rokonszenvével, vagy korunk szocializmusképével? Weöres bosszúja költőhöz méltóan ártatlan és megsemmisítő volt: meghódította az óvodákat. A magas vitatkozó felek egy napon arra ébredtek, hogy egy teljes generációnyi óvodás korú magyar állampolgár Weöres verseinek ritmusára püföli a padlót, boldogan üvöltve egy állítólagosan az érthetetlenségig komplikált költő fülbemászó dallamait. Aztán az óvodások fölnőttek, és Weöres megjelent a popzenében. Aztán a színház felnőtt Weöreshez, és Weöres megjelent a színházban. Végül valami egészen hihetetlen dolog történt. A hatvanadik éve felé járó, madártermetű költő – női álruhában – egy sikerregény szerzője lett. Egy megfilmesített sikerregényé – sűrű költészettel. Kitalált ugyanis egy soha nem létezett, tizenkilencedik századi, vadóc költőnőt, Psychét, megírta ránk maradt életművét, naplójegyzeteit, tele vad humorral, történelmi és művelődéstörténeti fintorral; a múlt századi magyar történelem figuráival és Goethével, Beethovennel, Hölderlinnel mint statisztákkal, egy fölszabadító képtelenséget, az e századi múlt századot, ahol korunk költője kimondhatja azt, amit másként pirulna kimondani, költői érvénnyel a nagy közhelyet, hogy a szabadság szent, és igényünk rá emberségünk lényegéből fakad.

Közép-Európa keleti részéről szólva többnyire a szemet leginkább szúró tényekről esik szó: a történelem nagy cikcakkjairól, a roppant sebhelyekről, a föltámadást segítő és a romlásba taszító rögeszmékről. Kevesebb figyelem övezi a zaklatott történelem és a huzamos szegénység erkölcsi hozadékát, azt az egyetemes érzékenységet és befogadókészséget, mely a zeneszerző Bartóknak is legigazibb háttere, s amelynek semmi köze sem a sznobizmushoz, sem valamiféle kulturális hátramaradottsághoz, mely egyszerűen abból a tényből fakad, hogy egymásra utaltságunk errefelé még nyilvánvalóbb, mint másutt. Weöres ennek a helyi gyökerű egyetemességnek nagy költője, példa ebben is, másban is: abba a kérdésekkel kikövezett szupermodern szakadékba, hogy nyelv-e a nyelv, hogy lehet-e még költészet a költészet; hogy fojtsuk-e szellemünket a televízióba, Weöres nem zuhant bele. Vérezve ő is, mint becsületes kortársai, de lényét meg nem tagadva, csodaképpen és kihívásként, ő a szakadék fölött lebeg.”

Szövegemet több levél is nyugtázta: „nagyszerű!”, „lehengerlően ékesszóló!” meg effélék.

„Naná – gondoltam magamban –, a bókokat még Oklahomában is ingyen mérik.”

De azért megtámadott a legősibb magyar betegség, az őrült reménykedés.

„Lehet, hogy…?”

 

*

 

Valami csodában ezért még mindig reménykedtem. Tévedésből más fényképét ragasztják az útlevelembe. A légköri viszonyok miatt leáll a légi közlekedés. Véletlenül Isztambulba küldik a repülőjegyemet.

Semmi. Mindenki segítőkész volt, minden irat időre elkészült, a repülőjegy megérkezett. A számítógép még kellemes repülést is kívánt.

Ami ezt illeti, ez megvolt. Kanada keleti partja mentén a nekidühödött levegő úgy rázta a dél felé húzó óriásgépet, mint nyavalya a nyavalyatörőst. Rázhatta ugyan bőszen, volt rá ellenszerem. Sok éve már annak, hogy valami vásárban megismertem Vitéz Lászlót, akit a setét gonoszság egy irtóztató verembe vetett. A halálnak e verme telides-teli volt cikcakkban ugráló kaszapengékkel. Hanem ez Vitéz Lászlónak meg se kottyant, mert amikor a kaszák cikkbe ugrottak, ő kapta magát és cakkba ugrott, és fordítva.

Akárcsak a kezem a két és fél dollárért vásárolt, félpohárnyi kukoricawhiskyvel.

Annyi még maradt bennem az intézeti gyerekből, hogy az ingyenkaját, ha ízetlen is, az utolsó falatig megeszem, a két és fél dolláros whiskymet pedig nincs az a vihar, amelyik kiüthetné a kezemből. Azt én, ha fuldokolva is, megiszom.

A többit pedig majd meglátjuk.

 

*

 

Az első napon mindenki fél órát kapott arra, hogy érveit előadja és a hozzá intézett kérdésekre válaszoljon. A fél órából nagyjából húsz percet ki-ki arra használt, amire akart: egyetemi kiselőadásra jelöltje irodalomtörténeti helyéről, versek fölolvasására, szabad szónoklatra a jelölt érdekében, egyszóval mindenki arra, amit a leginkább célszerűnek vélt. A második napon mindez megismétlődött azzal a különbséggel, hogy a rendelkezésünkre álló idő negyedórára csökkent, és kinek-kinek most már a többiek érvelésének ismeretében kellett érveiből előadnia azokat, amelyek még ezek után is hatásosnak voltak vélhetők.

Én az első napon Weöres két versét olvastam föl angolul, Edwin Morgan, illetve Richard Lourie fordításában, az Örök sötétség tapad a felszín belső felére és az Anticingár címűeket, majd fölolvastam, angolul persze azt is, a korábbiakban magyarul idézett jelölési nyilatkozatot. Nem mintha szerelembe estem volna a tulajdon szövegemmel, mondtam, hanem mert Weöres költészetének lényegét, a szédítő sokféleségnek látszó egyetemességet aligha tudnám egy rögtönzött szónoklattal jobban megvilágítani.

Majd ezt a kiegészítést fűztem az elhangzottakhoz:

„Az imént a mozarti tehetségről ejtettem szót. Mit értsünk ezen? Semmiképpen sem a gömbölyded formák boldog világát, a szöveg eleganciáját. Pontosabban semmiképp sem csak ezt. A mozarti tehetség kezét egy eszme vezérli, és épp az anyagformálás mikéntje teszi láthatóvá a láthatatlant. Vegyük csak szemügyre közelebbről Weöres Sándor Majomország című versének négy sorát. Edwin Morgan angol tolmácsolásában ez így hangzik:

 

Monkeymill is nearly made, miles of monkeymayonnaise, winningly unwinnable winning monkeymind wins praise.

 

Több mint huszonöt éven át működtem hivatásos versfordítóként, tudom, hogy a fordításnak megvannak a maga természetes határai. Van egy pont, melynél a legihletettebb fordító sem léphet tovább. Mert ott már egy másik nyelv kezdődik, a maga szokásjogával, szabályaival, szemléletével. E négy sor tolmácsolásában Morgan föltehetőleg remekelt, fordításánál jobb angol változat nehezen képzelhető el; minden meg van benne csinálva, ami megcsinálható, az apró trükkök, az alliterációk, a lendület. És mégis, ha összevetjük az eredetivel –

 

Megépül a majommalom, lesz sok majommajonéz, győzve győz a győzhetetlen győzedelmes majomész –,

 

szörnyűséges veszteséget vagyunk kénytelenek elkönyvelni. Az angol szóösszetételekkel ugyanis nem az a baj, hogy nem olyan jók, mint az eredetiek; a »monkeymill« nem egyszerűen rosszabb a »majommalom«-nál, mást jelent. Lényegileg jelent mást, azon a szinten, ahol a vers dallama szól. A magyar szóösszetételekbe rejtett belső rímek gyöngyöző, gurgulázó kuncogása egy gyereket vetít elénk, aki kedvenc játékszerével, a nyelvvel játszik. Egy gyereket, azaz a mindenkori világ Kolumbuszát. Az eredeti sorokban a fülünk hallatára teremtődik az alkalmi összhangzattan, a zenébe pólyált világ. És ez még csak a dallam. Egy szinttel följebb, a tudatos nyelvhasználat szintjén mást is találunk. A »győzve győz a győzhetetlen« túlzó szóismétlése a maga testtelennek tetsző általánosságában is nyílt utalás: századunk negyvenes-ötvenes éveinek magyar hordószónoklataira, melyek nemegyszer egyazon szájon át ígértek »végső győzelmet«, majd »mindennap győzelmet«, egy, a költő szóbarokkjánál is elvontabb és üresebb jövőt. Szó sem esik politikáról, elnyomásról, népfölszabadításról, és mégis – hazai füllel hallgatva a verset – a magyar történelem sűrűjében járunk. A rímes tanulságért. A mozarti világban a rím filozófiát sugall. A »majommajonéz«-re rímelő »majomész« több közönséges viccnél. A rímes csattanó a majom jövőképét hivatott értékelni, a mindenkori bárgyúság képzelte, tökéletes boldogságot, azt az unalmas édent, ahol majonézzel van leöntve minden, és épp ez a nagyszerű benne, minthogy a majom ennél nagyszerűbbet nem tud elképzelni; figyeljünk a mozarti világ a maga esetlegességében is törvényt sejtető véletlenére, hogy a rímelő szavaknak nemcsak a hangalakjuk, az anyaguk is rímel, a kicsit sűrűre kevert majonéznek és a majom agyvelejének kocsonyás állaga is, mintegy a természet istenének ajándékaképpen, mert efféle rejtett összefüggések megtervezésére a legfurfangosabb költő ihlete sem képes, de a szöveg igen, az, ha remekbe formálják, besegít maga is, fölvillantva a titkos, a csak egyszeri alkalomra érvényes összefüggést, a jelentésteljes harmóniát. Weöresnek ez a négy sora a jól megmunkált szavak hibátlan gyöngyszeme.”

BUMM! (Angolul: BANG!) Ez lett volna fölénk írva, ha egy képregény szereplői lettünk volna. De mi a Neustadt-díj zsűrije voltunk, így csak többen odajöttek hozzám gratulálni a négy sor elemzéséhez, egy sikerszámhoz. Joggal; ez a kurta verselemzés a maga tárgyilagosságával hatásosabb volt, mint a legszívtépőbb panasz kis népek mellőzött alkotóiról.

Mindazonáltal fölmerültek kétségek is. És nemcsak Weöressel kapcsolatban. Ha ez nekünk hihetetlenül hangzik is, Oklahomából nézve Weöres és Illyés sok tekintetben rokon költőnek látszanak. Épp legnagyobb erényük, egyéniségük mindent vagy majdnem mindent magukba olvasztani képes hódító ereje látszik kaméleon természetű barokknak, színes gyöngeségnek. Röviden: a hozzászólók egy része a jellegzetesen magyart hiányolja Weöresből, és – itthon hasznosítható tanulságként említem – a beszélgetés során szóba került Illyésből nem kevésbé.

A kétségeket tükröző kérdésekre az igazi választ csak másnap adtam meg. Kifejtve azt, hogy ez a jellemgyöngeségnek látszó sokféleség valójában erős jellemet és kemény kitartást kívánó következetesség, hogy ez a mediterrán-nordikus-keleti-nyugatiság, ez a lehetetlen kevercs valójában nagyon is lehetséges következménye földrajzi és történelmi helyzetünknek, s ha valami, ez aztán igazán magyar sajátosság, lássuk akár szorongató kényszernek, akár páratlan lehetőségnek.

„Hanem – fejeztem be – egyvalamit ne felejtsünk el. Ennek a próteuszi alakzatnak vasból van a gerince; a szemre állhatatlan gomolygásnak szilárd magja van, melyet ha másról nem is, makacs vonzásáról biztonsággal fölismerhetünk: Illyésnél a »nép« eszméje, Weöresnél – képzeljünk el egy fordított atommodellt – maga a mindenség a mag – a kiindulópont ellentétes, az eredmény mégis hasonló: a költészetükön átsugárzó, a kétségbeesés hangszerén is játszó, mégis mindent magába békítő ember- és emberiségszeretet.”

Profi módra megcsinált prózavers-befejezés. Nincs is több kérdés.

Félórás szünet után szavazunk.

Potyognak az írók, mint a makk. Előbb a szélekről, aztán már a világnevek is.

Három név a táblán: Haavikko, Borges, Weöres.

Aztán kiesik Weöres, majd Borges is.

– Nem igaz! – ugrik talpra a hűvös vérmérsékletű északi, a svéd nyelven író finn költő, Bo Carpelan.

– Nem igaz! – üvölt kivörösödött arccal, ég felé emelt karral –, nem hiszek a szememnek!

Aztán körbecsókolja a rivális zsűritagokat.

„Rögtön elrepül – gondolom –, és holnapra tele lesz a világsajtó a hírrel, hogy Oklahomában zakósan és nyakkendősen láttak repülni egy UFO-t.”

 

*

 

A Nemzetközi Neustadt Irodalmi Díjért folyó versenyben a magyarok nem szerepeltek rosszul. 1974-ben Karinthy Ferenc volt a magyar zsűritag, jelöltje Illyés Gyula; 1978-ban Gergely Ágnes jelöltjét, Pilinszky Jánost csak a díjat elnyerő Czeslaw Milosz előzte meg, aki később megkapta a Nobel-díjat is; 1984-ben Weöres Sándor eszmei harmadik lett.

Magyar sikerek. Magyarok abban, hogy a körülményekhez képest csakugyan nagy sikernek számítanak, és abban is persze, hogy olyan sikerek, amilyenek: helyezések. Helyezések egy olyan versenyben, ahol nincsenek helyezettek, mert csak egy díj van, a fődíj.

„Ahhoz képest – fogom majd évek múlva gondolni erről, merthogy én is magyar vagyok, aki szomorúságában az állát az öklére döntve, némán bámul maga elé a konyhában, ha éppenséggel lövöldözni nem kezd az utcán –, hogy napról napra ezt a szeszélyes, dzsungelként zsúfolt, számítógépre is alig vihető csodát beszélhetjük, nem is túl nagy ár.”