Eredetileg Kiss Ferenc Csoóri-könyvéről készültem írni, mint a költőnek és pályájának alapos ismerője.
Aztán minden másként történt.
Csoóri közreadta egy újabb írását, és az írás nyomán támadt forgószél tölcsérében ott pörgött az én nevem is.
Kétségkívül megszólítottak.
Csoóri szövege a fiatalságomra emlékeztetett, a sivítva vonuló portölcsér hangja a szirénáéra.
*
Csoóriról írva nem tudom nem magam elé idézni azt a kócos, tündöklően fekete bozontú fiatalembert, akivel emlékezetem szerint 1955-ben futottam össze egy félsötét folyosón vagy szobában, egy ferde fénynyalábbal megvilágított, ormótlan, hivatali íróasztal előtt, föltehetőleg a Csillag szerkesztőségében. A fiatalember széles mozdulattal belehajolt a fénynyalábba, és büszkeségtől csengő hangon, mintha Petőfi Sándor közölné egy járókelővel, hogy épp most esett el a harc mezején, azt mondta: – Már harmadik hete nincs lakásom! – Rettentően dekadens volt, legalább annyira, mint a gyermektápszerek dobozán látható, erőtől duzzadó csecsemők.
Nem ifjúságunk hűlt helyén készülök elérzékenyülni.
A hetvenes években, a környező országokban kóborolva, a nálunk már lazuló körülmények közül visszacsöppenve a keményebb diktatúrákba, hirtelen föltűnt, hogy a huzamos elnyomás mennyire rá van írva az emberi arcokra; máshonnét nézve talán a mienkre is rá volt, vagy mit tudni, rá van még ma is. Soha annyi krumpliorrú, uborkafejű, disznószemű, rosszul gyűrődő tokájú embert, mint az akkori bolgár írószövetség sikerköltői, akik hamis pátosztól remegő hangon olvassák iszonyú verseiket szeptember győztesen haladó kombájnjáról. A bolgár költészet igazi nagyjához, Atanasz Dalcsevhez úgy csempésznek be, mintha tetőtől talpig heroinból volnék, és sűrűn figyelmeztetnek: az Isten nevére, nehogy elszóljam magam valami hivatalos ember előtt, hogy ott jártam náluk. Az ősz hajú, napfogta, finom vonású, porceláncsészeként törékeny, apró öregember egy fotel mélyébe húzódva Montesquieu-ről beszél franciául, én rémülten nézem – a verseit még talán megbocsátanák neki, hisz ki tudja, mióta meg sem jelennek, de a fejét, az arcát soha, azért meg fogják ölni.
A diktatúrában kifinomult tekintet úgy olvas jellemet az arcból, ahogy a zenész kottából dallamot.
Az a hajdani, még majdnem üres, fiatal arc, mely a Csillag szerkesztőségének sötétjében villan elém, s melyre majd ráncokat ír és szemalji, fekete horpadás pacáját ejti az idő – egy emberséges ember arca lesz.
*
Aztán az egymás közelségében átélt évek: vér, küszködés, remény.
*
És 1990-ben ez a költő fut összeégett lélekkel Esztergom felé, egy faház pusztai magányába, s szándéka szerint menekülőben a politikától vet ott egy esszé okfejtésének két bő bekezdésével olyan szelet, hogy nyomban kezdheti aratni az általa támasztott vihart.
A magyarság és a zsidóság viszonyáról ejt szót.
Mintegy mellékesen, az esszé egy tágabb kérdéskört tárgyalna. Hiába, a folytatásokban megjelenő szöveg közlése még be sem fejeződik, amikor a sajtóban fölcsapnak a lángok.
Nyilván azért, mert gyúlékony a téma.
Itt állunk a Nagy Magyar Méregtemető kapujában. Minden sírkő alatt egy rögeszme. És a kapu fölött a felirat:
FÖLTÁMADUNK!
*
Vérivó vámpírok viadalában, amivé ez az elmérgesedésre amúgy is hajlamos vita a hazai politikai körülmények nyomorúságos vermében lett, a remény a meghallgatásra a hírlapi véleménycserék szintjén szinte semmi. A felek ismerni vélik és már csak túl jól képesek érteni egymást; előbb vágnak, utána számolnak. Körre kört víva Babits örök folyosóján, „s megint elölről”.
Költő vagyok, afféle balek, mint Tamino a Varázsfuvolában. Egy verssor tilinkóját fújva lépegetek a nyitott sírgödrökből kicsapó lángok között. A verssor a saját versemből való, a vers három évtizedes barátság után a hatvanéves Csoórihoz szól: „… van fontosabb is, mint a véleménykülönbség”.
Van. Lenne. Az, amire fiatalon fölesküdtünk. Hogy nem hagyjuk magunkat átverni, megosztani. Hogy nem érjük be a magyar örökség egy részével, mint az előttünk járók közül annyian. Hogy nem adjuk alább az egésznél.
Ó, igen. Az ifjúság. Haza vagy halál! Lehet mosolyogni. Ha oda nem kozmál arcunkra a mosoly.
*
Csoóri gondolkodásának megejtő – nincs rá jobb szó – báját, esszéírásának varázsát kezdettől fogva a természetessége adta. Egy agyonideologizált korszak filozófiai műszavaktól fuldokló, esetlenül elvont szövegeléséből valósággal kiragyogtak az ő emberi nyelven előadott gondolatfutamai. Ami korántsem csupán stíluskérdés. Stílus és tartalom talán egy műfajban sincs olyan szorosan egymáshoz bilincselve, mint épp az esszében. Csoóri jó stílusa azt is jelentette, hogy fontos kérdésekről szólva látja a lényeget. S gondolatai szorosan illeszkednek, egy késpengét sem erőszakolhatunk közéjük.
Most az ácsolat ujjnyi résein át kilátunk a csillagos égre.
*
Adyt választani vezérlőcsillagunkul írói ízlés kérdése s kinek-kinek szíve joga, ahogy az sem eshet kifogás alá, ha a magyarság bizonyos tulajdonságait megtestesítendő egy szimbólum állóképébe merevítjük ki a költő mozgalmas alakját; szabadon tehetjük mindezt, amíg csak irodalomról van szó. De már korántsem a torzítás veszélye nélkül, ha egy történelmi folyamatot kívánunk érzékeltetni. Csoóri gondolatszínpadán Ady nagy, álmos virágként bókol, s egy mámoros, kíváncsi méhraj zümmögi őt körül. Állandó világban állandó tulajdonságok; mindenki az, aki. Ez a valóságban sohasem volt így. A valóságban a több értelemben is nemes fogantatású, nemzeti liberalizmus nyitott teret a zsidóságnak, részint emberségből, részint számításból, minthogy műve betetőzéséhez hiányzott a számottevő hazai polgárság, mire a zsidóság zöme kitörő hazafisággal, kevésbé ironikusan szólva őszinte azonosulási szándékkal és buzgó polgárosodással válaszolt, mely vállalkozása persze meghozta a zsidóságnak is a maga hasznát, ahogy nagylelkűségéért a nemzet is besöpörte a magáét. Mindezt még bonyolítja a kiegyezés, egy
józan és mocskos alku, ami nélkül viszont nincs gazdasági csoda és felvirágzás, de aminek következtében ez a csoda olyan törékeny, amilyen. A századelő Duna-parti Párizsában a bűntudatnak, a rossz előérzetnek és a modernség mámorának gyúlékony elegye tölt be mindent: a kor lényege épp a féktelen keveredés, ez vet ki örvényként magából egy századra elég világméretű tehetséget a művészetektől a tudományokig, és persze ez robban föl világnagy dörrenéssel a háborúban, átadva az ígéret földjét a csonkoló műtétnek, a klausztrofóbiának és a tehetetlen bűnbakkeresésnek. Csakhogy addigra már hagyomány és modernség végzetesen átjárták és átitatták egymást; újra és újra a magunk húsába hasítunk a sebészkéssel, ha megpróbáljuk őket szétválasztani. Akárhogy is, ezt a gubancot megpiszkálva egy élő szervezetet tanulmányozunk, s az élet lényege épp a mozgás.
A folyamat nem szakad meg Ady halálával. A hazai zsidóság zöme legalább még egyszer egzisztenciája legmélyéig átéli a magyarság kérdéseit, csak most a fonákjáról, a század eleji szép remények őrjítő cáfolataként: a szónokok szájából dől a haza, a magyarság, a szebb jövő, miközben e szavak hitele a marhavagonokba zsúfolt zsidókkal együtt utazik Auschwitz felé. Vagy mégsem? Valami mégis itt bolyong rozsdás vasbilincset csörgetve, mint Ady láncolt lelkei? A magyarság jobbik része égő arccal éli át ha nem is a zsidók valóságos sorsát, mégis velük együtt a tehetetlenség észbontó szégyenét. Ettől fogva vér csöpög a tisztességes gondolkodók közösen használt szavaiból, hogy aztán a sztálinista rémségek hazai évei után végképp dzsungeli aljnövényzet módjára bonyolódjon egymásba bűn és bűnhődés – a nagy kérdés épp az, hogy képesek vagyunk-e végre fölfogni ezt? 1956-nak azt a jelentését, hogy egyszer megint egy emberként kelt föl a nép? Az erdélyi magyarság újabb sorsfordulataiban rejlő leckét, hogy a zsidókérdés világában zsidó az, akit zsidószámba vesznek? S hogy az ősbűn mindig a nem a helyén használt
jelző, a népirtás csak következmény?
Egy fagyos és szörnyű NEM állócsillagát bámulnánk Einstein kölcsönhatásokkal dolgozó mindenségében?
*
Közbevetőleg, ha van emberi tünemény, mely az általános relativitás világképét szavatolja, hát épp a kultúra az. Fénylő napunk, az emberi szellem, hogy a Kopernikusz előtti mennyboltról emeljünk le egy közhelyet aforizmának, távcsövön át nézve barlangrajzok és számítógép-programozás, munkaerkölcs és népballadák, filozófia és a vécék állapota – egyben hatalmasabb, részleteiben bonyolultabb jelensége a világnak annál, hogy bármely kor, eszmeáramlat, népcsoport kisajátíthassa. A nemzeti jelleg létét kétségbe vonni persze közönséges szamárság; ki cserélné össze Jaroslav Hašeket Ingmar Bergmannal? De próbáljuk csak meg sörből, Prágából, a röhögés mögött rejtőző álmos szomorúságból összerakni Hašeket, krumplipálinkából, hidegből, magányból, tengerből összegyúrni Bergmant, a legjobb esetben is csak az eredetihez némileg hasonló bábut kapunk. A kultúra bölcsebb, mint védői és művelői; erőszakos beavatkozásunkat föltűnés nélkül elhárítja, és folytatja a maga bonyolult anyagcseréjét, melynek során ugyanaz mást jelent másutt. Van-e értelme annak a kérdésnek, hogy Baudelaire és Talleyrand közül melyik a mélyebben francia? Mondhatjuk-e azt,
hogy Shakespeare nem eléggé hitelesen angol, mivel orrán-száján dől az olasz reneszánsz? És fordítva: kigúnyolhatjuk-e magunkhoz intézett, hasonló kérdéseinket? A kis nép küzdelmét a nyelvéért, a jellegéért, a megmaradásáért?
A kölcsönhatások e bonyolult világában csak ép arányérzékkel tájékozódhatunk.
Nincs nemzetibb tulajdonunk az anyanyelvünknél, és az kinn időzik a szabadban, kitéve latin esőnek, szláv szélnek, török hőnek, germán aszálynak, mint afféle szilajon tartott marhacsorda. Olyan is a természete; a nyelvápoló oktatná a jóra – fölrúgja. A puszta füvei közt kényesen válogat, főnevet csak módjával legel, az elő-utóidejűségre rátipor, az igét viszont hersegve falja. Ő a mi büszke címerállatunk, ívelt szarva a tárgyas ragozás. Elérzékenyülten nézegetjük: – Hiába, a századok viharaiban csak megtartotta magát!
Meg hogy most a szemünk láttára essen szét ezer darabra, mint saját magának sárból gyúrt szobra. Csak írói nyelvből annyi van egy korban, ahány igazi író. Van-e hajlékonyabb, gazdagabb, kifejezéstelibb magyar nyelv a kései Illyés esszényelvénél? Ha úgy gondoljuk, hogy nincs, ahogy gyaníthatóan nincs is, akkor képzeljük el Pilinszky Apokrifját, Mándy egy novelláját, Örkény valamelyik egypercesét ezen a nyelven. A hazugságnak és a hiteltelen szövegelésnek azokat a szánalmas emlékműveit, melyek ezek az írások lennének akkor.
Az irodalomban csínján kell bánni a receptírással.
Különösképp a mi irodalmunkban, mely létezésének első pillanatától kezdve látványosan példázza a kultúra élő szervezetként való működését, a behatolás-ellenállás-kivetés-befogadás-megőrzés meg nem szakadó folyamatát, más szavakkal azt, hogy túlélők nélkül nem támadhatnának hősei, hétköznapjai nélkül drámai pillanatai. S mind lehet lángész, s lehet a lángész terepe. Arany vagy Ady? Életkorunk vagy alkatunk még föltétetheti velünk e kérdést, de eszünkkel akkor is tudnunk kell, hogy a magyar költészet bármelyikőjük nélkül sántítana. A működő életösztönről beszélünk, ennek végtelen találékonyságáról, a magunk saját magunk által sem mindig tudott erejéről. A magyar irodalomnak, kivált a költészetnek a viszonzatlan szerelmek hosszú sora által sem lehűthető, lázas vonzódása a világirodalom iránt – már akkor is, amikor ez a fogalom még föl sincs találva – nemcsak azt mutatja, hogy milyen nagy szükségünk van fogódzkodóra és okító példára, de irodalmunk, nyelvünk, magyarságunk hasonító erejét is, ahogy e hatásokat a hazai műhely a magunk képére formálja s nemegyszer remekművé lényegíti.
Berzsenyi Horatiust, Arany Shakespeare-t – hogy lássuk, mire képes az a nyelv, melynek mélyében a népdalok és népballadák magmája izzik. A maga földmélyi módján nyitottan az is – a mítoszt a mindennapok népszokásaival és a valóságos történelmet a történelem előtti félálom emlékképeivel elegyítő, izzó óceánban rejtélyes áramlatok hozzák-viszik a motívumokat a Kaukázustól az ír szigetig, mintegy a csillagok keletkezésének koráig vezetve vissza paradoxonjaink eredetét.
A vegytiszta kultúra paranoiás lázálom. Az egészséges irodalom, mint az anyaméh: engedékenység és világhódítás.
*
Kertész Imre visszafogottságában is szikrázó indulattal utasítja el Csoóri eszmefuttatását a mai magyar zsidóság asszimilációs törekvéseiről, s kéri ki magának azt, hogy őt „zsidóságnak” minősítsék.
Kertész Imre a kortársi magyar regényirodalom egyik legmélyebben gondolkodó írója, s bár nem tartozik szorosan a tárgyhoz (noha azt sem mondhatnám, hogy teljesen független tőle), jólesik leírnom, hogy sok éve a barátom, akinek nem egy szövegét gondoztam és segítettem (másokkal együtt) a megjelenéshez.
A fenti mondat a benne található két enyhe kanyarral meg a zárójelekkel az ő divatosnak csak nehezen mondható mondatfűzésére utal, mely nem valamiféle stiláris különcség, hanem a szavak mögött rejlő sokéves töprengés természetes megjelenési formája. Kertész Imre szépíróként lényegében egy témáról ír, Auschwitzról. Nem az elemi horrorról, mely, bármilyen hihetetlennek tetszett is ez a háború után, a múló idővel halványulni tud, hanem arról, amelyik nem halványulhat, a filozófiáéról, hogy Auschwitzról gondolkodni lehet, s persze, ha lehet, kell is, mégpedig higgadtan és tárgyilagosan.
Kertész Imre regényvilágának főhőse az az egy embernyi üres tér, melyet valaha – Auschwitz előtt – az ember, a magyar, a zsidó, a Kertész, az Imre nevekkel illettek, s melyet most – Auschwitz után – nem hívnak sehogy, mert már egy karra tetovált számnak sem hívhatnak. A testtelen töprengés tétje az, hogy ez a most vajon most és mindörökké-e? Az évek során ez az üresség telik meg a folytonos fölidézéstől és értelmezéstől fölforrósuló, majd testhőmérsékletűre hűlő szenvedéssel, melyet már csak Kertész Imrének hívnak, aki annyi törékeny és halandó, emberi szabadságot testesít meg változatos helyszíneken föltűnő, túlzott szívélyességgel és harsány röhögések mögé bújtatott lényével, amennyit ez létezésével az egyetemes ürességből kiszorít.
Azokkal, akik ennek a saját maga által teremtett lénynek a feltétlen, megengedem, indulatos ragaszkodását a maga szabadságához „túlreagálásnak”, „zsidó túlérzékenységnek” minősítik, ugyan miféle eszmét cserélhetnénk? Velük nincs beszélnivalóm.
A filozófia szintjén ebben a tárgykörben nincs más igazság, csak a Kertész Imréé.
Csakhogy az élet nem mindig zajlik a filozófia szintjén.
Kertész Imre a maga életével érvel, hadd érveljek én is a magaméval. Amikor az apám mint zsidó munkaszolgálatos meghalt (az ellenőrizhetetlen hírek hozói szerint a járni már nem tudó embert a kísérő keret néhány puskatuslegyintéssel segítette át a túlvilágra, minthogy Ausztriába már nem tudta áthajtani), én katolikus anyám katolikus fiaként egy pesti bérház légópincéjéből jártam föl az udvarra napfürdőzni a kelet-közép-európai ég alá.
A hírek hozói azt is elmondták, hogy a kísérő őrök nem voltak különösképp kegyetlenek, de egy járni nem tudó ember megoldhatatlan problémát jelentett nekik, magukból kifordult, iskolázatlan, a parancs-az-parancs alárendeltségében berendezkedett lényeknek, akiknek a létszám volt a fétisük, így hát a maguk módján oldották meg a fogós kérdést. Onnan jöhettek, a társadalomnak abból a mélytengeri sötétjéből, ahonnan az anyám. Azaz, vonhattam le már felnőtt fejjel a tanulságot: tágabb értelemben használva a rokonság fogalmát, az anyám rokonai verték agyon az apámat.
Egy kelet-közép-európai történet. Ez is egy kelet-közép-európai történet. Tudathasító tanulságaként nem határozhatom meg magamat Egynek, csak Kettőnek a kozmikus nullával szemben.
Nekem Csoóri nem kevésbé barátom, mint Kertész Imre.
De itt most nem az következik, hogy akkor egy-egy: döntetlen.
Döbbenten olvastam a nevemet Csoóri fényes névsorában.
Harmincéves barátságunk első húsz évét végigbeszélgettük, megismertük egymás gondolkodását, életét. Női arcokat és idegen földrészeket láttunk földerengeni egymás verssorai mögött. Láthattam, hogy sújt le közelében a halál, láthatott engem betegségemben lassan megnyomorodni. Ismertük egymás életre szóló döntéseit; ő az én részemről azt, hogy nem vagyok hajlandó apám és anyám közt választani.
Hogy jön ahhoz nemhogy Csoóri Sándor, a barátom, de a világ bármely népe vagy akár a magasságos úristen is, hogy ebben a kérdésben helyettem döntsön?
Elszomorított persze az is, hogy gondolkodásunk néhány fontos ponton mennyire más irányt vett, de megdöbbenteni az döbbentett meg, hogy az előbbi kérdés benne föl sem merült.
Hogy ártatlanul értetlen.
Épp ő, akinek tehetségéhez lényegileg hozzátartozott valamilyen nehezen körvonalazható, mégis pontosan érzékelhető adottság, a természetes arányérzéknek és a beleérző készségnek valamilyen sajátos elegye, ami képessé tette arra, hogy még közszereplőként is kedves ember legyen.
Minek kellett vele történnie, hogy a sejtjeibe épült veszélyjelző készülék ne jelezzen? Ennyire összeégette volna a politika? Azok az évek, amikor csak mondta, mondta a magáét, és ezért vödörszám zúdították a fejére a mocskot és a parazsat?
A többség csak a hibás okfejtést látta, a ködben tilosba tévedt gondolkodót.
Én egy űzött, fuldokló embert.
*
Ha volna mérvadó szellemi életünk, mondja Csoóri.
Ha volna, nem azzal foglalkozna főleg, hogy Németh Lászlót és Lukács Györgyöt külön-külön vigye be a nagy magyar gondolkodók Panteonjába, s lehetőleg úgy állítsa főhelyre az egyiket, hogy a másik egy oszlop takarásába kerüljön, de megpróbálna szembenézni e két egymástól olyannyira különböző pálya riasztóan hasonló tanulságával, hogy korunk terepén sem a nemzeti, sem a nemzetfölötti eszméje nem járhatta a maga külön útját anélkül, hogy egy vértócsába ne lépett volna.
Fényes utópiák igézetében persze.
*
Aki könnyű kézzel nyúl a zsidókérdéshez, palackba zárt szellemet szabadít rá a világra; egy perc, és az égboltot ellepi az égett-emberhús szagú, fekete füst.
A zsidókérdés démoni természete legelőször is abban nyilvánul meg, hogy magának a kérdésnek a mibenlétét sem tudjuk megnyugtatóan meghatározni.
Ki a zsidó? Mi a zsidó?
Nép? Vallás? Kisebbség? Népcsoport? Tulajdonságok? Szokások? Viselkedés? A viszonyuk a többiekhez? A többiek viszonya hozzájuk?
Kik ők, és hol találhatók?
Bankárok? Parasztok? Elnyomók? Elnyomottak? Hagyománytisztelők? Forradalmárok? Terroristák? Áldozatok? Ázsiában? Európában? Amerikában?
Miről ismerszik meg a zsidó?
Az üzleti érzékéről? A görbe orráról?
És amelyiküknek csődbe ment a boltja? És amelyiküknek nem görbe az orra?
Hagyjuk az emberi butaság Szaharáját; éljünk szakmánk, a költészet lehetőségeivel.
A második világháború után a világot bejárta egy – talán a megszállt Lengyelországban készült – fekete-fehér fénykép. A háttérben elcsigázott emberek vonulnak vagy álldogálnak, a kép előterében, a szögesdrót mögött egy roppant ellenzős sapkát viselő, háromszögűvé fogyott arcú, tízéves forma fiú fordul a fényképezőgép felé, és néz szembe velünk, a világgal.
A zsidó, mondjuk a magunk részéről, ennek a gyereknek a szeme.
Még mindig csak közelítve az igazságot.
Századunk dúskál a szörnyűnél szörnyűbb tömeggyilkosságokban, az örmények legyilkolásától a kambodzsaiak halomra öléséig, és ámokfutó ideológiából sem csak egy volt korunkban: az a gyerek, vetjük magunk saját magunk ellen, lehetne éppen ferde szemvágású vagy fekete bőrű is.
Persze hogy lehetne; nem az emberi szenvedést kívánjuk rangsorolni.
A zsidók kiirtására tett kísérletet a bűnelkövetés módja, mondhatnánk, a kísérletet tevők erényei, a tökéletességre való törekvés, az érzelemmentes lebonyolítás, a gyilkolás már-már higiénikus kivitelezése teszi századunk reprezentatív bűnévé.
Auschwitzhoz képest minden kontármunka, még az irtózatos számokkal büszkélkedhető GULAG is, mert maradt benne egy csöpp az ember formájú rablógyilkosságból, ha másra nem, hát öncsalásra használható indulat, hogy itt valami történelmi számla rendeződik, hogy árulók és kártevők ellen folyik a harc, akiket gyűlölni lehet és kell.
A zsidókérdésre adott hűvös és tárgyszerű, német nemzetiszocialista válasz nemcsak e három fogalmat és a válaszadáshoz használt modern technika révén nemcsak a modern civilizációt kompromittálta, hanem a németségnek az egyetemes emberi kultúrában játszott, fontos szerepe okán az emberi szellem egészét, a költészettől a filozófián át a vallásos hitig. És itt most ne a közkeletű nevekre, Nietzschére és Wagnerre gondoljunk. Volt olyan német haláltábor, ahol időnként Bach és Mozart zenéje szólt a hangszórókból, nem csupán az Arbeit macht frei és a Jedem das seine erkölcstelen cinizmusának finomabb változataként; éppen hogy nem, sőt ennek megsemmisítő fokozásaként, azáltal, hogy két ilyen, a géniuszok sorából is kiemelkedő, egyetemes lángelme szájával szólva, a zenéjükkel üzente – üzenhette – meg, hogy „ezek vagyunk mi és azok vagytok ti”, azaz a megfellebbezhetetlen kirekesztést az emberi nemből, melyet e zenék örök címzettje és célja, minden harmóniák legteljesebbike, a képzelet vak ujjaival körültapogatott Isten maga is – hallhatóan – jóváhagy.
A krematóriumok kemencéiben nemcsak az elgázosított zsidók hullái hamvadtak el, hanem egy illúzió is, az emberiség úgynevezett jobbik részének illúziója, hogy ha mindene odavész is, legalább a képzelete tiszta marad.
Auschwitz óta az a szó, hogy „zsidó”, véresen és égetten hever a porban.
Többé nem lehet egy szó a többi közül.
Nem érintheti más, csak aki maga vallja magát zsidónak, és akit természetesen éppúgy megillet minden emberi jog, mint mindenki mást.
Álljunk meg itt egy pillanatra. Sebészkéssel a kezünkben közelítünk a lüktető szívhez; legyünk most kiváltképp pontosak, ne adjunk esélyt a félreértésnek. Eszünk ágában sincs azt gondolni, hogy zsidókkal kapcsolatos kérdésekről ezután csak zsidó gondolkodhat. De azt igenis állítjuk, hogy ezekről a kérdésekről többé nem szólhatunk a kívülálló helyzetéből, mert ilyen helyzet nincs. Vérmocskos századunk történetébe, minthogy megtörténhetett, az emberiség minden egyede bele van keverve. Nem tehetünk úgy, mintha nem tudnánk, hogy más zsidónak lenni és más zsidónak minősülni. Az egyik oldalon Mózes áll, a másikon dr. Mengele. Zsidónak vallani magunkat nem azt jelenti, hogy zsidóvá kell lennünk, vagy filoszemitává, hanem annak fölismerését, hogy világunkban az ember mint olyan, potenciális zsidó. Bármelyikünk ébredhet arra, hogy mától fogva nincs rá vadászati tilalom. E tárgykörben a tisztesség tehát csak belülről szólhat, érintettként, tudva – ez a legkevesebb –, hogy milyen mély a kút, melybe belenéz. S hogy az ő itt mindig azt is jelenti: én.
Nincs itt mit kibeszélni, újragondolni, átszabni.
Embereket lehet szeretni, nem szeretni. Kinek a kövér, kinek a sovány; ízlés dolga.
Hanem rokon- és ellenszenvünket, a társadalomról vallott nézeteinket összeházasítani egy alaktalan démonnal, más szavakkal, a zsidókérdést kívülállóként, a fentebb mondottak értelmében „nem zsidóként” újból föltenni akár jobbító szándékkal is annyi, mint egy tömeggyilkost bújtatni a nyelvünk hegyén.
Egy őrültet, aki végül elpusztítja magát a kérdezőt is.
*
Vonjunk mérleget.
Csoóri Sándor természetesen nem antiszemita, nem pogromokra bujtogató igric. Nemzedékem és a kortársi magyar költészet egyik legtisztább költője ő, jó szándékú, közérdekű gondolkodó.
Ez a költő most közreadott egy rosszul fölépített gondolatsort, fontos közügyben, érzékeny terepen hibásan érvelt.
Ne kicsinyítsünk, és ne nagyítsunk.
Ne legyintsünk rá arra, amire nem lehet rálegyinteni, hogy Csoóri esszéjének két bekezdése a szerző szándékától függetlenül sokakon mély sebet ütött; de ne is üljünk föl egy jó messzire látszó, magas lóra, lándzsánkat rázva, hogy szemet szemért, fogat fogért!
Annál is kevésbé, minthogy itt nem egy törzsi háborúról van szó, hanem jóval többről; nem két bekezdésről, hanem az írás egészéről, Csoóri érvelési módjáról, egész érvrendszeréről.
Tágabbra vonva a kört: mindannyiunk magyarságképéről.
Módszertanilag arról, hogy hogyan közeledjünk vizsgálatunk tárgyához, a világhoz.
Igazi vitáink Csoórival – szenvedélyesen és emberi hangon – mindig is e körül zajlottak. Lényegében arról, hogy a gazdaság állapota csak gazdasági kérdés-e?
Csoóri a mindent elborító erkölcsi züllés iszaptengerének látja a hatvanas és a hetvenes évek nagyobb részét, én – az erkölcsi válság tényét egy percig sem tagadva – a tökéletlen társadalmi működés következtében beinduló és elszabaduló, mohó tőkefelhalmozás kevéssé szívderítő korának; tőkén mindenekelőtt a fejünkben fölhalmozott szellemi vagyont értve, a regényirodalomtól a számítástechnikáig és tovább, de oda értve a megkoplalt autót, házat, falusi közművet is.
Mi más ez, ha nem az élet már-már öngyilkos erőlködéssel végrehajtott korrekciója az ideológián? Ha nem az elemi szabadságigény, mely úgy fúr utat magának, mint a betonpadló repedéseiből kizöldellő fű? És mi más trükközik itt, ha nem a sok évszázados tapasztalat, hogy valahogy, ha másként nem, hát hibernált állapotban, ki kell húznunk a jobb idők beköszöntéig? Egy kis nép élni akarása – búvópatak. Ha másban nem talál medret magának, belefolyik a kupeckedésbe.
Bármely társadalom addig életképes, amíg erkölcsét, mint termeszhangyák a házat, szét nem rágják a hétköznapok. E fölismerésből, mellyel az utópiák – közéjük értve az Orwellét is – rendre nem számolnak, kettős következtetés adódik: egyrészt, hogy erkölcs nélkül nincs jövő, másrészt, hogy gyakorlati érzék nélkül sincs.
A nemzet nemcsak a közös tudat ünnepe, de az egyéni elhatározás hétköznapja is, hogy a gyereket megszülöm, mert van hova: képzelet és készpénz együtt.
Nem állíthatunk föl tehát sorrendet, hogy előbb a magyarság, utána a gazdaság. Egy működő ország megteremtése nem csupán politikai tett volna, hanem erkölcsi is: a századokon át hiányzó, önbizalmat adó, nagy sikerélmény.
Nagy szükségünk volna rá.
Nekivághatunk-e a jövőnek úgy, hogy csak a vereségeinket tekintjük szilárd alapnak: „Mohácsot, Nagymajtényt, Világost, Trianont és még ezer másféle csapást”? Batyunkban azzal, hogy „… se Adynk, se Németh Lászlónk, se Bibónk”?
Nem épp eddigi életműve kötelezi-e Csoórit arra, hogy kimondja a magyar költészet soron következő, hagyományos, őrült „mégis”-ét; hogy hát akkor szedjük össze magunkat, és tegyük helyettük, ami tőlünk telik?
Együtt, mert másképp nem megy. Jól semmiképp sem – csak egy olyan, a mainál higgadtabb és a maga minden árnyalatát becsülni tudó társadalomban, melynek demokrácia iránti igénye nem merül ki abban, hogy egymást hörögve gyilkoló csoportjai egymást kölcsönösen tisztelt uraimnak szólítsák.
Nem hiszem, hogy ne találhatnánk meg egymás kezét.
Ép eszünkkel világítva a sötétben, amíg újból elő nem bukkan a nap.