Eredetileg Kiss Ferenc Csoóri-könyvéről készültem írni, mint a költőnek és pályájának alapos ismerője.

Aztán minden másként történt.

Csoóri közreadta egy újabb írását, és az írás nyomán támadt forgószél tölcsérében ott pörgött az én nevem is.

Kétségkívül megszólítottak.

Csoóri szövege a fiatalságomra emlékeztetett, a sivítva vonuló portölcsér hangja a szirénáéra.

*

Csoóriról írva nem tudom nem magam elé idézni azt a kócos, tündöklően fekete bozontú fiatalembert, akivel emlékezetem szerint 1955-ben futottam össze egy félsötét folyosón vagy szobában, egy ferde fénynyalábbal megvilágított, ormótlan, hivatali íróasztal előtt, föltehetőleg a Csillag szerkesztőségében. A fiatalember széles mozdulattal belehajolt a fénynyalábba, és büszkeségtől csengő hangon, mintha Petőfi Sándor közölné egy járókelővel, hogy épp most esett el a harc mezején, azt mondta: – Már harmadik hete nincs lakásom! – Rettentően dekadens volt, legalább annyira, mint a gyermektápszerek dobozán látható, erőtől duzzadó csecsemők.

Nem ifjúságunk hűlt helyén készülök elérzékenyülni.

A hetvenes években, a környező országokban kóborolva, a nálunk már lazuló körülmények közül visszacsöppenve a keményebb diktatúrákba, hirtelen föltűnt, hogy a huzamos elnyomás mennyire rá van írva az emberi arcokra; máshonnét nézve talán a mienkre is rá volt, vagy mit tudni, rá van még ma is. Soha annyi krumpliorrú, uborkafejű, disznószemű, rosszul gyűrődő tokájú embert, mint az akkori bolgár írószövetség sikerköltői, akik hamis pátosztól remegő hangon olvassák iszonyú verseiket szeptember győztesen haladó kombájnjáról. A bolgár költészet igazi nagyjához, Atanasz Dalcsevhez úgy csempésznek be, mintha tetőtől talpig heroinból volnék, és sűrűn figyelmeztetnek: az Isten nevére, nehogy elszóljam magam valami hivatalos ember előtt, hogy ott jártam náluk. Az ősz hajú, napfogta, finom vonású, porceláncsészeként törékeny, apró öregember egy fotel mélyébe húzódva Montesquieu-ről beszél franciául, én rémülten nézem – a verseit még talán megbocsátanák neki, hisz ki tudja, mióta meg sem jelennek, de a fejét, az arcát soha, azért meg fogják ölni.

A diktatúrában kifinomult tekintet úgy olvas jellemet az arcból, ahogy a zenész kottából dallamot.

Az a hajdani, még majdnem üres, fiatal arc, mely a Csillag szerkesztőségének sötétjében villan elém, s melyre majd ráncokat ír és szemalji, fekete horpadás pacáját ejti az idő – egy emberséges ember arca lesz.

*

Aztán az egymás közelségében átélt évek: vér, küszködés, remény.

*

És 1990-ben ez a költő fut összeégett lélekkel Esztergom felé, egy faház pusztai magányába, s szándéka szerint menekülőben a politikától vet ott egy esszé okfejtésének két bő bekezdésével olyan szelet, hogy nyomban kezdheti aratni az általa támasztott vihart.

A magyarság és a zsidóság viszonyáról ejt szót.

Mintegy mellékesen, az esszé egy tágabb kérdéskört tárgyalna. Hiába, a folytatásokban megjelenő szöveg közlése még be sem fejeződik, amikor a sajtóban fölcsapnak a lángok.

Nyilván azért, mert gyúlékony a téma.

Itt állunk a Nagy Magyar Méregtemető kapujában. Minden sírkő alatt egy rögeszme. És a kapu fölött a felirat:

FÖLTÁMADUNK!

*

Vérivó vámpírok viadalában, amivé ez az elmérgesedésre amúgy is hajlamos vita a hazai politikai körülmények nyomorúságos vermében lett, a remény a meghallgatásra a hírlapi véleménycserék szintjén szinte semmi. A felek ismerni vélik és már csak túl jól képesek érteni egymást; előbb vágnak, utána számolnak. Körre kört víva Babits örök folyosóján, „s megint elölről”.

Költő vagyok, afféle balek, mint Tamino a Varázsfuvolában. Egy verssor tilinkóját fújva lépegetek a nyitott sírgödrökből kicsapó lángok között. A verssor a saját versemből való, a vers három évtizedes barátság után a hatvanéves Csoórihoz szól: „… van fontosabb is, mint a véleménykülönbség”.

Van. Lenne. Az, amire fiatalon fölesküdtünk. Hogy nem hagyjuk magunkat átverni, megosztani. Hogy nem érjük be a magyar örökség egy részével, mint az előttünk járók közül annyian. Hogy nem adjuk alább az egésznél.

Ó, igen. Az ifjúság. Haza vagy halál! Lehet mosolyogni. Ha oda nem kozmál arcunkra a mosoly.

*

Csoóri gondolkodásának megejtő – nincs rá jobb szó – báját, esszéírásának varázsát kezdettől fogva a természetessége adta. Egy agyonideologizált korszak filozófiai műszavaktól fuldokló, esetlenül elvont szövegeléséből valósággal kiragyogtak az ő emberi nyelven előadott gondolatfutamai. Ami korántsem csupán stíluskérdés. Stílus és tartalom talán egy műfajban sincs olyan szorosan egymáshoz bilincselve, mint épp az esszében. Csoóri jó stílusa azt is jelentette, hogy fontos kérdésekről szólva látja a lényeget. S gondolatai szorosan illeszkednek, egy késpengét sem erőszakolhatunk közéjük.

Most az ácsolat ujjnyi résein át kilátunk a csillagos égre.

*

Adyt választani vezérlőcsillagunkul írói ízlés kérdése s kinek-kinek szíve joga, ahogy az sem eshet kifogás alá, ha a magyarság bizonyos tulajdonságait megtestesítendő egy szimbólum állóképébe merevítjük ki a költő mozgalmas alakját; szabadon tehetjük mindezt, amíg csak irodalomról van szó. De már korántsem a torzítás veszélye nélkül, ha egy történelmi folyamatot kívánunk érzékeltetni. Csoóri gondolatszínpadán Ady nagy, álmos virágként bókol, s egy mámoros, kíváncsi méhraj zümmögi őt körül. Állandó világban állandó tulajdonságok; mindenki az, aki. Ez a valóságban sohasem volt így. A valóságban a több értelemben is nemes fogantatású, nemzeti liberalizmus nyitott teret a zsidóságnak, részint emberségből, részint számításból, minthogy műve betetőzéséhez hiányzott a számottevő hazai polgárság, mire a zsidóság zöme kitörő hazafisággal, kevésbé ironikusan szólva őszinte azonosulási szándékkal és buzgó polgárosodással válaszolt, mely vállalkozása persze meghozta a zsidóságnak is a maga hasznát, ahogy nagylelkűségéért a nemzet is besöpörte a magáét. Mindezt még bonyolítja a kiegyezés, egy józan és mocskos alku, ami nélkül viszont nincs gazdasági csoda és felvirágzás, de aminek következtében ez a csoda olyan törékeny, amilyen. A századelő Duna-parti Párizsában a bűntudatnak, a rossz előérzetnek és a modernség mámorának gyúlékony elegye tölt be mindent: a kor lényege épp a féktelen keveredés, ez vet ki örvényként magából egy századra elég világméretű tehetséget a művészetektől a tudományokig, és persze ez robban föl világnagy dörrenéssel a háborúban, átadva az ígéret földjét a csonkoló műtétnek, a klausztrofóbiának és a tehetetlen bűnbakkeresésnek. Csakhogy addigra már hagyomány és modernség végzetesen átjárták és átitatták egymást; újra és újra a magunk húsába hasítunk a sebészkéssel, ha megpróbáljuk őket szétválasztani. Akárhogy is, ezt a gubancot megpiszkálva egy élő szervezetet tanulmányozunk, s az élet lényege épp a mozgás.

A folyamat nem szakad meg Ady halálával. A hazai zsidóság zöme legalább még egyszer egzisztenciája legmélyéig átéli a magyarság kérdéseit, csak most a fonákjáról, a század eleji szép remények őrjítő cáfolataként: a szónokok szájából dől a haza, a magyarság, a szebb jövő, miközben e szavak hitele a marhavagonokba zsúfolt zsidókkal együtt utazik Auschwitz felé. Vagy mégsem? Valami mégis itt bolyong rozsdás vasbilincset csörgetve, mint Ady láncolt lelkei? A magyarság jobbik része égő arccal éli át ha nem is a zsidók valóságos sorsát, mégis velük együtt a tehetetlenség észbontó szégyenét. Ettől fogva vér csöpög a tisztességes gondolkodók közösen használt szavaiból, hogy aztán a sztálinista rémségek hazai évei után végképp dzsungeli aljnövényzet módjára bonyolódjon egymásba bűn és bűnhődés – a nagy kérdés épp az, hogy képesek vagyunk-e végre fölfogni ezt? 1956-nak azt a jelentését, hogy egyszer megint egy emberként kelt föl a nép? Az erdélyi magyarság újabb sorsfordulataiban rejlő leckét, hogy a zsidókérdés világában zsidó az, akit zsidószámba vesznek? S hogy az ősbűn mindig a nem a helyén használt jelző, a népirtás csak következmény?

Egy fagyos és szörnyű NEM állócsillagát bámulnánk Einstein kölcsönhatásokkal dolgozó mindenségében?

*

Közbevetőleg, ha van emberi tünemény, mely az általános relativitás világképét szavatolja, hát épp a kultúra az. Fénylő napunk, az emberi szellem, hogy a Kopernikusz előtti mennyboltról emeljünk le egy közhelyet aforizmának, távcsövön át nézve barlangrajzok és számítógép-programozás, munkaerkölcs és népballadák, filozófia és a vécék állapota – egyben hatalmasabb, részleteiben bonyolultabb jelensége a világnak annál, hogy bármely kor, eszmeáramlat, népcsoport kisajátíthassa. A nemzeti jelleg létét kétségbe vonni persze közönséges szamárság; ki cserélné össze Jaroslav Hašeket Ingmar Bergmannal? De próbáljuk csak meg sörből, Prágából, a röhögés mögött rejtőző álmos szomorúságból összerakni Hašeket, krumplipálinkából, hidegből, magányból, tengerből összegyúrni Bergmant, a legjobb esetben is csak az eredetihez némileg hasonló bábut kapunk. A kultúra bölcsebb, mint védői és művelői; erőszakos beavatkozásunkat föltűnés nélkül elhárítja, és folytatja a maga bonyolult anyagcseréjét, melynek során ugyanaz mást jelent másutt. Van-e értelme annak a kérdésnek, hogy Baudelaire és Talleyrand közül melyik a mélyebben francia? Mondhatjuk-e azt, hogy Shakespeare nem eléggé hitelesen angol, mivel orrán-száján dől az olasz reneszánsz? És fordítva: kigúnyolhatjuk-e magunkhoz intézett, hasonló kérdéseinket? A kis nép küzdelmét a nyelvéért, a jellegéért, a megmaradásáért?

A kölcsönhatások e bonyolult világában csak ép arányérzékkel tájékozódhatunk.

Nincs nemzetibb tulajdonunk az anyanyelvünknél, és az kinn időzik a szabadban, kitéve latin esőnek, szláv szélnek, török hőnek, germán aszálynak, mint afféle szilajon tartott marhacsorda. Olyan is a természete; a nyelvápoló oktatná a jóra – fölrúgja. A puszta füvei közt kényesen válogat, főnevet csak módjával legel, az elő-utóidejűségre rátipor, az igét viszont hersegve falja. Ő a mi büszke címerállatunk, ívelt szarva a tárgyas ragozás. Elérzékenyülten nézegetjük: – Hiába, a századok viharaiban csak megtartotta magát!

Meg hogy most a szemünk láttára essen szét ezer darabra, mint saját magának sárból gyúrt szobra. Csak írói nyelvből annyi van egy korban, ahány igazi író. Van-e hajlékonyabb, gazdagabb, kifejezéstelibb magyar nyelv a kései Illyés esszényelvénél? Ha úgy gondoljuk, hogy nincs, ahogy gyaníthatóan nincs is, akkor képzeljük el Pilinszky Apokrifját, Mándy egy novelláját, Örkény valamelyik egypercesét ezen a nyelven. A hazugságnak és a hiteltelen szövegelésnek azokat a szánalmas emlékműveit, melyek ezek az írások lennének akkor.

Az irodalomban csínján kell bánni a receptírással.

Különösképp a mi irodalmunkban, mely létezésének első pillanatától kezdve látványosan példázza a kultúra élő szervezetként való működését, a behatolás-ellenállás-kivetés-befogadás-megőrzés meg nem szakadó folyamatát, más szavakkal azt, hogy túlélők nélkül nem támadhatnának hősei, hétköznapjai nélkül drámai pillanatai. S mind lehet lángész, s lehet a lángész terepe. Arany vagy Ady? Életkorunk vagy alkatunk még föltétetheti velünk e kérdést, de eszünkkel akkor is tudnunk kell, hogy a magyar költészet bármelyikőjük nélkül sántítana. A működő életösztönről beszélünk, ennek végtelen találékonyságáról, a magunk saját magunk által sem mindig tudott erejéről. A magyar irodalomnak, kivált a költészetnek a viszonzatlan szerelmek hosszú sora által sem lehűthető, lázas vonzódása a világirodalom iránt – már akkor is, amikor ez a fogalom még föl sincs találva – nemcsak azt mutatja, hogy milyen nagy szükségünk van fogódzkodóra és okító példára, de irodalmunk, nyelvünk, magyarságunk hasonító erejét is, ahogy e hatásokat a hazai műhely a magunk képére formálja s nemegyszer remekművé lényegíti.

Berzsenyi Horatiust, Arany Shakespeare-t – hogy lássuk, mire képes az a nyelv, melynek mélyében a népdalok és népballadák magmája izzik. A maga földmélyi módján nyitottan az is – a mítoszt a mindennapok népszokásaival és a valóságos történelmet a történelem előtti félálom emlékképeivel elegyítő, izzó óceánban rejtélyes áramlatok hozzák-viszik a motívumokat a Kaukázustól az ír szigetig, mintegy a csillagok keletkezésének koráig vezetve vissza paradoxonjaink eredetét.

A vegytiszta kultúra paranoiás lázálom. Az egészséges irodalom, mint az anyaméh: engedékenység és világhódítás.

*

Kertész Imre visszafogottságában is szikrázó indulattal utasítja el Csoóri eszmefuttatását a mai magyar zsidóság asszimilációs törekvéseiről, s kéri ki magának azt, hogy őt „zsidóságnak” minősítsék.

Kertész Imre a kortársi magyar regényirodalom egyik legmélyebben gondolkodó írója, s bár nem tartozik szorosan a tárgyhoz (noha azt sem mondhatnám, hogy teljesen független tőle), jólesik leírnom, hogy sok éve a barátom, akinek nem egy szövegét gondoztam és segítettem (másokkal együtt) a megjelenéshez.

A fenti mondat a benne található két enyhe kanyarral meg a zárójelekkel az ő divatosnak csak nehezen mondható mondatfűzésére utal, mely nem valamiféle stiláris különcség, hanem a szavak mögött rejlő sokéves töprengés természetes megjelenési formája. Kertész Imre szépíróként lényegében egy témáról ír, Auschwitzról. Nem az elemi horrorról, mely, bármilyen hihetetlennek tetszett is ez a háború után, a múló idővel halványulni tud, hanem arról, amelyik nem halványulhat, a filozófiáéról, hogy Auschwitzról gondolkodni lehet, s persze, ha lehet, kell is, mégpedig higgadtan és tárgyilagosan.

Kertész Imre regényvilágának főhőse az az egy embernyi üres tér, melyet valaha – Auschwitz előtt – az ember, a magyar, a zsidó, a Kertész, az Imre nevekkel illettek, s melyet most – Auschwitz után – nem hívnak sehogy, mert már egy karra tetovált számnak sem hívhatnak. A testtelen töprengés tétje az, hogy ez a most vajon most és mindörökké-e? Az évek során ez az üresség telik meg a folytonos fölidézéstől és értelmezéstől fölforrósuló, majd testhőmérsékletűre hűlő szenvedéssel, melyet már csak Kertész Imrének hívnak, aki annyi törékeny és halandó, emberi szabadságot testesít meg változatos helyszíneken föltűnő, túlzott szívélyességgel és harsány röhögések mögé bújtatott lényével, amennyit ez létezésével az egyetemes ürességből kiszorít.

Azokkal, akik ennek a saját maga által teremtett lénynek a feltétlen, megengedem, indulatos ragaszkodását a maga szabadságához „túlreagálásnak”, „zsidó túlérzékenységnek” minősítik, ugyan miféle eszmét cserélhetnénk? Velük nincs beszélnivalóm.

A filozófia szintjén ebben a tárgykörben nincs más igazság, csak a Kertész Imréé.

Csakhogy az élet nem mindig zajlik a filozófia szintjén.

Kertész Imre a maga életével érvel, hadd érveljek én is a magaméval. Amikor az apám mint zsidó munkaszolgálatos meghalt (az ellenőrizhetetlen hírek hozói szerint a járni már nem tudó embert a kísérő keret néhány puskatuslegyintéssel segítette át a túlvilágra, minthogy Ausztriába már nem tudta áthajtani), én katolikus anyám katolikus fiaként egy pesti bérház légópincéjéből jártam föl az udvarra napfürdőzni a kelet-közép-európai ég alá.

A hírek hozói azt is elmondták, hogy a kísérő őrök nem voltak különösképp kegyetlenek, de egy járni nem tudó ember megoldhatatlan problémát jelentett nekik, magukból kifordult, iskolázatlan, a parancs-az-parancs alárendeltségében berendezkedett lényeknek, akiknek a létszám volt a fétisük, így hát a maguk módján oldották meg a fogós kérdést. Onnan jöhettek, a társadalomnak abból a mélytengeri sötétjéből, ahonnan az anyám. Azaz, vonhattam le már felnőtt fejjel a tanulságot: tágabb értelemben használva a rokonság fogalmát, az anyám rokonai verték agyon az apámat.

Egy kelet-közép-európai történet. Ez is egy kelet-közép-európai történet. Tudathasító tanulságaként nem határozhatom meg magamat Egynek, csak Kettőnek a kozmikus nullával szemben.

Nekem Csoóri nem kevésbé barátom, mint Kertész Imre.

De itt most nem az következik, hogy akkor egy-egy: döntetlen.

Döbbenten olvastam a nevemet Csoóri fényes névsorában.

Harmincéves barátságunk első húsz évét végigbeszélgettük, megismertük egymás gondolkodását, életét. Női arcokat és idegen földrészeket láttunk földerengeni egymás verssorai mögött. Láthattam, hogy sújt le közelében a halál, láthatott engem betegségemben lassan megnyomorodni. Ismertük egymás életre szóló döntéseit; ő az én részemről azt, hogy nem vagyok hajlandó apám és anyám közt választani.

Hogy jön ahhoz nemhogy Csoóri Sándor, a barátom, de a világ bármely népe vagy akár a magasságos úristen is, hogy ebben a kérdésben helyettem döntsön?

Elszomorított persze az is, hogy gondolkodásunk néhány fontos ponton mennyire más irányt vett, de megdöbbenteni az döbbentett meg, hogy az előbbi kérdés benne föl sem merült.

Hogy ártatlanul értetlen.

Épp ő, akinek tehetségéhez lényegileg hozzátartozott valamilyen nehezen körvonalazható, mégis pontosan érzékelhető adottság, a természetes arányérzéknek és a beleérző készségnek valamilyen sajátos elegye, ami képessé tette arra, hogy még közszereplőként is kedves ember legyen.

Minek kellett vele történnie, hogy a sejtjeibe épült veszélyjelző készülék ne jelezzen? Ennyire összeégette volna a politika? Azok az évek, amikor csak mondta, mondta a magáét, és ezért vödörszám zúdították a fejére a mocskot és a parazsat?

A többség csak a hibás okfejtést látta, a ködben tilosba tévedt gondolkodót.

Én egy űzött, fuldokló embert.

*

Ha volna mérvadó szellemi életünk, mondja Csoóri.

Ha volna, nem azzal foglalkozna főleg, hogy Németh Lászlót és Lukács Györgyöt külön-külön vigye be a nagy magyar gondolkodók Panteonjába, s lehetőleg úgy állítsa főhelyre az egyiket, hogy a másik egy oszlop takarásába kerüljön, de megpróbálna szembenézni e két egymástól olyannyira különböző pálya riasztóan hasonló tanulságával, hogy korunk terepén sem a nemzeti, sem a nemzetfölötti eszméje nem járhatta a maga külön útját anélkül, hogy egy vértócsába ne lépett volna.

Fényes utópiák igézetében persze.

*

Aki könnyű kézzel nyúl a zsidókérdéshez, palackba zárt szellemet szabadít rá a világra; egy perc, és az égboltot ellepi az égett-emberhús szagú, fekete füst.

A zsidókérdés démoni természete legelőször is abban nyilvánul meg, hogy magának a kérdésnek a mibenlétét sem tudjuk megnyugtatóan meghatározni.

Ki a zsidó? Mi a zsidó?

Nép? Vallás? Kisebbség? Népcsoport? Tulajdonságok? Szokások? Viselkedés? A viszonyuk a többiekhez? A többiek viszonya hozzájuk?

Kik ők, és hol találhatók?

Bankárok? Parasztok? Elnyomók? Elnyomottak? Hagyománytisztelők? Forradalmárok? Terroristák? Áldozatok? Ázsiában? Európában? Amerikában?

Miről ismerszik meg a zsidó?

Az üzleti érzékéről? A görbe orráról?

És amelyiküknek csődbe ment a boltja? És amelyiküknek nem görbe az orra?

Hagyjuk az emberi butaság Szaharáját; éljünk szakmánk, a költészet lehetőségeivel.

A második világháború után a világot bejárta egy – talán a megszállt Lengyelországban készült – fekete-fehér fénykép. A háttérben elcsigázott emberek vonulnak vagy álldogálnak, a kép előterében, a szögesdrót mögött egy roppant ellenzős sapkát viselő, háromszögűvé fogyott arcú, tízéves forma fiú fordul a fényképezőgép felé, és néz szembe velünk, a világgal.

A zsidó, mondjuk a magunk részéről, ennek a gyereknek a szeme.

Még mindig csak közelítve az igazságot.

Századunk dúskál a szörnyűnél szörnyűbb tömeggyilkosságokban, az örmények legyilkolásától a kambodzsaiak halomra öléséig, és ámokfutó ideológiából sem csak egy volt korunkban: az a gyerek, vetjük magunk saját magunk ellen, lehetne éppen ferde szemvágású vagy fekete bőrű is.

Persze hogy lehetne; nem az emberi szenvedést kívánjuk rangsorolni.

A zsidók kiirtására tett kísérletet a bűnelkövetés módja, mondhatnánk, a kísérletet tevők erényei, a tökéletességre való törekvés, az érzelemmentes lebonyolítás, a gyilkolás már-már higiénikus kivitelezése teszi századunk reprezentatív bűnévé.

Auschwitzhoz képest minden kontármunka, még az irtózatos számokkal büszkélkedhető GULAG is, mert maradt benne egy csöpp az ember formájú rablógyilkosságból, ha másra nem, hát öncsalásra használható indulat, hogy itt valami történelmi számla rendeződik, hogy árulók és kártevők ellen folyik a harc, akiket gyűlölni lehet és kell.

A zsidókérdésre adott hűvös és tárgyszerű, német nemzetiszocialista válasz nemcsak e három fogalmat és a válaszadáshoz használt modern technika révén nemcsak a modern civilizációt kompromittálta, hanem a németségnek az egyetemes emberi kultúrában játszott, fontos szerepe okán az emberi szellem egészét, a költészettől a filozófián át a vallásos hitig. És itt most ne a közkeletű nevekre, Nietzschére és Wagnerre gondoljunk. Volt olyan német haláltábor, ahol időnként Bach és Mozart zenéje szólt a hangszórókból, nem csupán az Arbeit macht frei és a Jedem das seine erkölcstelen cinizmusának finomabb változataként; éppen hogy nem, sőt ennek megsemmisítő fokozásaként, azáltal, hogy két ilyen, a géniuszok sorából is kiemelkedő, egyetemes lángelme szájával szólva, a zenéjükkel üzente – üzenhette – meg, hogy „ezek vagyunk mi és azok vagytok ti”, azaz a megfellebbezhetetlen kirekesztést az emberi nemből, melyet e zenék örök címzettje és célja, minden harmóniák legteljesebbike, a képzelet vak ujjaival körültapogatott Isten maga is – hallhatóan – jóváhagy.

A krematóriumok kemencéiben nemcsak az elgázosított zsidók hullái hamvadtak el, hanem egy illúzió is, az emberiség úgynevezett jobbik részének illúziója, hogy ha mindene odavész is, legalább a képzelete tiszta marad.

Auschwitz óta az a szó, hogy „zsidó”, véresen és égetten hever a porban.

Többé nem lehet egy szó a többi közül.

Nem érintheti más, csak aki maga vallja magát zsidónak, és akit természetesen éppúgy megillet minden emberi jog, mint mindenki mást.

Álljunk meg itt egy pillanatra. Sebészkéssel a kezünkben közelítünk a lüktető szívhez; legyünk most kiváltképp pontosak, ne adjunk esélyt a félreértésnek. Eszünk ágában sincs azt gondolni, hogy zsidókkal kapcsolatos kérdésekről ezután csak zsidó gondolkodhat. De azt igenis állítjuk, hogy ezekről a kérdésekről többé nem szólhatunk a kívülálló helyzetéből, mert ilyen helyzet nincs. Vérmocskos századunk történetébe, minthogy megtörténhetett, az emberiség minden egyede bele van keverve. Nem tehetünk úgy, mintha nem tudnánk, hogy más zsidónak lenni és más zsidónak minősülni. Az egyik oldalon Mózes áll, a másikon dr. Mengele. Zsidónak vallani magunkat nem azt jelenti, hogy zsidóvá kell lennünk, vagy filoszemitává, hanem annak fölismerését, hogy világunkban az ember mint olyan, potenciális zsidó. Bármelyikünk ébredhet arra, hogy mától fogva nincs rá vadászati tilalom. E tárgykörben a tisztesség tehát csak belülről szólhat, érintettként, tudva – ez a legkevesebb –, hogy milyen mély a kút, melybe belenéz. S hogy az ő itt mindig azt is jelenti: én.

Nincs itt mit kibeszélni, újragondolni, átszabni.

Embereket lehet szeretni, nem szeretni. Kinek a kövér, kinek a sovány; ízlés dolga.

Hanem rokon- és ellenszenvünket, a társadalomról vallott nézeteinket összeházasítani egy alaktalan démonnal, más szavakkal, a zsidókérdést kívülállóként, a fentebb mondottak értelmében „nem zsidóként” újból föltenni akár jobbító szándékkal is annyi, mint egy tömeggyilkost bújtatni a nyelvünk hegyén.

Egy őrültet, aki végül elpusztítja magát a kérdezőt is.

*

Vonjunk mérleget.

Csoóri Sándor természetesen nem antiszemita, nem pogromokra bujtogató igric. Nemzedékem és a kortársi magyar költészet egyik legtisztább költője ő, jó szándékú, közérdekű gondolkodó.

Ez a költő most közreadott egy rosszul fölépített gondolatsort, fontos közügyben, érzékeny terepen hibásan érvelt.

Ne kicsinyítsünk, és ne nagyítsunk.

Ne legyintsünk rá arra, amire nem lehet rálegyinteni, hogy Csoóri esszéjének két bekezdése a szerző szándékától függetlenül sokakon mély sebet ütött; de ne is üljünk föl egy jó messzire látszó, magas lóra, lándzsánkat rázva, hogy szemet szemért, fogat fogért!

Annál is kevésbé, minthogy itt nem egy törzsi háborúról van szó, hanem jóval többről; nem két bekezdésről, hanem az írás egészéről, Csoóri érvelési módjáról, egész érvrendszeréről.

Tágabbra vonva a kört: mindannyiunk magyarságképéről.

Módszertanilag arról, hogy hogyan közeledjünk vizsgálatunk tárgyához, a világhoz.

Igazi vitáink Csoórival – szenvedélyesen és emberi hangon – mindig is e körül zajlottak. Lényegében arról, hogy a gazdaság állapota csak gazdasági kérdés-e?

Csoóri a mindent elborító erkölcsi züllés iszaptengerének látja a hatvanas és a hetvenes évek nagyobb részét, én – az erkölcsi válság tényét egy percig sem tagadva – a tökéletlen társadalmi működés következtében beinduló és elszabaduló, mohó tőkefelhalmozás kevéssé szívderítő korának; tőkén mindenekelőtt a fejünkben fölhalmozott szellemi vagyont értve, a regényirodalomtól a számítástechnikáig és tovább, de oda értve a megkoplalt autót, házat, falusi közművet is.

Mi más ez, ha nem az élet már-már öngyilkos erőlködéssel végrehajtott korrekciója az ideológián? Ha nem az elemi szabadságigény, mely úgy fúr utat magának, mint a betonpadló repedéseiből kizöldellő fű? És mi más trükközik itt, ha nem a sok évszázados tapasztalat, hogy valahogy, ha másként nem, hát hibernált állapotban, ki kell húznunk a jobb idők beköszöntéig? Egy kis nép élni akarása – búvópatak. Ha másban nem talál medret magának, belefolyik a kupeckedésbe.

Bármely társadalom addig életképes, amíg erkölcsét, mint termeszhangyák a házat, szét nem rágják a hétköznapok. E fölismerésből, mellyel az utópiák – közéjük értve az Orwellét is – rendre nem számolnak, kettős következtetés adódik: egyrészt, hogy erkölcs nélkül nincs jövő, másrészt, hogy gyakorlati érzék nélkül sincs.

A nemzet nemcsak a közös tudat ünnepe, de az egyéni elhatározás hétköznapja is, hogy a gyereket megszülöm, mert van hova: képzelet és készpénz együtt.

Nem állíthatunk föl tehát sorrendet, hogy előbb a magyarság, utána a gazdaság. Egy működő ország megteremtése nem csupán politikai tett volna, hanem erkölcsi is: a századokon át hiányzó, önbizalmat adó, nagy sikerélmény.

Nagy szükségünk volna rá.

Nekivághatunk-e a jövőnek úgy, hogy csak a vereségeinket tekintjük szilárd alapnak: „Mohácsot, Nagymajtényt, Világost, Trianont és még ezer másféle csapást”? Batyunkban azzal, hogy „… se Adynk, se Németh Lászlónk, se Bibónk”?

Nem épp eddigi életműve kötelezi-e Csoórit arra, hogy kimondja a magyar költészet soron következő, hagyományos, őrült „mégis”-ét; hogy hát akkor szedjük össze magunkat, és tegyük helyettük, ami tőlünk telik?

Együtt, mert másképp nem megy. Jól semmiképp sem – csak egy olyan, a mainál higgadtabb és a maga minden árnyalatát becsülni tudó társadalomban, melynek demokrácia iránti igénye nem merül ki abban, hogy egymást hörögve gyilkoló csoportjai egymást kölcsönösen tisztelt uraimnak szólítsák.

Nem hiszem, hogy ne találhatnánk meg egymás kezét.

Ép eszünkkel világítva a sötétben, amíg újból elő nem bukkan a nap.

Utóirat

Ez az írás az 1990-es választási kampány során kirobbant és nyárra már elmérgesedett, értelmiségi háború körülményei között született. Érdemi válasz nem érkezett rá. A tovább gyűrűző vitában egyébként is kevés szó esett róla, akkor is inkább a személyes motívumokról, mint az írásba foglalt figyelmeztetésről, hogy a mi körülményeink között nemzet és társadalom összegabalyodott kérdéseinek kellőképpen át nem gondolt szétválasztása, akár azáltal is, hogy az egyik kérdéskör fontosságát a másik rovására hangsúlyozzuk – út az öngyilkossághoz. Maga Csoóri, miközben újból tanújelét adta a szerző mint költő iránt érzett nagyrabecsülésének, írásra írással nem válaszolt, sőt néhány hónapnyi csönd után többször nyilatkozott úgy, hogy más lett volna a helyzet, ha gondolataira gondolatokkal felelnek vitapartnerei is, mely kijelentést aligha tekinthet bárki is írásomra érvényes észrevételnek, vagy elfogadható magyarázatnak arra nézve, hogy miért tért ki Csoóri előbb a velem, majd később a Fejtő Ferenccel való – természetesen más és más köröket érintő – eszmecsere elől. Ám bármi volt is az ok, tény, hogy mindkét alkalom kihasználatlan maradt, s a vita a ház alapozása helyett az ablakba tett virág színéről folyt továbbra is. Ma, két évvel a Napfogyatkozás keletkezése után úgy gondolom, hogy a benne foglaltak csak a körülötte történtekkel együtt hű jelzői a kornak, „ütve »átalútnál« egy csekély halomba”.

1992

A hetvenes évek elején irodalmi estet rendeztek Weöres Sándor műveiből az Egyetemi Színpadon. Fényes ködként gomolyog bennem annak az estének az emléke, sem a műsorra, sem az előadó vagy előadók személyére nem emlékszem (Csernus Mariann mutatta volna be a színpadra szabott Psychét?), csak arra, hogy sokan voltunk, meg hogy jó volt ott lenni, mert a versek életre keltek, és a levegő vibrált az elektromosságtól. Illetve még valami másra is emlékszem. Egy röpke, folyosói jelenetre a szünetben. Jó barátom, a kényes ízlésű irodalmár szétnéz maga körül, és látható elégtétellel azt mondja:

– Rendes dolog, hogy ennyien vagyunk a legnagyobb élő magyar költő estjén.

Ez a mondat, mint drótsövényen fönnakadt papírszelet, azóta is meg-meglebben az emlékezetemben.

Ilyen egyszerű lenne ez?

Tudom, tudom. Ezzel a módszerrel dolgozik a legismertebb antológiaszerkesztő, az idő is. Rangsorol, osztályoz, arányosít. Ha valamiben nincs egyenlőség, a megmaradásban aztán nincs. Nem soroljuk, hiába is sorolnánk a százados melléfogásokat: a módszer nagyjából elfogadottnak tekinthető.

Valami mégis sérti a fülem. A fülem ugyanis nem arányokat őriz, hanem verseket, melyekben a most-az-egyszer a harang nyelveként kondítja meg a soha-többé, vagy, ami egyre megy vele, az örökké világnagy harangját. Ki nagyobb költő, mint az Egy mondatot és öregkora filozofikus remekléseit író Illyés? Ki nagyobb a Sirályt író Zelknél? A halálról mélázó, fiatal Jékelynél? A szarvassá változott fiút író Juhásznál? Az Apokrif Pilinszkyjénél? A Zöld Angyal jelenését látó Nagy Lászlónál?

Mások más névsort és verscímeket írnának ide, és ez így van jól. A lényeg ugyanis nem a magunk választása, hanem az, hogy a költészet, mint az ember esélye egy porszem meghódításában a mindenség befogadására, relatívabb tér annál, hogysem bárki is azt a maga abszolút nagyságával kitölthesse. Shakespeare maga a világ, de nem helyettesítheti Szapphó pár soros töredékét. Azon egyszerű oknál fogva, hogy az egyik ez, a másik az: egyikük bevégzett egésznek, másikuk töredéknek remekmű. A remekműveknek pedig éppen a lényege összemérhetetlen; a biztos irodalmi ízlés legfőbb problémája mindig is az, hogy hol húzzuk meg a határvonalat, ami fölött már csak egy esztétikailag érvényes döntés lehetséges, a döntés megtagadása. A vagy-vagy helyett az is-is.

Áldott utópia egy olyan irodalomban, mely a vagy-vagyok lázában élte századait, s ha hevült valamiért, Te vagy a legény, Tyukodi pajtás, azért legalább annyira, hogy utána mondhassa, nem olyan, mint más…

Mint Kucug Endre vagy Kucug Mihály, kinek melyik…

Aszerint, hogy a vitéz kardforgató szerint melyikük „a legnagyobb élő magyar költő”.

Mindezt természetesen nem az ünneprontás szándékával adtuk elő. Épp ellenkezőleg, azért, hogy véleményünket, melyet kinyilvánítandó vagyunk, nem szánva azt zászlónak semmiféle sereg élére, még kevésbé a más nézeteket vallók koponyáját belyukasztó fokosnak bárki kezébe, komolyan lehessen venni.

Weöres Sándor abban, amiben ő igazán nagy, a végtelennek mint határtalan változatosságnak a megjelenítésében, nemcsak a huszadik századi magyar költészetnek, de századunk világköltészetének is kiemelkedő alakja. Azzá teszi kozmikus képzelete és költői nyelvének – földhözragadt költő létemre mondom – varázsereje.

Ez utóbbi az egyszerűbb képlet. A bűbájosság hogyanja ugyan magyarázhatatlan, de a bűbáj maga tetten érhető. Ma már egyetemista lányom négyéves korában döngő léptekkel menetel körbe a szobában, és azt dübörgi: – Őszi éjjel izzik a galagonya, izzik a galagonya, izzik a galagonya… – Ez igaz – mondom fél óra múltán, dinnyenagy fejjel –, de ha nem hagyod abba, kapsz egy pofont… – Meneteltében fölnéz, épp hogy csak megnézze magának, ki zavarja, és vonul tovább: – izzik a galagonya, izzik a galagonya… – Ezrek emlékezete őrizhet ehhez hasonló jeleneteket; nemzedékek sora tanult Weörestől beszédet, verset, zenét.

Nehezebb kérdés az, hogy mit értünk kozmikus képzeleten. Semmiképp sem kozmikus gondolkodást a szó természettudományos értelmében, azaz nem valamiféle rendszeres világmagyarázatot. De nem is a képzelőerő kimeríthetetlennek mutatkozó erejét, egy óriási lepke csapongását. Leginkább még mindezek keverékét értjük rajta, egy lehetetlenül is létező lényt, egy álltában repülő járművet, melyet közönségesen és oly sok félreértést okozva a költő filozófiájának mondanak, rendszerint elfeledkezve arról, hogy ez esetben a legfényesebb és legújabb gondolat is csak alkatrész, a költői végtermék egyik – igaz, meghatározóan fontos – eleme.

Vers és eszme bonyolult viszonyának hű tükre a paradoxon, hogy konzervatív költő is írhat megrendítő verset és forradalmár is fűzfadalt. Költészet és filozófia nem eleve ellenségei egymásnak, csak akkor válnak azzá, ha kellő körültekintés híján az egyiket a másik mércéjével kezdjük el mérni. Verset szakfilozófiai mércével mérni annyi, mint a térgeometria tökéletes gömbjéhez viszonyítani egy eleven almát. József Attila kísérlete a marxizmus és Freud összebékítésére a hivatásos filozófus szemével nézve gyermeteg naivitás, ugyanez a költő szemszögéből egyenes út olyan remekművekhez, mint – ezt említjük föl, mert ez ötlik elsőül az eszünkbe – az Óda. Egy vers, melyből egyetemesebb rend sugárzik, mint akárhány doktori értekezésből.

Weöres Sándor eszmevilága gondolati rendszernek a bohóságig tarka: keresztény alapon buddhista folt, az európai hagyományon esett szakadást az indiai bölcselet férceli össze – saját versciklusának címével szólva, egy rongyszőnyeg. Csakhogy ez a szőnyeg repülni tud. A kozmikus képzelet Weöres esetében kozmikus méretű színészi tehetséget jelent, a hitelesnek ható megjelenítés gyakorlatilag határtalan képességét. Szerep szerep után, megíratlan őseposz- és mítoszföldolgozás, „képzelt eredeti és képzelt fordítása”, modern tabló és stílusparódia; ahány kötete, annyi kézikönyve a műfajoknak. – Bohóckodás – legyint a tudomány –, egy életen át… Az bizony, de a bohóctréfák sora egy tragédia körvonalait kezdi kirajzolni. A képzelt kozmosz mindinkább a valódi arányait sejteti. Akkor hát mi ez az életmű? Talán egyszemélyes világköltészeti antológia? De hisz épp az a nagy kérdés, hogy hol van Weöresben az az egy személy? Verseiben az a bizonyos „vércsöpp”, ami nélkül nincs költői szavahihetőség?

A Psyché megjelenéséig még az igényesebb tudományosság is beérhette azzal, hogy Weöres Sándor játékos költő, akinek sorsszerű kötődéseire, magyarságára rákérdezni nem épp gyümölcsöző vállalkozás. Psyché verseinek, e kitalált költőnő kitalált műveinek megjelenése óta csak a vak nem látja, hogy Weöres nem egyszerűen játszik: ő a képzeletére van ítélve; arra, hogy regényírókat is megszégyenítő valóságérzékét, tudásanyagát, lélekismeretét, humorát egy valóságfeletti közegben üzemeltesse. Meghökkentő visszacsatolásokkal: Hitlerről korábban epigrammát ír, egy gyerekkéz remekelte krampuszrajzot, inkább keltve vele derültséget, mint elszörnyedést; a Psyché múlt századi csecsemőgyilkossági jelenetében viszont az emberi lélek rengetege Schubertet idéző, tragikus hangzatokkal zúg, és a háttérben ott sötétlik mindannyiunk modern, háborús tapasztalata. Képzelt világ? Bólintsunk nyugodtan igent. A Hamleté is az.

Miközben a Psyché minden részlete hideglelősen valószerű. A költői nyelv versről versre alakulva vezet a felvilágosodásból a reformkorba, annak a reményteljes-reménytelen szerelemnek az igézetében maga is, melyet a magyar művelődés érez a világ kultúrája iránt. Bartókról vagy Illyésről szólva ma már közhelynek tetszik népdal és modern zene, Ozora és Párizs összeszikrázását említeni. Ha első hallásra meglepő is, Weöres az ő közeli rokonuk e sajátos magyar eklektikában. Minthogy az ő kozmoszt játszó világszínházának is van egy sorsszerűen helyhez kötött eleme. A nyelv, amit beszél. A minden táncot eljárni, minden fordulatot eltanulni, minden csillogást elcsenni, indoeurópait és latint egyaránt kirabolni merész, konokul szavai első szótagját hangsúlyozva is szeszélyes, változatosan rímelni tudó, hajlékony, ragozó, ragadozó magyar.

Hogy végre visszatérjünk a földre, a versekből állítólag hiányzó személyiséghez. Az emberi rejtelem sűrűjében tapogatódzunk, kérdezünk inkább, mintsem válaszolunk. Bartókról szólva szinte mindenkinek szemet szúr, hogy a földrázó géniusznak milyen törékeny test a lakhelye; Weöresnél eltekinthetünk-e ugyanettől? Nem arról van-e szó, hogy a hatalmas tehetség nem találta elég komoly munkadarabnak azt a majdnem gyereket, akiben magára eszmélt? Nem azért ír-e a süvölvény költő verset az öregekről? Nem az történt-e, hogy a kivételes képesség roppant fölhajtóereje egyszerűen fölemelte a földről az élőlénynek nem épp ólomsúlyú versfaragót? Nem ez magyarázza-e a különös pályafutást, hogy mire épp paragrafust gyártanának belőle a személytelen költészet hívei, az ő hangja személyesre vált? Nem azért-e, mert hatvan-egynéhány év már elég súly ahhoz, hogy a föld fele húzza a léghajót? És ha mindez így van, a kozmikus nézőpontnak nincs-e éppannyi köze a tömegvonzáshoz, mint a földfelszínen emelt kilátónak? Kérdések; reméljük, bennük a válasz is. A rejtjelkulcs korai nagy versének különös szerelmi jelenetéhez, melyben a világ nászágyán heverve azt mondja az ember: „Nem hiszek benned, Istenem!” Mire a megszólított rózsasziromvihar képében mosolyogva (és föltehetőleg nem egészen vallásos pozitúrában) azt feleli: „De én hiszek benned, megelégszel?”

Költők a polcomon. Persze rangsorolok én is; a gyakran használatos könyveket úgy helyezem el, hogy jól kézre essenek. Időnként leemelek közülük egyet: az égben röpködő Weörest, a földön gyalogló Vast, vagy valaki mást a nekem fontosak közül.

Olyat, akit nemcsak elolvasni, de újraolvasni is érdemes. Akinek a versei nélkül nehezebb élni.

Az Egyesült Államokból megtért magyar, ha elég értelmes, egy idő után felhagy az amerikai útjáról szóló úti beszámolókkal. Addig semmi baj, amíg turistaélményeiről beszél; olyasmiről, hogy hogyan vezetett egy szétesni készülő, feneke-is-alig-volt, roncstelepre való Volkswagent Seattle-ben, vagy hogy milyen dimbes-dombos San Francisco, vagy hogy miben különbözik Boston Chicagótól; lelkes közönség hallgatja, valaki mindig közbeszól: „Igen, velünk is ez történt…” De tegyen csak egyetlen tétova kísérletet is arra, hogy valamiképp értelmezze az amerikai jelenséget, a jónak és a rossznak e sajátos, igazából semmihez sem hasonlítható elegyét, kőkemény ellenállásba ütközik, s még jó, ha csak felületességgel és naivitással vádolják. Korunk emberének láthatóan szüksége van az Amerikai Mítoszra. A világ jobbat akaró értelmisége így vagy úgy, leplezve vagy nyíltan, de alapjában véve szilárdan meg van győződve arról, hogy az Egyesült Államok az az ország, ahol a Szabadság-szobor, fején cowboykalappal, egyik kezében hamburgerrel, a másikban számítógéppel, lóháton üldözi a felhőkarcolókat. Hagyjuk a kényes témát, mondja a soros házigazda, beszéljünk másról, mondjuk New Yorkról. Ó, igen, hát New York, az csodálatos!

Mi tagadás, csüggedten bámulunk magunk elé.

Gyakorlott szövegátültetők vagyunk, tudjuk, hogy bizonyos növényeket földlabda nélkül átültetni szinte teljes bizonyossággal reménytelen. Amerika a végletek kontinense, de akkora földlabda még ott sincs, melybe egy egész társadalom gyökérzete beleférne. Enélkül viszont hogy fogjuk föl, hogy miféle költőt készülünk itt bemutatni?

Egy még fiatalnak mondható, fekete bőrű, amerikai nőt, aki ellenállt a talmi korszerűség behízelgő modorának, és nem csapott föl mozgalmi költőnek; sem verseket hörgő, fekete nőstény párducnak, sem hideg tekintetű, feminista dalnoknak, hogy ez utóbbi minőségében metsző intellektusával akarja kiherélni a férfinemet. És aki még amerikainak sem úgy amerikai, ahogy azt egy valamirevaló, tengerentúli költőtől a művelt, európai közvélemény elvárja; ahelyett, hogy szakadt farmerban imbolyogna a helyi kábítószerárusoktól és a nemzetközi turistáktól nyüzsgő, amszterdami Leidse Plein macskakövein, germanisztikát, zenét és írói mesterséget tanul különféle egyetemeken, majd maga is különféle egyetemeken tanítja az utóbbit. Értjük már, tesszük föl a koronát félreértéseink sorára; elmúlt a hippik korszaka, itt van a jappiké, a fiatal, rámenős, jól fésült, gazdag középosztálybelieké.

Rita Dove 1952-ben, az Ohio állambeli Akronban született. Mint kiemelkedő képességű tanulót, már a középiskolában szárnyukra veszik különböző ösztöndíjak, és szinte röpítik fölfelé. Hajdani osztálytársai zöméből áruházi pénztáros vagy irodai titkárnő lesz, belőle író és egyetemi tanár, aki szorgosan gyűjti a mind rangosabb szakmai elismerést. Négy verseskötete közül a harmadik, az 1986-os Thomas és Beulah, az amerikai néger rabszolgaságnak lírai versekbe foglalt, jobb meghatározás híján mondjuk, történelmi regénye, meghozza számára a Pulitzer-díjat is. A New York Review of Books kritikusa Yeats nevét említi vele kapcsolatban, más vélemény szerint Gwendolyn Brooks feltűnése óta nem jelentkezett ilyen tehetség az afro-amerikai költészetben. És így tovább. Egy sikerpálya.

Csillogása könnyen elvakíthatja szemünket. Káprázó szemmel egy kulturált, finom, egyetemi költőt látunk, aki főleg az angliai angol költészet hagyományával nyíltan szembefordulva, a rilkei szabásminta szerint próbál dolgozni, és aki, minthogy izgatja az idő problémája, kedvvel vagdos verseiben egymás mellé, mintha filmet vágna, jelent és múltat. Akár azt is hihetjük, hogy a válságba került modern vers megint egyszer a regény felé próbál kitörni szorult helyzetéből; hogy itt csak erről van szó, műfaji gondokról. Ha látjuk, sem méltatjuk figyelemre a Németországból hazaérkező költőt, akit meleg otthoniassággal köszöntenek az anyja levelében el-elpottyantott, ismerős helyesírási hibák, ahogy e költőnek azt a ki tudja mennyire tudatos törekvését sem, hogy a modern német költészet ihletésével visszataláljon William Carlos Williams átszellemített leíró versének érzéki hiteléhez. A szülei világából kiszakadt gyerek, a hirtelen helyváltoztatás nyomán bekövetkező, társadalmi méretű szédülés, ismerős jelenség ez mifelénk; barátaink, közeli-távoli ismerőseink az elzüllők, a magukat pusztítók vagy a tényleges öngyilkosok között. Másfelől viszont William Carlos Williams nagy összegező versében, a Patersonban ki az emberi szépség legfőbb megtestesítője? Az alagsori szobájában betegen fekvő, néger öregasszony, lábán a gyerekkori korbácsütés nyomával, a rabszolgaság korának eleven emlékével. Williams fehér, és mint orvos, bejáratos a jobb körökbe; hiteles tanú arra nézve, hogy ez az őrületes szövevény nem egyszerűen „négerkérdés”. Persze az is. „A Thomas és Beulah-ban – mondja Rita Dove – a nagyszüleimet akartam megírni”, amit nem kell feltétlenül úgy értenünk, hogy a szerző nagyszülei maguk voltak rabszolgák, de úgy igen, hogy az ő életükben még s így némiképp az unokájukéban is, a rabszolgaság egy darab testközeli családtörténet; eleven emlék, mint Williams öregasszonyának lábán a heg. Túlságosan is egy irányba mutat itt minden ahhoz, hogy ne fogjunk gyanút. Azt gyanítjuk, hogy Rita Dove-nak a New York Review of Books kritikusa által dicsért drámai ereje és hűvösen ellenpontozó szövegszerkesztése ugyanabból a nagyon is költői természetű forrásból ered, a forró személyességgel átélt családtörténetből. Az időjáték sebeket takar, s a tárgyilagosság a társadalom sűrűjéből a légritka magasba röppent, értelmiségi világpolgár elemi önvédelme.

A fekete galambé. A költő családnevének szótári jelentése: galamb, s ezt nemcsak azért említjük föl, mert Ars poetica című versének utolsó sorában ennek a szónak a kettős jelentésével játszik, hanem azért is, hogy ez a szójáték végső soron a bennünk lakó titkos albérlőre utal; könnyen sebezhető, mégis halhatatlan szellem ez, s bár nincs egy neve, mert száz neve van csak, s mind pontatlan, mégis ő minden költészet jótálló kezese.

Notebook 1967–68, For Lizzie and Harriet, The Dolphin, Day by Day; Farrar, Straus and Giroux, New York; 1969, 1973, 1977.

– Bocsánat.

– Bocsánat. Rohadt sötét van.

– Az. Nem látni semmit. Maga MDF-es?

– Hogy micsoda? Én? Miből gondolja?

– Hát ahogy a lábamra lépett. Az a nyugodt erő.

– Mondtam már, hogy bocsánat. Különben nem vagyok MDF-es. Még csak az kéne.

– Akkor SZDSZ-es.

– Na persze. Meg hozzá egy púp a hátamra, mint Rigolettónak.

– Szűzatyamária, csak nem MSZP-s vagy kisgazda?

– Egyik sem. És most ha megkérhetném, kopjon le rólam a búbánatos francba.

– Ne gorombáskodjék. Emberek vagyunk. Emberek a sötétben. Szóval kinek a pártján áll maga?

– Na jó, figyeljen. Én HVG-s, TLSZ-es és MNGY-s vagyok.

– Ezek meg micsodák?

– Sorrendben a Heti Világgazdaság, a Times Literary Supplement és a Magyar Népköltési Gyűjtemény.

– Maga viccel.

– Még szép. Ez a mesterségem. A fekete humorban egy halvány reménysugár.

– Miért, mi maga?

– Író.

– Jé, olyanok még vannak?

– Vannak, ahogy látja, illetve dehogy látja. Ebben a rohadt sötétben.

– Ez az egy igaz. Rohadt sötét van. Viszlát, és máskor vigyázzon.

– Viszlát.

A szent életű műfordító vagy a nemzetközi versbetörő rutinja teszi-e, nem tudom (a kettő különben ugyanaz a személy), de tény, hogy valamiféle bennem működő, ösztönös érzékenység kivételes gyorsasággal képes a velem a valóságban vagy képzeletben szemben ülő gondolkodásmódjára hangolódni. Az esetek hosszú sorában említésre méltó kivétel Nagy Laci, Tandori és Esterházy.

Viszonyunk Nagy Lászlóval amennyire nem az irodalmi szabálykönyv szerint való, annyira áttekinthető is volt. Kölcsönös rokonszenvünk sem feledtethette az eszünk járásában meglévő különbségeket, amit már csak a földolgozásra magunkkal hozott életanyag elütő volta is indokolt. Gondolhattunk akár egyet is, más úton jutottunk ugyanoda. Végkövetkeztetésünk egyezhetett, mégsem vághattunk egymás szavába, mert más helyen tartottunk ugyanabban a hosszú mondatban. Barátságunk meghitt pillanataiban nagyokat hallgattunk együtt. Hülye emberek röhöghetnek ezen, én a korai bölcsesség jelét látom benne.

Tandorinak az embereszével viszont mindig is jól tudtam s tudok ma is együtt haladni, ami nem nagy csoda, hisz az ántivilágban, amikor Dezső még emberekkel is érintkezett, nemcsak madarakkal (cserélhetők játék mackóra, koalára, szépernőre, villanyorgonára stb.), még valami laza barátság is tudott köztünk alakulni, mosolygós rokonszenvvel színezve. Szellős kapcsolatunkba bőven belefért az, hogy egymás szájából kapkodjuk ki a szót, és hogy csöndesen lemarházzuk egymást. Ha mást gondoltunk is, egy ütemben. Aztán pályája egy szakaszán, vagy húsz éve, Dezső bekapcsolta az őrület fehérizzású rakétáit, és pá, eltűzött az őszi versenyekre, ahol most épp a törzstenyészetből való géphibák futama zajlik.

Esterházy esete mindkettőjüktől különbözik. Vele annyira egyféleképp gondolkozom, a gondolatkapcsolás módját, egy sajátos ugrástechnikát értve ezen, hogy mindig meglep, mennyire másképp is. Sétálunk, mondjuk, Uppsalában mint küldöttség, ahogy ez valóban megtörtént, és félszavakból is értve egyik a másikát, hülyülünk egymással jó szokás szerint. És püff, egy vicc váratlanul bedöglik. Valami, egy szó, egy árnyalat nem megy át. Most ez meg mit akart ezzel? – gondolja bambán az, aki kettőnk közül épp soron van. Aztán lélekben rálegyint, hogy hiába, ez az, ha az ember két nemzedék. A gondolkodásunkban végbemenő folyamatot én – a Péter matematikusi múltja iránti tiszteletből – grafikusan úgy ábrázolnám, mintha a függvény egy megadott pontján a Pétert seggen csípné egy darázs, mire ő fölüvöltene, és egy váratlan fordulatot téve elrohanna. Az én logikám szerint. Az övé szerint ő rezzenetlen arccal, tempósan gyalogol kitűzött célja felé, míg én sajnálatos módon már régen eltaknyoltam a sóderon.

Attól tartok, félreértenek. Nem l’art pour l’art jópofáskodom én itt. Egy bizonyos hangon adom elő a mondandómat, azt bizonyítandó, hogy az ablakrésen át belátok kortársam műhelyébe. És a betörő éles szemével mást és többet látok ott, mint egy balfék tudós.

Az irányzatok persze, azok halálosak. Thomas Bernhard a véraláfutásos dühével, ahogy épp szembe köpi a boldog Ausztriát. És Ottlik. Meg a posztmodern. Meg a poszt-posztmodern. Meg az Új Zenei Stúdió. Meg a Squat Theater. Meg minden. Meg még az, hogy. Kuncogni támad kedvem, nem hallod, Shakespeare, szólj rám!

Meglehet, sőt valószínű, hogy mindez nemcsak a láncát lerázó Prométheusznak, a szabad választásokon legitimizált Új Magyar Elvonatkoztatásnak, hanem magának Esterházynak is hangsúlyosan fontos. Csakhogy én egy vidéki vagyok, az állatövi jegyem szerint egy mélybika, és én azt látom, hogy a mestert érzéki viszony fűzi a szavakhoz. Bizgálja, buzerálja, pisztergálja, ciceréli őket. És ehhez a foglalatossághoz egyszerűen jól jön, jó ürügy neki Wittgenstein meg a sok szomorú elmélet arról, hogy századunk nyelve megszökött egy műlovarnővel, és elidegenedett a kukákban kukán (bocsánat!) turkáló emberiségtől. „Korunk néma”, közli Esterházy a gyászhírt a Bevezetés hétszázhuszonöt oldalán.

Semmi vész, nem esünk túlzásba, csak megvilágítjuk a másik oldalt is. Az a gyakori megállapítás, hogy Esterházy egy nyelvművész, körülbelül olyan minőségű táplálékkal lakatja jól kíváncsiságunkat, mint azok a kalóriadús értesülések, hogy szerzőnk a szabad idejében gróf (gyakorlati foglalkozás alól íróbütyök miatt fölmentve), s hogy ezenkívül focizik, és a lányos arcából kiálló nagy mennyiségű orr miatt erősen hasonlít a Steffi Grafra, persze csak ha Péter leveszi hozzá a szemüvegét, mi meg eltekintünk a hajszínétől. Esterházy ugyanis nem bűvészkedik a nyelvvel, még csak nem is művészkedik. Ő a nyelvben lakik, a nyelvből bontja ki magát, és abba fekszik vissza aludni, akárcsak óriás elődje, Weöres.

Nem véletlenül mondjuk el mindezt az Elefántcsonttoronyból alkalmi jegyzetnek készült írásai kapcsán. A regényszövegben megzavarhat a művészet, itt nem. Itt, elmaradván regénytechnikák, trükkök, figurák, történetek, napnál világosabban tűnik ki az, hogy Esterházy nemcsak ura a nyelvnek, de szolgálója is; nemcsak a csábító Faust doktor, a teherbe ejtett Margit is ő, akit az a hagymázos remény taszított a doktor közvetítésével lényegileg az ördög karjaiba, hogy ez az utóbbi majd elidegenítő effektusainak sámántrükkjeivel föltámaszt egy halottat neki.

És mit látunk; apage satanas, nem hiszünk a szemünknek. A posztmodern heraldika címeralakja, aki szövegeitől szilárdan megtámogatva büszkén nyilatkozza, hogy ő nem népben és nemzetben, hanem alanyban és állítmányban gondolkozik, és békeidőben (pártállam, konszolidált elnyomás stb. idején) csakugyan ezt vagy főleg ezt teszi, most, hogy Itt az idő és hí a haza, fölkapja a fejét, mintha trombita szólna, és ha hisszük, ha nem, ott vonul, ni, ő is a csatába elesni, mint annyiszor megmosolygott elődei, a szegény, hülye, balek magyar klasszikusok. Szózatot intéz hazájához, mérsékletre inti népét, okítja, csepüli, fogkefét ajánl neki, mintha csak a múlt században élnénk. Szégyellünk odanézni.

Annyira azért mégsem, hogy ne látnánk: Esterházy mindezt – ha talán nem is egyedüliként a szakmájából, de mindenképpen a kevés kivétel egyikeként – íróilag érvényesen teszi. A legutóbbi idők politikai széljárása persze fölborzolta az irodalom egészét, és az írók jó részét is megbokrosította, hanem ennyire újságközelbe más írók csak politikusként merészkedtek, s kevésbé közel is inkább politikai esszék szerzőiként. Magunk is bizonyos szemszögből nézvést haladó konzervatívok, szájunk sarkában mosollyal nyugtázzuk, hogy Esterházy, nomen est omen, egy huszárcsínyt vitt végbe. A rendszerváltás testközelben zajló két évéről, a politikai cirkusz artistaszámairól könyvnyi terjedelemben, irodalomnak minősülő művet tudott írni. Krónikát, melyet tárgyszerű érdekességén túl is éltet valami, mondhatnánk, az esztétikum diszkrét bája.

Más aligha. Esterházy – elnézését kérjük – nem sodró személyiség, ahogy kora, a korunk sem igen ragadja magával szülötteit, legföljebb maga alá temeti őket. Gondoljuk csak el, hogy kiért-miért lelkesedünk. Egy atyáért, aki bár saját gyermekeit hittanra járatja, nem akar más atyákat is erre kötelezni. Egy honpolgárért, aki a józan mértékletességet ajánlja nekünk mint életstílust. A posztmodern, ahogy neve is mutatja, a kiábrándulás időszaka, és a modernitás vad kalandjából kiábrándult világ mi másba kapaszkodhatna – a közhelyeibe, melyeknek szilárdságát épp agyonkoptatott voltuk bizonyítja. Esterházy írói intelligenciájáról azzal tanúskodik minden eddigi könyvénél hívebben ez a mostani, hogy up to date cafrangok nélkül, mintegy paradicsomi állapotában hagyja megmutatkozni, föltárva szinte a működő agyat, ahogy ez a merő esetlegességből elkezd komponálni, és a kéthetenként három flekken fölkínált lehetőségtől eljut a tudatos döntésig, miszerint egy kicsire sikerült korszak hétköznapi ügyei is lehetnek halálosan fontosak, vagyis megérnek egy könyvnyi kitartást, ha világunk szavatolt értékek híján épp egy szakadék szélén tántorog. Komor ábrázattal jegyezzük meg, hogy Esterházy e művében megmutatkozik ugyanakkor az alkotói tudatosságnak az irodalomban erősen korlátozott szuverenitása is. Százennyi fontos ügy sem tehetné élvezhető olvasmánnyá e végső soron mégiscsak alkalmi darabokból összeszerkesztett magánvélemény-antológiát (melyet keletkezésének körülményei ellenére már ma sem a ki mellett és ki ellen tesz elsőrendűen érdekessé), ha benne nem Arlechino fecsegne körül mindent, krétafehér arccal, pomponos sapkában, egy kétségbeesésében kispolgárrá visszatörpült évszázad egyedül hiteles szabadságszimbólumaként. Ha nem folyná körül az olvasót, mint halat a víz, bukfencezve, bucskázva, buborékot gyöngyözve a nyelvben megőrzött szabadság. A tehetség, ami Istentől vagy honnan jön, és amiről a szerző nem tehet ugyan, de érte felel.

Előszeretettel csinálok magamból bohócot én is. A Termelési regény megjelenésekor én is intéztem szózatot az emberiséghez, mondván neki: „Ide figyelj, Péter!” A ma nagy hírű író megszeppenve ült az akkor nagy hírű költő lakásában (sic transit gloria mundi; magyarul: ez egy világszínvonalú tranzit, ne köpd a földre a szotyolát), a kockás huzatú, nagyméretű heverőn, mely, ha éppen nem aludtak rajta, társadalmi események rendezésére szolgáló szalonként volt hasznosítva, tömören szólva ő volt az, amire a vendég leülhetett, ha nem akart a földre ülni. Péter, a kéjenc tehát közönyt mímelve ült a puhán, és hallgatta e sorok írójának rá záporozó szövegét, melyet a következőkben szerkesztve és erősen megrövidítve, valamint ahol ez megkívántatik, kipontozva (fütty) közlünk:

– Nem tudom, kedves ifiú, tudatában vagy-e piszkos szerencsédnek. Én se vagyok éppen rosszul eleresztve, de akkora kib…ott előnnyel indulni a mezei futóversenyen, amekkora a tiéd, már-már pofátlanság. Egy arisztokrata, aki a toprongy kellős közepébe születik bele, a hagyományok hivatott őre, akinek mindent nulláról kell kezdenie! Egy igazi se kinn, se benn, se fönn, se lenn! Téged az Isten teremtett írónak, Péter. A külföldi rokonok elintézték nála. Úgyhogy most aztán becsüld meg magad, és fütyülve külső sikerre, kudarcra, dolgozz a belső békédért keményen, b…d meg!

A fiatal Esterházy meghatva hallá e szavakat. Párásan csillogó szemüvegén ez volt olvasható:

– Nagy marha vagy, apikám, de legalább jószívű.

Ezért van az, hogy úgy gondolok én most őrá, mintha piros pontot hozott volna haza énekből.

Megmondtam én előre.

Persze ha továbbra is ilyen sebességgel haladunk Európába és visszafelé, akkor elkerülhetetlenül beleütközünk Carl Gustav Jungba és mélylélektanába, ez esetben pedig az én renomémnak fuccs.

Jung professzor csak odapillant a Péter orrára, és egyből Jumbóra, az őselefántra asszociálva, már mondja is a diagnózist:

– Ön 1991-ben ki fog adni egy könyvet az elefántokról.

Erősen drukkolok, hogy időben megálljunk.

Edzés nélkül nincs teljesítmény, ez már így van.

Kivéve azokat az eseteket, amikor nincs így.

Ennyit mesterségünk szilárd alapjairól.

Polcz Alaine Asszony a fronton címmel megjelentetett egy könyvet, melyre a könyvtári katalóguscédulák merev kockarendje szerint az a műfaji meghatározás illik: háborús beszámoló. Polcz Alaine pszichológus, e minőségében szakmai közleményei szerint az élet végletei foglalkoztatják, sokáig a gyereklelkületben visszatükröződő világ, az ember világba indulása volt, ma a haldoklás és a haldoklók, az ember emberséges távozása a világból, ennek lehetősége és lehetetlensége a témája. Szakmai ihletésű szövegeit, amennyire emlékszem, mindig is gonddal és tisztességes magyar nyelven írta, nem a nemzetközi tudomány bikkfanyelvének lélektani dialektusában, készülődő írót azonban soha nem gyanítottam benne. Ennyi az, amit róla mint szerzőről tudni lehet. A magánszemélyről egy szűkebb értelmiségi kör még azt is tudja, hogy Polcz Alaine évtizedek óta Mészöly Miklós író felesége.

Nem éppen kedvező előjelek, ha könyve olvasásához kezdünk. Eszünkbe villan a ki-is-mondta közbölcsesség, hogy egy regénye mindenkinek van, az élete. Aztán az a gonoszság, hogy persze… aki egy életen át írók között forgott… Aztán rányitunk a könyv első fejezete előtt kissé sután lebegő mottóra: „… megpróbálom elmondani Neked, hogyan volt, mert egyszer már el kell mondanom.” Ez a nagybetűvel írt Neked csapja ki eddigi homályos előérzeteinkből a tömény gyanút, hogy a következőkben egy moralista lányregényt fogunk élvezhetni.

Aztán elkezdünk olvasni, és elkap egy nagy folyam sodra. Az utóbbi évek egyik legmegrendítőbb, legfölemelőbb könyvét tartjuk a kezünkben.

Látszatra könnyű néven nevezni megrendülésünk okát. Egy ősrégi történet játszódik újra Polcz Alaine borzalmat borzalommal fokozó, háborús hányattatásaiban; a történet legismertebb világirodalmi változata Voltaire Candide-ja. Csakhogy Polcz Alaine története nem a francia esprit-nek a szándékos túlzások elemeiből gördülékennyé szerkesztett, filozófiai légtornászmutatványa, hanem egy dilettáns szörnyeteg, a második világháború vérben és gennyben fuldokló, tetves valósága, egy kénköves fércmű, melynek úgy ereszkedünk alá mind mélyebb köreibe, mintha Dante poklának egy végtelen csigalépcsővé kiépített kráterében botorkálnánk lefelé. Hanem ahogy mi magunk egyre lejjebb tartunk, úgy emelkedik bennünk a lélek: mindinkább tudatára ébredve az előadás megdöbbentő tárgyilagosságának – annak, aminek e tárgyilagosság csak beszédmódja és gyakorlati megnyilvánulási formája –, mindinkább lenyűgöz valami, amit lényege szerint emberi nagyságnak kell mondanunk. Hihetnénk, a szerző erkölcsi ereje tesz ránk mély benyomást.

Természetesen az is. Az elmúlt negyven év gombócával a torkunkban, és alatta az elmúlt hónapokban beszerzett enyhe hányingerrel, aligha értékelhetjük túl azt a tényt, hogy Polcz Alaine, akinek volna mit és kin számon kérnie, nem kér számon senkin semmit, s hogy az ő megfogalmazásában a mindeddig kimondhatatlan, az, amit a háború utolsó hónapjaiban az orosz katonák a vonuló front mögött a nőkkel műveltek, nem az oroszok iránti gyűlöletet, hanem az emberiséget illető kételyeinket van hivatva fölkelteni. Polcz Alaine emberekről beszél, férfiakról, nőkről, katonákról, civilekről, magyarokról, oroszokról – úgy, ahogy saját magáról is, bűnbocsánat nélküli megbocsátással, szomorú megértéssel, a bosszú és az öncsalás kábítószerétől egyaránt megtartóztatva magát. Hogyne hajtanánk fejet előtte! Teljes tisztelettel, de egy kissé álmatagon. Valami ugyanis elvonja a figyelmünket. Halk zúgást hallunk, enyhe rázkódást érzünk, mint egy gépteremben. Hihető vagy sem, vonjuk le a tanulságot, itt egy regényszerkezet működik.

Rejtélyes örökmozgóként. Polcz Alaine, szövegének számos helyén tesz tanúságot erről, a mindenki életéből kitelő egy könyvet írja; nem irodalmi művel, kiköpi a keserűt. Csakhogy minden szöveg, mint növény a napot, megérzi a becsületességet, ahogy a becstelenséget is, Polcz Alaine pedig mélységesen becsületes szerző. Nő számára aligha létezhet nagyobb lelki erőpróba, az ízlésnek nehezebb vizsgája, mint saját megerőszakolásának leírása. Itt, a gyalázat legmélyebb pontján válik a dermesztő tárgyi tudás magánál többé, épp kísérteties pontossága révén kafkai látomássá; kifacsart tagokkal, emberi gyönyörszerzésre alkalmatlan testhelyzetben egyetemes nyomorúságunk vergődik és gyilkol a mocskos deszkapadlón. Gyilkol nemcsak lelkileg, a majomagy éjfekete butaságával fizikailag is, eltörve a nők gerincét. Polcz Alaine könyvének ez a jelenetsora erkölcsi tett és írói remeklés, ami kisugárzik a könyv egészére. Fény és sötét, naivitás és bölcsesség villódzása az, ami a szerző művét a maga nehezen meghatározható műfajában megrendítő olvasmánnyá teszi.

Nekem ezenfelül még egy kis magánszégyenoszloppá is.

A hatvanas évek vége tájt, amikor egy tág körön belül még mind jóban voltunk egymással, mi, az így vagy úgy gondolkodó értelmiség, egy estét Miklósék is végigkuporogtak azon a kockás huzatú heverőn, melyen tíz évvel utánuk (akkorra már elég kopott volt a huzat) Esterházy ült, és hallgatta hozzá intézett szózatomat. Ma egyetemi oktatóként működő lányom, akkor még egyke, kantáros szoknyában, három és fél évesen ugrál Alaine és Miklós között az ágyon, mutatva, hogy már az ősember is rugóra járt. Alaine a gyerekkel hivatalból foglalkozók rutinjával, bársonyos hangon próbálja meg lecsillapítani. Eredménytelenül, a ruganyos tökmag keményen ellenáll, sőt ellentámadásba megy át, és a három és fél éves szívtiprók szemérmetlenül nyílt kacérságával menekül Miklóshoz, kapaszkodik a nyakába, s vet ily módon biztonságosnak ítélt helyzetéből beszédesen lapos pillantást Alaine felé. „Hiába – mormogom magamban, Alaine-re sandítva én is –, más az, ha valaki gyerekekkel foglalkozik, és megint más, ha valakinek magának van gyereke.”

Még ennyi év után is lángot vet arcomon a heveny szégyen ezért az ostoba mondatért. Nem tudtam, hogy az ágyunk szélén egy halott is ül. Az a fiatal nő, aki Alaine valaha volt, aki élni és szülni akart, mint a normális fiatal nők általában, és akiben a petesejt boldog robbanása helyett hosszú éveken át a szó szoros értelmében eleven fertőzetként rohadt a háború. Hallottam persze valamit arról, hogy Alaine-nel mindenféle szörnyűségek történtek, meg hogy milyen beteg volt, de ezt a Pest ostromát túlélők korlátolt gőgjével valahogy úgy képzeltem, hogy feléjük egy kissé hevesebben bombáztak, beteg meg ki nem volt, én is voltam, nagy dolog, mondhatom.

Anyanyelvünk szavaiban több beleérző készség volt, mint bennem. Ők mintha írás közben a keze alá hajoltak volna, s a gyakorlatlan kéz alól kifutott egy mellbe vágó regény.

Harminc éve vagyok hivatásos író, szemembe röhög az anyag:

– Kiismernél, öcsi?

Itt állunk a karunkban egy kétfejű csecsemővel. Ő a mi szerelmetes magzatunk, az irodalmi mű.

Szerzett tudás és velünk született ösztön, verítékünk keresztségében kapott nevük szerint Elegancia és Vér, báván mosolygunk rájuk, és nem látjuk tisztán, hogy melyik az egyik és melyik a másik, mert össze van nőve a tüdejük, a szívük, a gerincük, a talpuk, a fejük, az egész szörnyeteg ikerpár. A se vele, se nélküle klasszikus esete. Egy esztétikai hassliebe.

Az irodalomtudomány számára mindez persze nem probléma. Öt kemény egyetemi éven át, nagy tettekre készülve köszörülte a hentesbárdját, csak nem fog most reszkető kézzel tétovázni. Odasújt, zutty, éljen a műelemzés. Kettőbe hasítva szép a gyerek.

Az író, ez a nyámnyila szellem jó, ha az ily merénytől visszariad. Az író a legjobban teszi, ha…

Kha … khö … khe … Bocsánat.

Az író tehát…

Ez lett volna a vége. Az, hogy sorsüldözte nép fia vagyunk. Itt állunk, karunkon a jövő, nyelvünk hegyén a válasz a nagy kérdésre, hogy mit és hogy tegyünk a jövőben mint írók, és akkor elfog bennünket egy szörnyűséges köhögőroham. Zsebkendőként még egy sejtelmes utalást is meglobogtattam volna:

Ehhe… öhhö… hrüüü… hrííí… a franc… hruuu… kaff…

Egy poént búcsúzóul, én marha. Miután vérben és szennyben gázoltam az előző oldalakon.

Az író…

Fekszem arccal a pocsolyában.

Ihletnek azt a rendszertelenül bekövetkező eseményt nevezzük, amikor Isten vagy kicsoda közbeavatkozik, és hátulról akkorát taszít rajtunk, hogy attól vagy megtanulunk repülni, vagy orrunkat verjük a földbe.

Biztos a mesterségünkben csak az, hogy a szemünkben egy fénybogár lakik.

Egy olthatatlan tűzpont.

Zúgtam egy nagyot? Csupa sár a pofám, a ruhám, mindenem?

Figyeld csak haver, hogy cselezek holnap!

Adam Bodor, tizenkét éves, börtönviselt iskolai tanuló szabadulása után épp hazafelé tartott a Vasile Olea-i nagy erdőt átszelő és az erdő sűrűjébe telepített katonai támaszpontot nagy ívben elkerülő aszfaltúton, amikor földübörgött mögötte Mustafa Maupassant kamionja. Adam Bodor fürgén kapkodta a lábát, mert szabadulásakor a perekupasi börtön félszemű ruhatárosa nem adta ki neki a cipőjét, és időközben az égbolton tolongó gyapjas felhőkből nagy fehér csomókban esni kezdett a hó. A börtönről különben azt tartotta Adam Bodor, hogy jó, ha az ember időben megismeri, így legalább eggyel kevesebb a gondja. Gondból mindig van elég, dünnyögte magában, én például mindig szövegfényesítőnek készültem, de ez most halasztást fog szenvedni. Régóta hallotta már maga mögött a távoli morajból fülrepesztő robajjá erősödő motorzihálást, kievickélt hát az út szélére, és a közeledő francia felé fordult, aki, mint rendesen, most is marólúgzamatú cigarettát és pornográf fényképeket csempészett az országba és kamionjának négy kigyújtott reflektorával máris úgy magasodott Adam Bodor fölé, mint egy báli éjszakára kivilágított, mennydörgő óceánjáró.

Mindenre inkább gondolhatnánk, mint arra, hogy az Erdélyből áttelepült magyar író Magyarországon nyelvi nehézségekbe ütközhet. És mégis, még ez a képtelenség is megeshet vele. Nem azért természetesen, mintha ő kevésbé tudna magyarul, mint anyaországi kartársa, de még csak nem is azért, mert hogy ő másképp tudja ugyanazt a nyelvet, netán épp szebben s jobban, lévén neki maga az élet az a szó, amit mi idehaza nemegyszer úgy köpködünk a nyelvünk hegyéről, mint a cseresznyemagot; nem, nem mindannyiunk nagytiszteletű anyjáról, a magyar nyelvről óhajtunk itt ékes szavakkal értekezni, másról beszélünk, személyes dolgainkról, a konyhaszagú hétköznapokról, valakiről, aki velünk él, aki velünk együtt húzza az igát, életünk társáról, bajtársunkról jóban és rosszban, róla, a cemendéről, a büdös ku…, na tessék, a végén még elragadtatjuk magunkat. Szóval csak annyit akarunk mondani, hogy az áttelepülés (szép, szürke szó, elfér mögötte halál, öngyilkosság, vámosok, őrtornyok meg még mi minden!), mondom (és százat egy ellen, hogy befejezem ezt a mondatot, be én!), az áttelepülés kínos kalandjára magukat elszánók egyike sem gondolta volna, hogy annyi bonyodalom után a várva várt föllélegzés bódítónak képzelt pillanatában épp sorsának leghűbb osztályosa, a fentebb említett ágy- és asztaltárs fog elsőnek lelécelni; hogy a kényszerű újrakezdés ezer bizonytalansága közepette épp az fogja galádul cserbenhagyni az ágrólszakadt írót, amiben mindvégig és joggal bízott, a saját írói nyelve. Illetve az a homályos biztonságérzet, mely e nyelv mondatait az írásnak nevezett alvajárás közben megóvja a lezuhanástól.

Nem a magyarsága tehát, és nem a tehetsége.

Az írói nyelv – sors is. Vagy ha ez így túl romantikusan hangzik, mondhatjuk úgy is, hogy az író beszédmódjára, a legnagyobb tehetségű íróéra is, döntő befolyással van az író saját – a legtágabb jelentésében értve a szót – élethelyzete.

Nem felülmúlhatatlan mestere-e a maga által beszélt magyar nyelvnek mind Sütő András, mind Határ Győző? Ráadásul mind a ketten évtizedek óta írnak úgy, hogy naponta kell ügyelniük nyelvük egészségére. És mégis a kétféle írói nyelv között van egy olyan különbség is, mely nem magyarázható csupán a két író egymástól különben szemlátomást elütő alkatával. Van valami, ami az egyiknek, s van, ami a másiknak tilos, méghozzá belső parancsra, az élni akarás ösztöne által tiltva. Sütő nyelve élő és hajlékony, de álltában kell mozognia, mint egy mozgalmas fafaragásnak, éles kontúrokat mutatva, az argó léhaságaitól lehetőleg elhatárolódva, tudva azt, hogy a belőle formálódó írói anyagnak adott esetben ábécéskönyvként is helyt kell állnia. Határ Győző viszont, aki az angol nyelv minden más nyelvnél alattomosabban romboló, ködként a csontjainkba szivárgó közegében él, ősz fejjel is bohóckodni kénytelen; filozófiai ihletést sem nélkülöző műveltségének viszonyt kell kezdenie a közbeszédnek az utcán strichelő, ifjú fejleményeivel is, ha szerző és magyarsága nem akarja, hogy mindkettőjüket maga alá temesse az angol társalgás egy társadalmi aktus keretében a lego-játék elemeiként összerakható, és az anyanyelvének dzsungeli igevilágában szabad kóborláshoz szokott magyarul beszélőt klausztrofóbiával riogató, kimeríthetetlennek tetsző panelkészlete. Mind Sütő, mind Határ védekezik, de különböző körülmények között, más és más módszerrel; taktikájuk, mint az életük is, fölcserélhetetlen.

Az Erdélyből jöttek föl voltak készülve sok mindenre, de arra nem, hogy egy-két vidékkel arrébb költözve és magyarról magyarra váltva, azaz tovább beszélve azt a nyelvet, melyet eddig is beszéltek, anyanyelvük és kultúrájuk határain belül egy kulturális sokk érheti őket. Nem olyan persze, mint egy vietnamit az Egyesült Államokban, csak olyan, mint egy magyart Magyarországon, akit esti sétája közben váratlanul úgy fejbe vernek, hogy cseng tőle a füle.

Az író biztonságérzetét az adja, hogy kimond egy szót, és hallja, amit mond. Az áttelepülő, ez itt a bökkenő, egyszerre csak elkezdi nem hallani a saját hangját. Ha nem volna épp a túl sok változástól fölzaklatva, könnyen belátná, hogy még egy ennél kisebb életforma-változtatás is főbe csapja az embert, és higgadtan várná, hogy hallása kitisztuljon. Így viszont, mivel magában úgyis azon töpreng, hogy elmetszett gyökerekkel kell-e ezután élnie, kitör rajta a törni-zúzni kész pánik. Megemeli a hangját, túlszínezi a képet, ma akarja a holnapot. Magához szeretne visszatalálni, de csak még jobban kifordul magából.

A megrázkódtatás persze mára a múlté. A megbillent egyensúly az élet nagy, ám érvényes közhelyeket sugalló rendje szerint helyreállt, a hajdan levegő után kapkodók többsége napjainkban ismét íróként működik, írja, amit a tehetsége diktál, és csak a lelke mélyén őrzi a még ma is vérző sebet, hogy itt kétségbe vonták a magyar nyelvtudását, és kioktatták az igekötők helyes használatáról.

Megeshetett persze még ez is, marhák mindig és mindenütt vannak. A történtek tanulsága azonban komolyabb annál, hogy az írók egy része szívtelen, más része nebáncsvirág.

A magyar kultúra minden magyarul beszélő közös birtoka. De nagy körén belül minden valamirevaló egyéniségét még a saját kis köre is magába zárja, legföljebb nem annyira szembeötlően, mint Sütőt vagy Határt. Ha ennek a körnek az újrahúzása nem kulturális sokk, akkor mi az? Az a nyilvánvaló tény pedig, hogy eközben végig egy nyelven beszélünk, nemhogy könnyítene az újrakezdő helyzetén, még ront is, mert az otthonosság érzésével andalítja el a lélekjelenlétet még akkor is, mikor a testet már egy örvény pörgeti.

Mindezt pedig azért kellett elmondanunk épp Bodor Ádám kapcsán, mert a világgá futók közül ő volt az egyedüli, akit mintha nem is ért volna sokk. Egy novelláját még odaát kezdte írni, és ideát fejezte be; mintha csak ennyi lett volna az egész.

Természetesen nem ennyi volt, de a többit, azt, hogy az ő igazi otthona a saját képzelete, csak a szeméből lehetett kiolvasni.

Talán csak Pilinszky arcából tudtam úgy olvasni, mint az ő szeméből. Pilinszky arcán, ahogy egy láthatatlan kéz könyvként lapozta, egymást váltották a költő belső világának képei: most egy csodálkozó kisfiú, most Isten vadászsólyma, majd füstös sötétben csillogó drótkerítés, majd végtelen fény, melyből földi jelenésként mered ki János jelentős orrsövényferdülése. Bodor Ádám arcát ezzel szemben mindig is a nehézkes beszéd vasrostélya takarta, csak a fürge tekintet villant ki mögüle, csillogásában kályhameleg szeretet és Puck gonosz humora, mintha a rosszról való tudás mögül nézne ki valaki vagy inkább valakik, egy kíváncsi kamasz és egy kesernyés erkölcsbíró, akik mind a ketten egy magát agárnak álcázó író testében laknak.

A nyolcvanas évek jó részét tekintélyesedő, vén szamárként egy szerkesztőségi asztal mögött ültem végig. Nyílik az ajtó, belép Bodor Ádám, menekült író, kezében viseltes nejlonszatyor, a nejlonszatyron kékkel nyomtatott fölszólítás, hogy együnk több alumíniumot vagy valami efféle.

– Ho-hoztam nektek, gyerekeim, egy n-novellát – mondja Ádám.

És a koszlott nejlonszatyorból előhalássza a nyolcvanas évek egyik remekét, fél évszázad magyar prózájának fényes darabját, A részleg címet viselő elbeszélést.

– Odaát kezdtem írni – mondja pihenő balett-táncosként fél lábon állva, egy szélfútta madárijesztő ferde testtartásában egyensúlyozva magát –, de már csak itt tudtam befejezni.

És már ki is fújta a szél az ajtón.

Én meg ott ülök, kezemben a Nagy Kohinoor Gyémánt.

Épp, hogy nem.

Kafka életművének kulcsa 1912-ből való novellája, Az átváltozás. Kafkának voltaképpen egy hőse van, Gregor Samsa, a féreggé változott ember, legföljebb máskor és másutt nem így hívják, de mit számít Kafka világában a név, nem jelent semmit, annyi, mint egy házszám, ha van, csak azért, hogy mégse tévesszük össze Joseph K.-t a Joseph nélküli K.-val, A per című regényt A kastély cíművel, ha ugyan még tekintetbe kell vennünk az irodalom szempontjait akkor, amikor a lassú járású eszünkkel végre fölfogtuk, hogy fejünk fölött az égben nem lakik senki.

Nietzsche daliás műsorközlőként konferálja le a tizenkilencedik század zengő kórusokkal teli, nagy szabadságoperáit, „Isten halott”, mennydörgi a közönségnek, és csakugyan, az utolsó szám Az istenek alkonya, a Walhalla romokban, a lángok belekapnak az előfüggönybe is, fusson, ki merre lát, pánik, sikoltozás, a fényes egybegyűltek dühödten tiporják agyon egymást. Pedig holnap is lesz nap, és annak a napnak is lesz reggele. Kafka ezen a reggelen ébred, méghozzá a világ korlátlan és gazdátlan rendetlenségére, melyben semmi sem biztosíthatja afelől, hogy holnapután is egy ember bőrében ébred, és nem egy féregében. Érzékenysége ötven évvel előzi meg kora fölfogóképességét, és mégis, még túl közel van hozzá a múlt század a maga nagy reményeivel, még túl friss a csalódás ahhoz, hogy a szenvtelen hanghordozás mögül ne halljuk ki a semmiben fuldokló lélek zihálását. Kafka a rádöbbenés világirodalmi lángelméje, egy emberiségpillanaté, mely önnön természeténél fogva mulandó, ezért van az, hogy elemi döbbenetének a Kafkát követő utódok kezén hideg stílussá, az abszurd világdivatjává kell silányodnia. Kafkánál még testmeleg a döbbenet, az ő napja még kel és nyugszik, és noha fekete fénnyel von be mindent, belülről, a szívtájék felől süt.

A le nem nyugvó nap már García Márquez korának totemábrázolata. Korunké, melyben már senki nem képes megdöbbenni semmin, miközben a hallgatag többség sósmogyorót ropogtatva nézi a képernyőn nagytotálban égő műemlék városokat, és ahol a világ legtermészetesebb dolgai közé tartozik az, hogy az ember az életét egy börtöncellában élje le, és a cellában egy örökké égő villanykörte éles fénye hasogassa a szemét. Mondhatnánk, mi ehhez vagyunk szokva.

Bodor Ádám ennek a kornak az írója. És úgy erdélyi magyar, ahogy García Márquez kolumbiai.

Egy mély értelmű viccel jellemezve őt: latin-európai, annak minden nyomorúságával és távlatával. Magyarsága persze meghatározó, ahogy a helyszín is azonosítható és fölcserélhetetlen. Mindazonáltal megkockáztatjuk azt az állítást, hogy Bodor Ádám a maga magyarságát mindenekelőtt emberi állapotként, a megalázottak és megszomorítottak dosztojevszkiji léthelyzeteként éli át, ahogy írói működésének célja sem egy suszterdiktátor fényességes-urunknak-kivan-a-valaga-a-nadrágból országlásán gúnyolódni; nagyobbakra lát: az az ország, amelyben ő él, minden hiteles részlet ellenére, sőt minél több a hiteles részlet, annál inkább, nem a világtérkép fűtetlen, sorban álló emberektől tarkálló, valóságos országa, hanem a képzeleté, a művészi sűrítésé. A pokol és egyben a pokol paródiája, a napi működéssé szervezett abszurditás, a kafkai fekete-fehér, ahogy a Balkán élénk színeivel kendőzi magát. Ebben az országban csakugyan sohasem áldozik le a nap. Merev aranymaszkkal az arcán áll az irdatlan magasban, valami agyondekorált emelvényen, és huszonnégy órán át szónokol, vagy alszik, vagy nagyokat fingik, vagy talán nem is él, nem is áll már ott, mert a nagy fényességétől őt magát nem látni, csak szófukar és minden helyzetet egyből átlátó ezredeseit, századosait, hadnagyait.

A szerkezetet. A francia forradalom vérmosta álmát az igazságról, mire idáig ér. A nyikorgó, recsegő, madzaggal megerősített kivégzőgépet, melyet Törökországból csempészett rozsdamentes késpengékből és helyben lopott faáruból eszkábált össze egy hazafiatlanságért börtönbüntetését töltő ácsmester, akit elsőnek végzett ki vele a gépezetet azóta is rendben üzemeltető, titkos állományú, rangjelzést nem viselő törpe, hogy Bodor Ádám stílusában írjuk le Ceauşescu Napállamát.

Néhány éve még többé-kevésbé ártatlanul hihettük, hogy Pilinszky izzó világvége-látomása után már nincs emberi tartomány, hogy Auschwitz pont volt egy szörnyűséges mondat végén, s hogy a humorérzék, amíg működni képes, az életet őrzi.

Azóta lezárult a század reményeinek újabb fejezete.

– A szocializmus legfőbb gátja az ember – mondta néhány éve R. P. voltairiánus szerkesztő és kávéfilozófus –, a szocializmus mégsem lehet meg ember nélkül, mert akkor nem lenne kit kivégezni!

– Nana – mondja erre napjainkban, hánytatóan édes vörösborát szürcsölve Jogtudorescu tábornok, Bodor Ádám képzelt világának igazságügy-minisztere –, és a fák?!

Mi pedig, írók, olvasók, a hülye emberiség, írásos emlékeink tanúsága szerint folyton bízunk valamiben…

– H-hát – bólint rá majd erre a messzi jövőben Bodor Ádám, az egyik írásos emlék remélhetőleg név szerint is ismert szerzője –, ha egyszer ez a szekszepílünk!

Az ilyen kritika – KRITIKA???!!! – olvastán a diplomát szerzett, hivatásos műbíráló elhúzza a száját:

– Hapacsolás – mondja mély megvetéssel, ha finom akar lenni. Ha nem akar finom lenni, nyíltan a szemünkbe vágja: – Esszé, ilyet a Tandori verebe is tud!

Való igaz, lábunk alól hiányzik az elméleti megalapozottság szilárd talaja. Nem mondtuk ki a nagydoktori fokozat rejtekajtaját nyitó varázsszót, hogy Gestalt. De még azt sem, hogy Gespräch. Azt meg végképp nem, hogy Gesamtkunst. Egyáltalán, az a civilizálatlan barbár, aki a képünkben okvetetlenkedik itt, egyetlen Ges-sel kezdődő német műszót ismer a tudományok tájékáról, az is a Gestapo. Most mondják, egy ilyen bunkót engedjen be a kapuőr Sarastro szentélyébe?

Na jó, abbahagyom, és a közeledő karácsonyra való tekintettel teszek egy ünnepélyes nyilatkozatot:

Drága barátaim, akiknek az orra alá több évtizede töröm a borsot, és akik közül sokan csakugyan a barátaim, és akiknek őszintén tisztelem az elvont formák iránti érzékenységét és modellező tehetségét, nem vagyok én akkora marha, amekkorának látszom, és nem gondolom azt, hogy a tárgyilagos kritikát valaha is helyettesítheti valamiféle homályos, a Tehetség Istenének tiszteletére rendezett vuduszertartás, melynek során a floppy discjüket rázó, félmeztelen vademberek arra a nótára járják a táncot a tűz körül, hogy írót csak író, művészt csak művész érthet. Ez éppoly kártékony ostobaság lenne, mint az ólomkatonáik rendezésébe belevakult, kockafejű tudósoknak az a rögeszméje, hogy az irányzatok egyeneseiből és az iskolák görbületeiből szerkesztett virágcsapdával szellemet tudnak fogni. Egyezzünk meg becsülettel abban, hogy van titok, ami így is, úgy is titok marad, és térjünk meg békével házainkba, már akinek van közülünk háza, ámen!

Persze azért ez a titok piszkosul izgat.

De az ablakon át belesve is csak az árnyképét látom. A sikerekben dúskáló, elegáns világfi ezüst fejét meghajtva az éjszakában, szorgosan rója egymás alá Kosztolányitól elcsórt, kurta mondatait, de próbababaként merev hőseit mindig is Virágh Kornélnak és Székfalussy Zsigmondnak fogják hívni, mert az elegancia e nyomorult mesterének sohasem fog eszébe jutni olyan főnyereményt megütő névkombináció, mint a „Moviszter doktor”. Miért, miféle bűne miatt, ki tudja? Válasz egy hang se, csak a toll recseg a különleges finomságú írópapíron, mint a szomjan pusztulók szárazon nyeldeklő torka.

Fogjuk Istenre ezt is? Hogy ő lehel életet Mándy teremtményeibe, ő súgja meg a nevüket, és ő küldi a szellemeket a Jékely versébe kísérteni?

Nagyszájú szerencsejátékos, itt állok kétes szakmám egyetlen igazán fontos kérdése, az örök nyerés titkának megfejtése előtt, és éppúgy nincs rá szavam, mint József Attilának a holdvilágos égre.

Hazardírozom tehát, egyetlen fegyverem a pókerarc.

Bodor Ádám is úgy áll meg a prózaírók rulettasztala mellett, mintha épp csak arra járt volna. Nem látni rajta semmi különöset azon kívül, hogy – korábban már utaltunk rá – feltűnően ferdén tartja magát, egyik vállát lejjebb, mint a másikat.

Persze ha már a szerencse bolondja vagyok, nem azért, hogy vesztett helyzetből ne akarjak nyerni:

NE TÖRŐDJÖN A KORRAL,

NYERJEN TOTÓN BODORRAL!

Tippjeink:

1 – A szellem mindig ugyanarra a vállára ül.

2 – Autóbalesete volt.

X – Rossz szokás.

A kitöltött szelvényeket kérjük a Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya Titkárságára küldeni. A szelvényekre kérjük ráírni: „Most légy okos, Domokos!”

Fáradozását előre is köszönjük.