Cédula a romokon

 

Helyből távol I.

 

Cédula a romokon

Gyorsan változó világ? Gyorsan változó társadalom?

Hát persze.

Kerítsünk csak valahonnan egy 1939-es kiadású világtérképet, nem is szólva egy, mondjuk, 1910-ből származóról. Hol van az Osztrák–Magyar Monarchia? Hol van a brit világbirodalom? Hol van Hitler ezer évre tervezett náci birodalma?

Úgy tetszik, ingatag világunkban csak egyvalami tartja magát szilárdan, a múlt század utópiája a miénkről, mely szerint korunkban a civilizált emberiség töretlenül halad kitűzött célja, a szebb jövő felé. Egy-egy nagyobb háború után épp csak megrázza magát, és máris visszatér az optimizmusa. Ma többet tudunk, mint tegnap, holnap többet fogunk tudni annál, amennyit ma tudunk. Nincs olyan modern, amelyiknél ne lenne még modernebb. Magasház, amelyiknél ne lenne még magasabb. Tegnap a szürrealizmus és az óceánjárók, ma az op-art és a légi irányítás. Ma az Empire State Building, holnap a World Trade Center. És holnapután? Holnapután a posztmodern magaslatáról fogunk visszanézni erre az egész modern cirkuszra. Szegény balekok! Szegény, vén, hülye szüleink!

Az új birodalmak eközben, köszönjük, jól megvannak. Gond persze akad, de a helyzet nagyjából kiegyensúlyozottnak mondható. És a haladás ezen a téren is szembetűnő. Tegnap még a krematóriumok fekete füstje tört az ég felé, ma csak valami narancsszínű por szitál odaföntről. Nem kell aláállni, ez a titka. Akkor csak a levél szárad le a fákról.

Kérem, ne értsenek félre. Nem valami rousseau-i hátraarcot akarok itt vezényelni. Van némi humorérzékem, és ez meggátol abban, hogy az ökológia prófétájaként álljak önök elé, és arról mennydörögjek, hogy az óceán elkoszolódik, hogy a föld fuldoklik a szemétben, és hogy az Altzheimer-kórt valójában az akciófilmeknek nevezett tévéhulladék túlzott fogyasztása okozza.

Másról akarok beszélni, egy másfajta időszámításról.

Magyar író vagyok, Magyarországon élek. Ez az ország a nyugati szóhasználat szerint Kelet-Európában, a mi magunk meghatározása szerint Közép-Európa keleti felében található. Ne gondolják, hogy ez az utóbbi helymeghatározás csak tudományoskodó szőrszálhasogatás. És még kevésbé azt, hogy ez a kérdéskör elsősorban a mai politikai helyzettel függ össze. Azt meg végképp ne, hogy ez csak egy különös nyelvet beszélő kis nemzet problémája, afféle magyar komplexus, amit egy jó pszichoanalitikusnak kéne kikezelnie. Nemcsak a magyarok időérzékéről van itt szó, hanem az osztrákokéról, a csehekéről, a lengyelekéről, a délszlávokéról és a románokéról is. Ha mi Kafkát egyszerűen csak német írónak véljük, és nem látjuk meg benne azt, ami őt a szintén prágai születésű cseh íróval, Jaroslav Hašekkal rokonítja; ha nem fogjuk föl, hogy Kafka Josef K.-ja és Hašek derék katonája, Švejk a kiismerhetetlen világnak ugyanabban a labirintusában bolyong, csak az egyik lidércnyomásos szédületben, a másik meg röhejes együgyűséggel, nemcsak irodalomból vizsgázunk rosszul, de a világból is, amelyben élünk. Nem látunk a szemünktől. Nem érzékeljük magunk körül a sűrű televényt, melyből olyan növények keltek ki, mint az író Musil, a pszichológus Freud és a zeneszerző Schönberg, hogy az egyszerűség kedvéért csak világszerte ismert neveket említsünk. Nem látjuk magunk előtt, noha majdnem az orrunkat ütjük belé, a rozzant kísértetkastélyt, az egyszerre szétrohadni és szétrobbanni készülő, a pusztulásra méltán megérett Osztrák–Magyar Monarchiát, mely eljátszotta azt a lehetőségét, hogy Közép-Európa egységes államalakulata legyen. Nem látunk semmit, csak egy nagy halom betűt, és joggal sajnálhatjuk, hogy nem vettünk részt azon a minap tartott konferencián, melyen a neves résztvevők azt vitatták, hogy létezik-e olyasmi, mint Közép-Európa és közép-európai szellem? Hogy létezett-e egyáltalán az őrült ellentéteknek az a szövevénye, mely számtalan kiváló elmén kívül még két világháborút is ajándékozott századunknak?

„Kompország”, mondta a századelő nagy magyar költője, Ady, a hazájáról – ingajáratban Kelet és Nyugat között. Torkolatvidék, mondom Közép-Európára én; mint egy nagy dél-amerikai folyam tölcsértorkolata, hol folyó a tengerben, hol tenger a folyóban, sehol egy biztos határvonal, minden merő ideiglenesség, az árapály rögtönzése, titkos, felszín alatti áramlatok és habzó örvény.

Ez az örvény a szülőhazám. Időérzékem is belőle származik.

Gyorsan változó világ? Gyorsan változó társadalom?

Szerényen szólva.

Mit nem láttam itt ötven év alatt? Feudális királyságot király nélkül? Liberalizmust a feudalizmusban? Nyílt fasiszta diktatúrát? Hadikommunizmust? Beletörődést? Fölkelést? Háborút? Tömeges kivégzést? Tömeges segítőkészséget? A gyilkosok díszsírhelyét? Az áldozatokét? Vért minden mennyiségben? Boldogságot? Aljasságot? Hősiességet? Koreszmét, nem is egyet, megvalósulni?

Úgy képzeljük a dolgot, hogy a kempingkerékpárunkat szereljük, és megpörgetjük az egyik kerekét, hogy lássuk, van-e benne nyolcas? A gyorsan forgó küllők helyén egyszerre csak megjelenik egy csillogó, tömör fémkerék.

Ennyi és ilyen gyors változás körülöttünk már biztonságérzetet ad. Kirajzol valami állandóbbat, amit nevezhetünk népléleknek, nemzetkarakternek, a hagyományok összességének, kultúrának, aminek akarjuk – egyre megy, mert mindegyik és egyik sem. Testtelen mivoltában is súlyos és lomha lény ez, nehezen mozdul, évszázadonként egy arasznyit. Ő a történések ellensúlya, a fehérjeszintézis konzervativizmusa, a fajtát megtartó erő.

Ipara hatékonyságával sokat bajlódó hazám polgáraként elmondhatom, hogy minden ipari ágazat közül a legkevésbé hatékony a történelem. Tonnaszám pazarolja a vért valami nevetségesen csekély változásért az infrastruktúrában, minek következtében a legcsekélyebb változás is halálosan fontos nekünk, hisz oly irtóztató árat kell fizetnünk érte.

A viszonylagosság csapdája?

Inkább mentőöve.

Ilyen tanulság birtokában az író többé nem hihet abban, hogy valamely eszmében az öntudatlanságig föl kell oldódnia. De abban sem, hogy kollektivista századunk annyi kudarca után a jövő a korlátlan önzésé. Gyanakodva és megrendülten csak magában bízhat, ösztönös képességében, mellyel érzékeli az idő kétféle múlását.

Más szóval a mesterségében.

Abban, hogy rövid mondat is vethet hosszú árnyékot, ha jól van megírva.

Örkény István (1912–1979), a szikrázó szellemű magyar prózaíró és színpadi szerző az ötvenes évek végén, amikor épp el volt tiltva a publikálástól, föltalálta az egyperces novellát, ezt a humoreszket a prózaverssel és a filozófiai traktátussal elegyítő novellasűrítményt; föltehetőleg – hunyorítunk egyet az ő stílusában – a nescafé ihletésére, minthogy akkoriban épp vegyészként talált megélhetést. Egyperceseinek egyik legemlékezetesebbje, a Budapest című azt írja le egy nyomtatott oldalon, hogy az atomrobbanás után hogy dől romba és néptelenedik el szerelmetes városa, hogy bénul meg benne az élet és hal el minden hang az egércincogást kivéve, mert az egerek nemcsak hogy átvészelik a katasztrófát, de hihetetlenül el is szaporodnak, mérhetetlen tömegük bársonyos folyamával lepve el a várost. És amikor már minden csak halál és hallgatás és egér, az Operával szemközt, egy kőrakáson megjelenik egy cédula:

„Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné.”

Viccbe sűrített filozófia, melynek komolyságát a viccből sugárzó mély ember- és helyismeret szavatolja.

Doktor Varsányinéról sejtjük, hogy kicsoda. Magyar szokás szerint az asszonyi állapotot sokáig úgy jelölték, hogy a férj teljes nevéhez hozzáragasztották a „-né” toldalékot, miáltal a nő a vezetéknevén kívül még női keresztnevét is elvesztette. E parlagi machismo ellen a nők sokáig és sokféleképpen küzdöttek, többek között azzal is, hogy doktori címüket, amikor már volt nekik olyan, megkülönböztetésül a férj esetleges doktori címétől, szintén a nevük mögé csapták. Így jött létre a fölszabadult nőnek az a típusa, melyet szülővárosom gonosz humora elöl-hátul doktornak nevez. Doktor Varsányiné nem közülük való. Ő csak elöl doktor, tehát csak egy doktori címmel bíró férj – ügyvéd vagy orvos – felesége, afféle úriasszony, egy valóságos hölgy. És minthogy ezt a világpusztulás után is szükségesnek tartja fölemlíteni, nyilvánvalóan egy liba. Ő az, aki a harmincas években arról panaszkodik, hogy mennyi gondja van az értetlen cselédlánnyal. De ő az is, aki negyvenötben, ha addig rá nem szakadt a ház, kormosan és téglaporosan előmászik a légópincéből, és egy macska szívósságával nekilát az új világteremtésnek.

Ugyan melyik kor melyik háborújának melyik pincéjéből ne mászhatna elő egy ilyen nő?

A körülmények változnak, a lényeg alig.

Nemzetközi írók, mi is csak itt ülünk a végtelen idő örökösen beválthatatlanul maradó ígéreteinek legújabb romjain, és várjuk, hogy egy törmelékkupacon megjelenjék a cédula:

„Hozott eszmékből új évezredet szab doktor Emberiség.”

S ha nem ő, gondoljuk alamuszin, majd a felesége.

Napfogyatkozás

 

*

 

Oklahoma bronza

A Nemzetközi Neustadt Irodalmi Díjat először 1970-ben adták ki. A kétévenként kiosztott díjat nemzetközi zsűri ítéli oda, melyet minden alkalommal más és más országok írói vagy irodalmárai közül a díj szellemi atyja, a mindenkori zsűri állandó elnöke, az észt születésű és verseit észt nyelven író amerikai professzor, Ivar Ivask választ ki és hív össze. A díj összege huszonötezer dollár, ennél nagyobb összegű irodalmi díj csak egy van, a Nobel-díj. Szakmai körökben a Neustadt-díjat egyszerűen „a kis Nobel”-nek nevezik. A díj költségeit az Oklahomai Egyetem, illetve az ennek kiadásában megjelenő világirodalmi folyóirat, a World Literature Today (korábban Books Abroad) fedezi, de a díj létrejöttében döntő szerepe volt a magánkezdeményezésnek is. A Németországból az oklahomai Ardmore-ba származott és ott – olajon? – meggazdagodott Neustadt család kétszázezer dollárt juttatott a díj céljaira; innen a díj első hallásra különösen hangzó neve. Első hallásra? Valljuk be, másodszorra sem hangzik kevésbé különösen. És korántsem csak a nem nagyon angolos zenéjű név miatt. Mintha ebben az egész olajszagú díj-ügyben lenne valami humoros. Csakhogy nincs. Az, hogy Oklahoma a világ végén van, éppoly provinciális szamárság, mint az, hogy ez vagy az a város a világ közepe. A világnak nincs, illetve csak felőlünk nézve van vége, közepe. Ez sok irányban továbbgondolható fölismerés, csöppet sem nevetséges tanulságokkal. Figyelmünkre érdemes tény, hogy Oklahomában már sok évtizede szerkesztenek a témához illő hevülettel és tárgyismerettel egy főképp kritikákat és tanulmányokat közlő, világirodalmi folyóiratot. „Az olajkutak tőszomszédságában”, ha nagyon akarjuk. Ahol különben figyelemre méltó Chaucer-kutatás is folyik. Ivar Ivasknak, a Books Abroad sorrendben második szerkesztőjének szinte csak a kézenfekvő következtetést kellett levonnia. Javaslatát egy új irodalmi díj létesítésére a Nemzetközi PEN-nek egy Franciaországban tartott összejövetelén adta elő, a hatvanas évek végén. A Nobel-díj, indokolta meg javaslatát, az évek során elnehezedett, és átitatódott diplomáciával; szerepét, mint irodalmi értékmérő, egyre kevésbé tudja betölteni. Ivask érvelésében sok igazság volt: a Nobel-díjat máig kötik például a földrajzi megfontolások; ha az egyik évben egy latin-amerikai szerző kapja a díjat, a következő évben nem kaphatja ugyanarról az égtájról származó másvalaki, mert ez fölborítaná a különböző kontinensek írói közt állítólag meglévő, valójában sohasem létezett egyensúlyt; a Nobel-díjat odaítélő bizottság épp ezért volt képtelen irodalmi folyamatként tudomásul venni és nyugtázni egy olyan ordítóan nyilvánvaló tényt, mint a latin-amerikai regény váratlan és csodálatos fölvirágzása, az irodalmat ez esetben is maga alá gyűrte a diplomácia. Kell egy versenytárs, zárult annak idején Ivask érvelése, melyet kizárólag az irodalmi érték vezérel. A Neustadt-díj változó összetételű zsűrijei ebben a szellemben igyekszenek működni. Minden zsűritag egy jelöltre tehet javaslatot, az élő világirodalom teljes köréből, műfaj és nyelvi korlátozás nélkül, feltétele viszont a jelölésnek, hogy a jelölt munkássága a megítélhetőség mértékéig hozzáférhető legyen angol és francia nyelven, a mindenkori zsűrik két hivatalos nyelvén, de legalább egyiken a kettő közül. Az „élő világirodalom” szó szerint értendő, a díjat csak élő író kaphatja. A nyelvi korlátozás hiánya pedig nemcsak azt jelenti, hogy – ha a kiírás feltételeinek egyébként megfelel – bármilyen nyelven alkotó író jelölhető a díjra, de azt is, hogy a zsűritagnak nem feltétlenül kell valamelyik író honfitársát, illetve az ő anyanyelvén alkotó írót jelölnie: amerikai jelölhet angolt, algériai brazilt – a példákat az idei zsűrizés történetéből veszem, vehetném máshonnan is. Mondanom sem kell, hogy ezzel a szabadsággal nem mindenki él; néha nehéz is lenne élni vele, a Nobel-díjakban dúskáló magyar irodalommal a háttérben egy magyar zsűritagnak csak elméletileg áll módjában más nyelven író jelöltet jelölnie. A zsűrik állandó elnökének jelöltje nincs, ő csak a szavazásban vesz részt, ott viszont kitüntetett szerepe van, szavazategyenlőség esetén az ő szavazata dönt. A zsűritagnak először írásban kell indokolnia a jelölését, majd ugyanezt a helyszínen, a zsűri ülésén szóban is meg kell tennie, vita esetén álláspontját érvekkel kell megtámogatnia, a kérdésekre jó, ha válaszolni tud. Mindebből nyilvánvaló, hogy tagnak lenni a Neustadt-díj zsűrijében nem éppen pihentető kirándulás, a pár napos eszmecserét hónapokig tartó olvasás előzi meg. A zsűri a nyilvánosság kizárásával ülésezik. A döntést az Oklahomai Egyetem elnöke közli a nyilvánossággal az erre a célra összehívott sajtókonferencián. Az érdemi munkának vége, jöhet a tévé, a rádió, az írott sajtó, a bankett, az „Ó, milyen érdekes!”.

 

*

 

Személyes okokból háromszor hárítottam el a meghívást. Negyedszerre, egy táviratra beadtam a derekamat. Kezdtek is áradni a sürgető levelek, hogy küldjem az írásos jelölési nyilatkozatot.

Ezt írtam:

„Weöres Sándor (1913–) a mozarti csodagyerekek fajtájába tartozik, akikben felnőttkorukra is marad csodálnivaló. Pályája nehéz, mert könnyűnek látszik: rendkívüli képességei majdhogynem eltakarják a rendkívüli költőt. A nagy stílusegyesítők balsorsa kíséri őt is; a részletekből épp azért, mert azok annyira sokfélék, oly sok helyről valók és magukban is olyan érdekesek, csak későn látszik összeállni a minden tekintetben meggyőző egész. Már első verseiből is kitetszett, hogy kitűnő költő, de majd harminc évet kellett várnia, míg általánossá vált a fölismerés, hogy nagy költő is. Még a hatvanas években is komoly viták folytak arról, hogy költészetének a különféle mítoszokhoz, a kínai kultúrához, az indiai ritmikához kötődő ősi jellege összeegyeztethető-e filozófiájának keresztény vonásaival, vagy a spanyol barokk, netán a francia modernség iránti rokonszenvével, vagy korunk szocializmusképével? Weöres bosszúja költőhöz méltóan ártatlan és megsemmisítő volt: meghódította az óvodákat. A magas vitatkozó felek egy napon arra ébredtek, hogy egy teljes generációnyi óvodás korú magyar állampolgár Weöres verseinek ritmusára püföli a padlót, boldogan üvöltve egy állítólagosan az érthetetlenségig komplikált költő fülbemászó dallamait. Aztán az óvodások fölnőttek, és Weöres megjelent a popzenében. Aztán a színház felnőtt Weöreshez, és Weöres megjelent a színházban. Végül valami egészen hihetetlen dolog történt. A hatvanadik éve felé járó, madártermetű költő – női álruhában – egy sikerregény szerzője lett. Egy megfilmesített sikerregényé – sűrű költészettel. Kitalált ugyanis egy soha nem létezett, tizenkilencedik századi, vadóc költőnőt, Psychét, megírta ránk maradt életművét, naplójegyzeteit, tele vad humorral, történelmi és művelődéstörténeti fintorral; a múlt századi magyar történelem figuráival és Goethével, Beethovennel, Hölderlinnel mint statisztákkal, egy fölszabadító képtelenséget, az e századi múlt századot, ahol korunk költője kimondhatja azt, amit másként pirulna kimondani, költői érvénnyel a nagy közhelyet, hogy a szabadság szent, és igényünk rá emberségünk lényegéből fakad.

Közép-Európa keleti részéről szólva többnyire a szemet leginkább szúró tényekről esik szó: a történelem nagy cikcakkjairól, a roppant sebhelyekről, a föltámadást segítő és a romlásba taszító rögeszmékről. Kevesebb figyelem övezi a zaklatott történelem és a huzamos szegénység erkölcsi hozadékát, azt az egyetemes érzékenységet és befogadókészséget, mely a zeneszerző Bartóknak is legigazibb háttere, s amelynek semmi köze sem a sznobizmushoz, sem valamiféle kulturális hátramaradottsághoz, mely egyszerűen abból a tényből fakad, hogy egymásra utaltságunk errefelé még nyilvánvalóbb, mint másutt. Weöres ennek a helyi gyökerű egyetemességnek nagy költője, példa ebben is, másban is: abba a kérdésekkel kikövezett szupermodern szakadékba, hogy nyelv-e a nyelv, hogy lehet-e még költészet a költészet; hogy fojtsuk-e szellemünket a televízióba, Weöres nem zuhant bele. Vérezve ő is, mint becsületes kortársai, de lényét meg nem tagadva, csodaképpen és kihívásként, ő a szakadék fölött lebeg.”

Szövegemet több levél is nyugtázta: „nagyszerű!”, „lehengerlően ékesszóló!” meg effélék.

„Naná – gondoltam magamban –, a bókokat még Oklahomában is ingyen mérik.”

De azért megtámadott a legősibb magyar betegség, az őrült reménykedés.

„Lehet, hogy…?”

 

*

 

Valami csodában ezért még mindig reménykedtem. Tévedésből más fényképét ragasztják az útlevelembe. A légköri viszonyok miatt leáll a légi közlekedés. Véletlenül Isztambulba küldik a repülőjegyemet.

Semmi. Mindenki segítőkész volt, minden irat időre elkészült, a repülőjegy megérkezett. A számítógép még kellemes repülést is kívánt.

Ami ezt illeti, ez megvolt. Kanada keleti partja mentén a nekidühödött levegő úgy rázta a dél felé húzó óriásgépet, mint nyavalya a nyavalyatörőst. Rázhatta ugyan bőszen, volt rá ellenszerem. Sok éve már annak, hogy valami vásárban megismertem Vitéz Lászlót, akit a setét gonoszság egy irtóztató verembe vetett. A halálnak e verme telides-teli volt cikcakkban ugráló kaszapengékkel. Hanem ez Vitéz Lászlónak meg se kottyant, mert amikor a kaszák cikkbe ugrottak, ő kapta magát és cakkba ugrott, és fordítva.

Akárcsak a kezem a két és fél dollárért vásárolt, félpohárnyi kukoricawhiskyvel.

Annyi még maradt bennem az intézeti gyerekből, hogy az ingyenkaját, ha ízetlen is, az utolsó falatig megeszem, a két és fél dolláros whiskymet pedig nincs az a vihar, amelyik kiüthetné a kezemből. Azt én, ha fuldokolva is, megiszom.

A többit pedig majd meglátjuk.

 

*

 

Az első napon mindenki fél órát kapott arra, hogy érveit előadja és a hozzá intézett kérdésekre válaszoljon. A fél órából nagyjából húsz percet ki-ki arra használt, amire akart: egyetemi kiselőadásra jelöltje irodalomtörténeti helyéről, versek fölolvasására, szabad szónoklatra a jelölt érdekében, egyszóval mindenki arra, amit a leginkább célszerűnek vélt. A második napon mindez megismétlődött azzal a különbséggel, hogy a rendelkezésünkre álló idő negyedórára csökkent, és kinek-kinek most már a többiek érvelésének ismeretében kellett érveiből előadnia azokat, amelyek még ezek után is hatásosnak voltak vélhetők.

Én az első napon Weöres két versét olvastam föl angolul, Edwin Morgan, illetve Richard Lourie fordításában, az Örök sötétség tapad a felszín belső felére és az Anticingár címűeket, majd fölolvastam, angolul persze azt is, a korábbiakban magyarul idézett jelölési nyilatkozatot. Nem mintha szerelembe estem volna a tulajdon szövegemmel, mondtam, hanem mert Weöres költészetének lényegét, a szédítő sokféleségnek látszó egyetemességet aligha tudnám egy rögtönzött szónoklattal jobban megvilágítani.

Majd ezt a kiegészítést fűztem az elhangzottakhoz:

„Az imént a mozarti tehetségről ejtettem szót. Mit értsünk ezen? Semmiképpen sem a gömbölyded formák boldog világát, a szöveg eleganciáját. Pontosabban semmiképp sem csak ezt. A mozarti tehetség kezét egy eszme vezérli, és épp az anyagformálás mikéntje teszi láthatóvá a láthatatlant. Vegyük csak szemügyre közelebbről Weöres Sándor Majomország című versének négy sorát. Edwin Morgan angol tolmácsolásában ez így hangzik:

 

Monkeymill is nearly made, miles of monkeymayonnaise, winningly unwinnable winning monkeymind wins praise.

 

Több mint huszonöt éven át működtem hivatásos versfordítóként, tudom, hogy a fordításnak megvannak a maga természetes határai. Van egy pont, melynél a legihletettebb fordító sem léphet tovább. Mert ott már egy másik nyelv kezdődik, a maga szokásjogával, szabályaival, szemléletével. E négy sor tolmácsolásában Morgan föltehetőleg remekelt, fordításánál jobb angol változat nehezen képzelhető el; minden meg van benne csinálva, ami megcsinálható, az apró trükkök, az alliterációk, a lendület. És mégis, ha összevetjük az eredetivel –

 

Megépül a majommalom, lesz sok majommajonéz, győzve győz a győzhetetlen győzedelmes majomész –,

 

szörnyűséges veszteséget vagyunk kénytelenek elkönyvelni. Az angol szóösszetételekkel ugyanis nem az a baj, hogy nem olyan jók, mint az eredetiek; a »monkeymill« nem egyszerűen rosszabb a »majommalom«-nál, mást jelent. Lényegileg jelent mást, azon a szinten, ahol a vers dallama szól. A magyar szóösszetételekbe rejtett belső rímek gyöngyöző, gurgulázó kuncogása egy gyereket vetít elénk, aki kedvenc játékszerével, a nyelvvel játszik. Egy gyereket, azaz a mindenkori világ Kolumbuszát. Az eredeti sorokban a fülünk hallatára teremtődik az alkalmi összhangzattan, a zenébe pólyált világ. És ez még csak a dallam. Egy szinttel följebb, a tudatos nyelvhasználat szintjén mást is találunk. A »győzve győz a győzhetetlen« túlzó szóismétlése a maga testtelennek tetsző általánosságában is nyílt utalás: századunk negyvenes-ötvenes éveinek magyar hordószónoklataira, melyek nemegyszer egyazon szájon át ígértek »végső győzelmet«, majd »mindennap győzelmet«, egy, a költő szóbarokkjánál is elvontabb és üresebb jövőt. Szó sem esik politikáról, elnyomásról, népfölszabadításról, és mégis – hazai füllel hallgatva a verset – a magyar történelem sűrűjében járunk. A rímes tanulságért. A mozarti világban a rím filozófiát sugall. A »majommajonéz«-re rímelő »majomész« több közönséges viccnél. A rímes csattanó a majom jövőképét hivatott értékelni, a mindenkori bárgyúság képzelte, tökéletes boldogságot, azt az unalmas édent, ahol majonézzel van leöntve minden, és épp ez a nagyszerű benne, minthogy a majom ennél nagyszerűbbet nem tud elképzelni; figyeljünk a mozarti világ a maga esetlegességében is törvényt sejtető véletlenére, hogy a rímelő szavaknak nemcsak a hangalakjuk, az anyaguk is rímel, a kicsit sűrűre kevert majonéznek és a majom agyvelejének kocsonyás állaga is, mintegy a természet istenének ajándékaképpen, mert efféle rejtett összefüggések megtervezésére a legfurfangosabb költő ihlete sem képes, de a szöveg igen, az, ha remekbe formálják, besegít maga is, fölvillantva a titkos, a csak egyszeri alkalomra érvényes összefüggést, a jelentésteljes harmóniát. Weöresnek ez a négy sora a jól megmunkált szavak hibátlan gyöngyszeme.”

BUMM! (Angolul: BANG!) Ez lett volna fölénk írva, ha egy képregény szereplői lettünk volna. De mi a Neustadt-díj zsűrije voltunk, így csak többen odajöttek hozzám gratulálni a négy sor elemzéséhez, egy sikerszámhoz. Joggal; ez a kurta verselemzés a maga tárgyilagosságával hatásosabb volt, mint a legszívtépőbb panasz kis népek mellőzött alkotóiról.

Mindazonáltal fölmerültek kétségek is. És nemcsak Weöressel kapcsolatban. Ha ez nekünk hihetetlenül hangzik is, Oklahomából nézve Weöres és Illyés sok tekintetben rokon költőnek látszanak. Épp legnagyobb erényük, egyéniségük mindent vagy majdnem mindent magukba olvasztani képes hódító ereje látszik kaméleon természetű barokknak, színes gyöngeségnek. Röviden: a hozzászólók egy része a jellegzetesen magyart hiányolja Weöresből, és – itthon hasznosítható tanulságként említem – a beszélgetés során szóba került Illyésből nem kevésbé.

A kétségeket tükröző kérdésekre az igazi választ csak másnap adtam meg. Kifejtve azt, hogy ez a jellemgyöngeségnek látszó sokféleség valójában erős jellemet és kemény kitartást kívánó következetesség, hogy ez a mediterrán-nordikus-keleti-nyugatiság, ez a lehetetlen kevercs valójában nagyon is lehetséges következménye földrajzi és történelmi helyzetünknek, s ha valami, ez aztán igazán magyar sajátosság, lássuk akár szorongató kényszernek, akár páratlan lehetőségnek.

„Hanem – fejeztem be – egyvalamit ne felejtsünk el. Ennek a próteuszi alakzatnak vasból van a gerince; a szemre állhatatlan gomolygásnak szilárd magja van, melyet ha másról nem is, makacs vonzásáról biztonsággal fölismerhetünk: Illyésnél a »nép« eszméje, Weöresnél – képzeljünk el egy fordított atommodellt – maga a mindenség a mag – a kiindulópont ellentétes, az eredmény mégis hasonló: a költészetükön átsugárzó, a kétségbeesés hangszerén is játszó, mégis mindent magába békítő ember- és emberiségszeretet.”

Profi módra megcsinált prózavers-befejezés. Nincs is több kérdés.

Félórás szünet után szavazunk.

Potyognak az írók, mint a makk. Előbb a szélekről, aztán már a világnevek is.

Három név a táblán: Haavikko, Borges, Weöres.

Aztán kiesik Weöres, majd Borges is.

– Nem igaz! – ugrik talpra a hűvös vérmérsékletű északi, a svéd nyelven író finn költő, Bo Carpelan.

– Nem igaz! – üvölt kivörösödött arccal, ég felé emelt karral –, nem hiszek a szememnek!

Aztán körbecsókolja a rivális zsűritagokat.

„Rögtön elrepül – gondolom –, és holnapra tele lesz a világsajtó a hírrel, hogy Oklahomában zakósan és nyakkendősen láttak repülni egy UFO-t.”

 

*

 

A Nemzetközi Neustadt Irodalmi Díjért folyó versenyben a magyarok nem szerepeltek rosszul. 1974-ben Karinthy Ferenc volt a magyar zsűritag, jelöltje Illyés Gyula; 1978-ban Gergely Ágnes jelöltjét, Pilinszky Jánost csak a díjat elnyerő Czeslaw Milosz előzte meg, aki később megkapta a Nobel-díjat is; 1984-ben Weöres Sándor eszmei harmadik lett.

Magyar sikerek. Magyarok abban, hogy a körülményekhez képest csakugyan nagy sikernek számítanak, és abban is persze, hogy olyan sikerek, amilyenek: helyezések. Helyezések egy olyan versenyben, ahol nincsenek helyezettek, mert csak egy díj van, a fődíj.

„Ahhoz képest – fogom majd évek múlva gondolni erről, merthogy én is magyar vagyok, aki szomorúságában az állát az öklére döntve, némán bámul maga elé a konyhában, ha éppenséggel lövöldözni nem kezd az utcán –, hogy napról napra ezt a szeszélyes, dzsungelként zsúfolt, számítógépre is alig vihető csodát beszélhetjük, nem is túl nagy ár.”

Weöres Sándor hetvenöt éve

A Pásztorénekről

Dzsajadéva szanszkrit nyelven író indiai költő, a szanszkrit költészet utolsó nagy alakja. A 12–13. században élt, állítólag egy költészetpártoló király udvarában. A hagyomány szerint nemcsak költő volt, hanem szent életű pap is. A lexikon ennyit tud róla. Éppenséggel nem sokat.

A magyar nyelvű vers híve ezenfelül még azt is tudhatja róla, hogy ő az a költő, akit Weöres Sándor olyan tüneményesen fordított magyarra. A magyar–indiai kultúrkapcsolatoknak meghitt perce volt, amikor e sorok írója Új-Delhiben egy hozzá ellátogató helybelinek magyarul kezdte el skandálni az elképesztő nyelvi lovasmutatványt: „Szekfűvirágleheletzuhatagos-örömillatú délövi szélben…” – A Gítá Góvinda – nézett rá elképedve a fiatal indiai újságíró –, magyarul?

Nemcsak a verseknek, a versfordításoknak is megvan a maguk sorsa. Weöres Dzsajadéva-dalai keletkezésük pillanatától kezdve nem kevesebbet jelentettek annál, hogy a mai magyar költői nyelv tűrőképessége, teherbírása, hajlékonysága gyakorlatilag végtelen.

Most itt az egész mű; szemrevételezése többféle tanulsággal is kecsegtet.

Weöres első, A lélek idézése című fordításgyűjteményében a seregnyi dalból csak néhány található. Magyarázatot kínáló szövegkörnyezet nélkül, mint a tengermélyből felbukó szigetek. A heves, a megkésettség okán majdhogynem hisztérikus tájékozódás korszakát éltük; a később illő szerénységgel korrigálandó, nagy fölismerésekét. E dalokat is könnyű volt félreérteni. Táncos ritmusuk miatt afféle hajdankori dzsessznek képzelni őket: a közönség a földön ül, és a térdét csapkodva énekli a refrént; költő és közönsége a zenében egyesül. A magyarrá lett szanszkrit lüktetés mögött, ha halványan is, ott csillogott a csalóka remény, hogy korunk sokfelől szorongatott költője a verszene hátára pattanva kilovagolhat a csapdából.

A lényegből, mondhatni, semmi sem látszott. A lényeg ugyanis az, hogy az indiai és az európai gondolkodás gyökeresen különbözik egymástól.

Homérosz istenei lehetnek házsártosak, bosszúállók, netán kicsinyesek, isten voltukhoz mégsem férhet kétség. Ahogy Theokhritosz pásztora is egy pásztor a sok közül, épp csak ő szeretne egy jót szerelmeskedni. Mindenki az, aki. Kontinensünk gondolkodásának elemi egysége az én. És megismerésünk ösvénye a tiszta körvonal.

Az indiai filozófia ezzel szemben az egyénre összpontosít. Az egyénre, aki – szójátékkal élve – nem egy én, hanem sok. Olyanformán, mintha valaki belemozdul egy fényképbe. A látható én egy sereg másikat takar: Hari, a pásztor mögül kilátszik Krisna, a harcos, mögüle Visnu, az isten; ők együtt az indiai gondolkodásnak a végtelenségbe mosódó emberképe.

Ha sűrítünk, a drámához, ha részletezünk, az epikához jutunk. Weöres első, nyelvi csodaszámba menő közleményéből nem látszott a nagy ár, melyet India költészetének e költészet rugalmas jelképrendszeréért fizetni kell. A többé-kevésbé merev epikai keret szüksége, és ami ebből következik, a költemények rendre eltúlzott terjedelme. Eltúlzott, persze nem valami eleve adott mértékhez, hanem a költemény – többnyire köztudott – cselekményéhez képest. Irigylésre méltó a könnyed természetesség, ahogy a csélcsap Hari fickándozása mögött folyton földereng az ember isteni képessége a szerelemre; másfelől viszont nehezen tudunk elfojtani egy kaján vigyort, minthogy a mitológiai hajtóerő emelte himnikus hangvétel – a cselekményt tekintve – egy olyan megrendítő tényt hivatott nyilvánvalóvá tenni, ami akár egy francia tucatbohózat témája is lehetne; azt, hogy – ó, borzalom! – Hari sorozatban csalja Rádhát.

Tanulságos olvasmány a Pásztorének magyar változata más tekintetben is. A közhiedelem szerint Weöresnek minden megy, és ezzel kész. Csakhogy ezzel nincs kész. Ez így túl egyszerű. Weöres Mallarmé-fordításait olvasva aligha hihetné bárki is, hogy Weöresnek sorsdöntő élmény volt a Mallarméval való találkozás; saját Átváltozások című szonettciklusából viszont, ebből az ízig-vérig Weöres-teljesítményből mintegy ráadásként még az igazi Mallarmét is kiolvashatjuk. Megkockáztathatjuk azt a képtelen megállapítást, hogy ezek az öntörvényű és a hatáskutatás piszkavasa számára sebezhetetlen versek még fordításnak is jobbak és a lényeget tekintve „szöveghűbbek”, mint a csakugyan szöveghűnek készült fordítások. A közhiedelemmel ellentétben Weöres is küszködik a szöveggel. Legföljebb nem úgy, mint mások.

Sokarcú fordítónak mutatja a Pásztorének szövege is. Olykor nem riad vissza a nagyvonalú megoldásoktól sem, s a prédikátorköltők nyelvéből kölcsönzött „alítja” mellé odacsap egy kis Kiss Józsefet is, ha úgy hozza a sors, hogy az isteni lény „sason ül, halihé”. Máskor meg valódi műfordításnyelvi absztraktummal örvendezteti meg olvasóját, mondván, hogy Hurinak az ígért időben való érkezését „sohase szabad elhívőn várni”. Aztán persze megrázza magát, és így beszél:

 

Kettős napkerekek csókolták, jobb s bal fülbevalói, mosolya, sugárzó bimbó-ajka a nőt nem hagyja csalódni:   Hari ül a fakaliba mélyén, vággyal epedve,   fejtől talpig örömbe, reménybe, örök szerelembe temetve.

 

Dzsajadéva nyelve ez?

Vagy a Weöres Sándoré?

Maradjunk annyiban, hogy a magyar versé bizonyosan.

Utazás az éjszakában

Robert Lowell – Napról napra

 

Lowell századunk második felének egyik, ha nem a legkimagaslóbb amerikai-angol költője – ez mára, ironikusan szólva, nemcsak Magyarországon, hanem az Egyesült Államokban is köztudott. Iróniánk az irodalom mindenkori csalhatatlan értelmezőit illeti, akik olvasószemüvegük néhány dioptriáján át próbálják fürkészni azt a mikroszkopikus folyamatot, mely a szellemi hajszálcsövesség rejtélyes rendszerében zajlik. Magamnak is szól tehát, aki még Lowell fordítása közben sem hittem, hogy ez a bostoni mély-amerikai a maga sajátosan arisztokratikus problémáival magyarul is, egy merőben más világ az övénél jóval fullasztóbb és zsebbe vágóbb gondjainak közepette is elemi erővel tudjon hatni. Sőt, hogy néhány éven át láthatóbban hasson az idegen közegben, mint a sajátjában. Az amerikai kritika mintha csak a költő váratlan és korai halálától ébredt volna föl, a szívrohamban elhunyt költő posztumusz kötete olyan egyöntetűséggel kapta az elragadtatott kritikákat, mintha ezt megelőzőleg Lowell művét nem övezte volna a kicsit már unalmas klasszikusnak kijáró fanyalgás. Mondhatnánk, a bajban is van jó. És mégis… Orrunkkal, Hemingway (egy másik unalmas klasszikus) szerint az író legfontosabb érzékszervével, gyanakodva szimatolunk. Lowellnek pályája utolsó szakaszában sem stílusa, sem gondolatvilága nem változott akkorát, hogy az indokolhatná ezt a hangváltást a fogadtatásban. Gyanítjuk, nem is vele van baj, hanem az egyetemi tanszékeken sorozatban esztergált, fényes fafejekkel. Tágabb értelemben a modern költészet úgynevezett korszerű követelményeivel.

Jó, ha ezekkel tisztában vagyunk. Végül is nem másutt járunk – büszke civilizációnk fülsiketítő zsibvásárában, ahol egyéb jótétemény mellett egy könyv-Niagara is zúdul a fejünkre, folyamatos mennydörgésével tartva ébren az üdvös versenyszellemet. A dolog persze nem olyan egyszerű, hogy a szellem csak úgy fogja magát és elüzletiesedik. A technika kábítószerét szíva észrevétlenül kerül függőségi viszonyba vele, s mire föleszmél, már csak arra marad ereje, hogy egyre nagyobb dózisokkal tartsa működőképes állapotban magát. Minden napra kell egy új siker. Nincs szánnivalóbb egy tegnapi irányzatnál. És egy új könyv a túlélés leghalványabb esélye nélkül indul a küzdelembe, ha külső borítóján legalább két jó nevű pályatárs nem biztosítja arról a téveteg olvasót, hogy korunk páratlan remekművét tartja a kezében. Viszont ha minden könyv remekmű, egyik sem az. Zavarólag hat és a nehézségeket csak tetézi, hogy mégis akad egy-két korszakos mű köztük. A kritika előbb csak szédül, utóbb már fuldoklik is. És az életösztöntől vezérelve elkezd valami szilárd fogódzó után kapkodni, szorult helyzetében egyik modern irodalomelméletet cserélve a másikra. Kis túlzással elmondhatjuk, hogy korunknak a tipizálhatóság bűvöletében élő, irányzatokban gondolkodó, számítógéppel fölfegyverzett irodalomtudományát két mély érzelem hívta létre: az irodalmi tanszékek kimondhatatlan sóvárgása egy mindent biztosan mérő esztétikai műszer után, és a tenger közepén fuldokló matróz dühödt kétségbeesése, hogy a kaporszakállas szentségit neki, csak tempózom itt, és sehol a part.

Pályakezdése pillanatától fogva Robert Lowell ideális alanya volt a vakon rendszerező kritikának. Rendhagyó tehetség, harsány stílusjegyekkel. A második világháború bombarobbanásaitól kísérve barokk nyelvezettel, barokk módra szólózik, mintha John Donne-nál tanult volna, és nem John Crowe Ransomnál. Egy szódás martini módjára fölvizezett protestantizmus közegében tüzes, tömény szeszként kortyolja Istent, és katolizál. Majd lelkiismereti okból megtagadja a katonai szolgálatot, amiért börtönbe csukják. Egyelőre még láthatatlanul, de már teljes erővel dolgozik benne az egész életét végigkísérő ciklikus elmebaj, a mániás depresszió, mely hol a semmibe hagyja zuhanni, hol meg azt az érzést ébreszti benne, hogy pusztán a karja fölemelésével képes megállítani az autópályán özönlő autóáradatot. És közben a józan átmenetek alig túlélhető szégyene, majd megint a kórház: egy Dante poklában forgó ringlispíl, melyen szédelegve próbál talpon maradni nemzedékének talán legműveltebb, legfényesebb szelleme. A vaksors ennyi és ilyen rikoltóan expresszionista túlzása még egy botrányok után szimatoló újságírót is megszédítene, nem úgy a kávézaccból jósoló stíluselemzést, mely tárgyilagossága vértezetében mindezt mellékes életrajzi adaléknak tekinti. 1959-ben jelenik meg Lowell szabálytalan, versekből komponált „családregénye”, az Élettanulmányok. A fogadtatás lelkes, de a kritika amilyen mélyen átérzi, olyan alaposan félre is érti a költő fordulatát. Mintha az elhagyott protestantizmus állna bosszút a költőn a predesztinációval, olvasói a mű címét egyszerű könyvcímnek veszik, és minthogy a fiatal Lowell folyton az Istennel viaskodott, most meg szemmel láthatóan életrajzi anyagból dolgozik, a tudós értelmezés elérkezettnek látja a pillanatot ahhoz, hogy föltalálja a Gyónási Költészetnek Lowellt és számos nemzedéktársát egyesítő irányzatát.

Egy ködsüveget. A Gyónási Költészet fényes leleménye évtizedekre láthatatlanná teszi azt, hogy Lowell egyre többet köszönhet az amerikai és orosz prózának és egyre kevesebbet a vallásnak. Isten ugyan továbbra is jelen van Lowell világában, de egyre inkább a mindennapi hiányával, sugaras kétségként, a mind pontosabb leírást körüllebegve, valamiféle vallásos színezetű egzisztencializmus tompán derengő világképét vetítve előre. Mindebből egyelőre semmi sem látszik. Paradox módon költőnket épp költészetének olykor szinte riasztó bonyolultsága tette sokáig az értelmezők könnyű prédájává. Most is úgy tetszett, komplikált költőnek egyszerű eset. Mutatósan elemezhető, kitekintéssel Krisztusra, Boston városára, Freudra. Lowell már rég azzal foglalkozott, hogy a barokk korszakából megőrzött, zárt versszakolást valahogy összepászítsa az Élettanulmányokban kikísérletezett verssorok szabadabb lejtésével, amikor a kritika még mindig azon kotlott, hogy szabad-e egy költőnek megsértenie a gyónási titkot, azaz magasztos céllal ugyan, de indiszkrét fráterként viselkednie. Társadalom, történelem, forradalom, kinek jutott volna eszébe ilyesmi épp vele, egy rendíthetetlenül istenes költővel kapcsolatban? Olybá tűnhetett, költő és kritikusai oda vannak betonozva az oltár elé.

A hatvanas éveknek kellett jönnie, hogy e szoborcsoport megmozdulhasson – a vietnami háborúnak, a gettólázadásoknak, a diáknyugtalanságnak, Che Guevarának, a Kennedyeknek, Martin Luther Kingnek. Az idő, mely eddig egy helyben toporogni látszott, vagy félájultan a hidegháború kénes gőzeiben fuldokolt, egyszerre őrült vágtába fogott, és attól lehetett tartani, hogy egyetlen lendülettel hagyja maga mögött a korábbi évek eszméit, aggályait, botrányait. Lowell indiszkrécióján háborogni? Amikor Ginsberg a farkával integet az emberiségnek az Üvöltésben? Lowell, ha a sorozatos válságoktól megrendül is, nem költői alapállásban, annál keményebb jellem ő, a könnyen sebezhető, esendő beteg ember; nem hangot vált – hangnemet. Azt viszont félreérthetetlenül. Az 1967-es Közel az óceán azonos című, nagy ódájának filmszerű képsorát a medencében az agytrösztje kíséretében úszkáló elnökről, formailag a vers bármilyen rokonságot mutat is a korai Lowell-lel, épeszű ember nem utalhatja Isten országába. Valami készül. Egyelőre csak a nagy csönd. Majd 1969-ben megjelenik a Jegyzetfüzet, 1967–68.

A hetvenes évek nagy összegezését és a kötetek sorát vetítve előre, Lowell 1973-ban három kötetet ad közre. A Lizzie és Harriet, a Történelem, A delfin rokon művek, mindhármuk közös őse a Jegyzetfüzet, 1967–68. Összefűzi őket a közös forma, a föllazított, már-már – bármilyen képtelenségnek is hangzik ez – szabad versnek értelmezett szonett, melyet robbanásig feszít az élőbeszéd, de szét mégsem feszít, csak a roppant belső feszültség által fölemeli a verssort a levegőbe, és ott hagyja lebegni. A négy kötet lélegzetvétele közös tehát, és ez még akkor is rokonítja őket, ha egyebekben inkább különböznek, mint hasonlítanak. Az ősmű, mutatis mutandis, Lowell Tücsökzenéje: a személyes emlékek, az életrajz tudatos keverékéből egy költő életének története látszik kikerekedni; úgy tetszik, ez a költő célja, valamiféle tágan értelmezett önéletrajz. A Történelemben már másról van szó, és nemcsak azért, mert a kötetben nyolcvan új vers kapott helyet, és a régiek szövege is erős változáson esett át („túl találó volt a címe”, mondja Lowell a Jegyzetfüzetről), a költeményfolyam tétje más. A mű többé nem fejlődésregény, s ha igen, nem Lowellé, hanem a világé, mely hosszú történelmi tűnődés után föltalálta Amerikát, hogy az föltalálhassa a Lowell családot. Lowell „beépíti” Amerikát a történelembe, versfolyamában megteremti azt, aminek hiányától egy életen át szenvedett: a folyamatosságot, melyben Ekhnaton, Dante és Versailles árnyéka Bostonig ér. Vérfagylaló vállalkozás. Lowell újból nekivág annak, amivel korábban Pound, Eliot és William Carlos Williams próbálkozott, csakhogy ő egy eminens tanuló naivitásával, nyílt kártyákkal játszva – odatesz elénk egy történelmi képeskönyvet. A költészet csodája az, hogy ez a könyv mégsem az, aminek minden számítás szerint lennie kéne. A történelmi képcsarnok képeit korunk tudata keretezi, a mítoszon átsüt az irónia: költőnk édenkertjében ősünk angolul tanul és Freud előírása szerint viselkedik. Lowell verse mindvégig izzik a személyességtől. A Lizzie és Harrietben és A delfinben mintegy családi ügyeket is kiteregetve. Erre az időre esik életének egyik utolsó válsága, válása második feleségétől, Elizabeth Hardwicktól, házassága Caroline Blackwooddal, fiának születése – a halál előtt kínálkozó „különbéke” eseményei. Veszekedések, szerelmi jelenetek, mit mondjunk a gyereknek, telefonok az óceánon át, köznapi rémségek és gyönyörűségek, melyeket egy köznapinak semmiképp sem mondható egyéniség él és költ át, ne féljünk kimondani, sugárzó emberiségregénnyé. Egyedi és egyetemes, parányi és határtalanul hatalmas között csak nagy költészet közlekedhet ilyen, csapongásában is magától értetődő természetességgel. A színen a történet zajlik, mikor mi, mikor hogy, szinte egyre megy, a lényeg más, a lényeg a homályon áthatoló emberi tekintet; az, hogy költő és olvasója képes annak a szemével látni, akit vagy amit Lowell – vallásos korszakában kétely és kommentár nélkül – Istennek nevez.

Erre a költőre mondta e sorok írójának egy másik amerikai költő, a modern költészeti antológiák állandó szereplője, több, már ma is maradandónak ítélhető művel a háta mögött: „Ó, igen, Lowell… Fiatalkori verseit olvasva a hátam borsódzott a gyönyörűségtől, de amióta a keleti part playboya lett belőle…” Nem fejezte be a mondatot, amelyet most nem azért idézek föl, hogy elverhessem a port a kortársi féltékenységen. Ez a mondat híven tükrözi azt a különös légkört, mely élete utolsó éveiben Lowellt körülvette. Bármilyen hihetetlenül hangzik is ez magyar olvasójának, akit épp a maga sajátosan európai, zaklatott és nyomorult történelmi múltja miatt mindenekelőtt Lowell versbe mentett történetfilozófiájának tágassága és egyetemessége nyűgöz le a Történelemben, a költő honfitársai közül azok, akik olvasták, történelmi képeskönyvnek olvasták a művet. Vagy ami még rosszabb, egy nagy rakás szonettnek, melyeket az eddig nehézkességéről és gyötrő aggályosságáról ismert alkotójuk látszólag gond nélkül, könnyen írt, mondhatni, gyártott. Hiába bizonyította épp ez a fogadtatás, épp a maga értetlenségével a történelmi múlt kivételes fontosságát minden kultúra életében, azaz közvetve Lowell kísérletének komolyságát és mélyen etikus voltát, Amerikát mindig is az tette Amerikává, hogy tekintetét a jövőbe vetette, az indiánháborúk helyett a Szilícium-völgyre, a kéznyújtásnyinál távolabb történtekért érzett lelkifurdalást az effélékre ráérő, alkoholba vesző, depressziós művészlelkekre hagyva. Az értetlen tárgyilagosság mit látott? Egy klasszicizálódó költőt (szonettek! te jó isten!), aki ráadásul túl sokat ír. Lowellt lemenőben, fölhígulóban.

Gyanítjuk, az 1977-ben megjelent posztumusz kötet, a Napról napra fölmagasztosulásában szerepet játszhatott néminemű bűntudat is, persze csak mellékesen. Az átütő siker igazi oka az a lassú és rejtve zajló folyamat, mely előtt csak a halál rántotta szét vadul a függönyt, s melynek során Lowell költői érlelődésének logikája összetalálkozott a közönség vonzásával. Lowell egy újabb, egész életét földúló válság előestéjén kapott szívrohamot egy New York-i taxiban, halt bele feltehetőleg a válság előérzetébe. Az újrakezdés, az új élet Caroline-nal, a szigetországi idill – mindez megint az őrület foga között. Az utolsó napokban Lowell két nő között vergődik megválthatatlanul, hajlik arra, hogy visszatérjen Lizzie-hez, de félti Caroline-t is, aki csöppet sem színpadiasan öngyilkossággal fenyegeti; „a földi pokol”, jegyzi föl ezekről a napokról Lowell gyerekkori barátja. Azaz Lowell megint beáll a képbe, ismét az, akinek ismerik: Isten rendetlen, érzékeny, őrült, veszendő angyala. Ja persze, ha vér folyik, mondja a művelt közönség, az persze más. Más csakugyan, költőileg is. A Napról napra verseiben egymást erősítve jelenik meg az Élettanulmányok és a Történelem minden költői vívmánya. Annak személyessége, tragikus hangja, ennek gördülékenyebb verssora, kilátása az egyénen túlra – mindez egy új-régi versszövetté szőve, szinte csak vakírásként tapinthatóan. Az alapmintázat a laza jambikus lejtés, de az élőbeszéd fordulatai, a végletekig tömör fogalmazás és az el-elakadó lélegzet megkurtítják, megfeszítik, meglazítják, megnyújtják a szálat, minek következtében a modern szlenggel is – noha csak finoman – megtűzdelt szöveg úgy hangzik, mint a görög drámák kardala. A kétségbeesés formátlanul gomolygó sötétjére rávetül a megformálás fényessége, valami szórt, versen túli háttérragyogás. Istenről, akiről a fiatal Lowell annyit beszélt, szó sem esik. Valami fantomszerű árny mégis ott bolyong a szavak közt, egy szomorú mindentudó, mosollyal vagy torz grimasszal az arcán, nem látni jól, és csak amikor egy hirtelenül ráeső sugártól fölcsillan a cvikkere, akkor támad az a tétova benyomásunk, hogy Anton Pavlovics Csehovra hasonlít.

 

*

 

Jó tíz éve, első nekifutásra egy lendületes tanulmányt írtam Lowellről.

Nagy költő, mondtam róla akkor, ha a saját helyén szemléljük; azaz, ha betudjuk a gátló körülményeket, Amerikát, a történelmi szerepkényszert. Nagy költő, mintegy feltételes módban. Isten: az, amit Lowell Istennek nevez, az összegezésnél eszembe sem jutott. Hisz kinőtte a vallásos korszakát, gondolhattam, már régóta maga is valamiféle egzisztencialistának vallja magát.

„Isten – írja a Történelem költője – csak szó a környezetre…”

Azaz munkahipotézis.

Ma, öregedő olvasója, aki hosszú éveken át a fordítója is voltam, tudom, hogy Lowell minden megszorítás nélkül nagy költő; a megismerés végzetes szenvedélye teszi azzá, a védtelensége ezzel az ősembertől ránk maradt szenvedéllyel szemben, mely az istenképet szerszámnak használva tör föl a végtelen dióból annyit, amennyi abból egyáltalán feltörhető, annál egy icipicivel többet.

Korunk költészetének kevés olyan makacs realistája van, mint az a valamikor „tűzfújó katolikus”, aki Isten békéjét indult el megkeresni, de a vallás megnyugvása helyett a világ izgató részleteire talált; aki egész életében az ahogy van és az ahogy lennie kéne feszültségét engedte átáramolni idegpályái eleven vezetékén – egész a szívrohamig. Életműve tragikus, egész ő maga korunk angol nyelvű költészetének egyik legnagyobb alakja.

Szélrózsa

A költők világkongresszusa. A díszelnökségben Arión, aki még zeneértő delfinekkel találkozott a tengerben, a padsorokban pedig az illusztris közönség, a görögök, az angolok, a latinok, a spanyolok. A szószéken viszont egy hőbörgő francia, Denis Roche ágál: „A költészet tűrhetetlen!” A nemzetközi gyülekezet hümmög. Mit szóljon a nyilvánvaló illetlenséghez, hogy Denis Roche tógában és a klasszikusok társaságában ágál a klasszikusnak vélt költészet ellen? De mi van akkor, ha a szónoknak igaza van? S ha a költészet tűrhetetlen, tűrhető-e a fordítás? Tűrhető-e a szélrózsa ábrája fölött mélázó iránytű tétovázása, mely a biztos és hasznosítható tanulságok helyett a kétkedés irányába mutat?

Nem teszünk mást, csak átérezzük Somlyó György kétségeit, melyeket rokonszenves nyíltsággal tár elénk összegyűjtött versfordításainak új, „javított és bővített” kiadásának prózai bevezetőjében. Az idézőjelek szellemet idéznek. Javított? Bővített? Javít-e ez a bőség? És ha igen, min? Más nyelvű olvasó (ha magyar fordításnak lehetne ilyen olvasója) még a kérdéseket sem igen értené, nemhogy a cselekedetet: egy majd másfél ezer oldalas fordításgyűjtemény megalkotója ahelyett, hogy jogos büszkeséggel szemlélné több évtizedes munkájának eredményét, a költők ország- és nyelvi határok feletti testvériségének e kinyomtatott bizonyítékát, magában és mesterségében kételkedve, már-már bocsánatkérő mozdulattal nyújtja át az olvasónak munkája gyümölcsét. A más nyelvű olvasó persze nem ismerheti az ínséges bőségnek azt a hasonlíthatatlan közegét, mely háttérül szolgál mind e buzgalomhoz és kétségbeeséshez: a magyar költészetet. A más nyelvű olvasó, kinek kultúrájára büszke hazájában, tíz az egyhez, a költői fordításnak inkább van elmélete, mint gyakorlata, mi mást tehetne, lenyűgözve bámulja az eredményt, hogy van versfordítás, hogy van érdeklődés. És nem tud a képtelenségekről; arról, hogy páratlan műfordítói buzgalmunkat alig kíséri elméleti munka, hogy eszmecseréink alkalomszerűek és szervezetlenek, hogy eszmecsere jobbára csak az elkészült művek között folyik. Egy dologban mégis igaza lenne e föltételezett szellemnek, akit most elegáns mozdulattal visszabocsátunk a számítógépekkel végzett fordítás és a számológépagyakkal kidolgozott fordításelméletek örömei közé; abban, hogy a művek itt vannak. Olykor életművek is, mint most a Somlyóé. És épp az elmondottak miatt kettős minőségben: műfordítói teljesítményként és vitairatként. Somlyó nagy érdeme, hogy vállalkozásának méreteivel, oly sok költőre és annyiféle költészetre rácsodálkozó érdeklődéssel kihívja olvasóját; kérdések föltevésére és válaszadásra serkenti egy olyan pörben, mely mindannyiunknak, akik rontva-javítva beszéljük anyanyelvünket, a verset, személyes ügye.

A fordításgyűjtemény – szemérmes esszé a világlíráról. Tagolása több az egyszerű fejezetbeosztásnál, vonzalmainkról árulkodik, s az anyag hálájáról: a sokéves munka során felgyűlt anyag válogatásra kényszerít, rendszerezésre, melyben az alkalmi vállalkozás értéke is megsokszorozódhat; jó esetben a személyes ízlés választásai mögül földereng valami egyetemesebb, a sokféleségben a lényegi azonosság, maga a költészet mint cselekvés, mint emberi fajtánk képessége, mint ember voltunk egyik – vonzó és veszélyes – föltétele. A Somlyó által föltérképezett lírai világ csábító lakhely az olvasó számára. Tágasság jellemzi, költők és költészetek békés egymás mellett élése. Somlyó legmegnyerőbb vonása szellemének fogékonysága; nem hajlik a „vagy-vagy”-ra; az ő értelmezésében a világ költészete hatalmas sodrás, örökké áradó folyó, mely mindent elbír a hátán: eposzt és kétsorost, látomást és tankölteményt, és épp e látszólagos rendetlenségből fakad jól fölfogott rendje, mely a természet derűjével töri a stílusok ádáz hitvitáit. Rokonszenves elképzelés ez, noha az ár, amit Somlyónak fizetnie kell érte, nem kicsi. Gyűjteményének főképp második kötetében a kelleténél több a „névjeggyel” szereplő költő, az olyan, akinek hangja ugyan hang a kórusban, de üzenete itt és így tolmácsolva nem érződik elég fontosnak. Ez persze még csak szeplő, s nem is csak Somlyó gyűjteményéé, a hasonló igényűek közül majd mindegyiké; a nagy árnak ez csak töredéke. Az elevenbe vágó fizetség az, hogy az olvasó nem tudja Somlyó műfordítói munkásságát egy kiugró teljesítményhez kötni, igazán az egész érdekes; a fordítói képesség, miközben jót és jól művelve suhan a verssorok tengere fölött, azzal fizet könnyedségéért, hogy testtelen marad. De korántsem az „egyéniség hiánya” miatt. Ennyiféle vonzódáshoz igenis erő és tartás kell, s az olvasót ha kétség fogja el, épp aziránt, hogy e magát oly könnyen megadó lélek valóban megadja-e magát mindannyiszor, amikor erre a fordítónak szüksége lenne? Nem a szándék tisztaságát vonjuk kétségbe, csak nyugtázzuk azt a tényt, hogy Somlyó univerzumában Horatius és mondjuk Victor Hugo eléggé hasonló nyelven beszél. A sorskényszer hiánya? A költészet sorskérdéseiről beszélünk, hogy ne mondjuk: nyelvészkedünk.

Egy kis kitérővel. Némi figyelmet szentelve a körülményeknek, melyek között a magyar műfordítás nyelve alakul. Csokonai följegyzésében, a Kézírásban lévő munkácskáinak megnevezésében találjuk a következő meghökkentő adatot: „Die Zauberflöte von Herrn Schikaneder, mit Musik von Herrn Mozart”; majd az 1800-ban kelt Előfizetési felhívásban ezt: „Az elragadtatott hajfürt, 5 könyvben, Pope után, prózában.” Formahűség, műgond? Itt még egy nagyobb gond terhét érezzük, a megélhetését; költőnk varázsolni szeretne, de nem idegen költőt magyarrá, hanem egy kis talajt a lába alá, amin megállhat; bármi áron, „mit Musik von Herrn Mozart”. Tudatos népneveléssé, költészetté a fordítás csak Petőfi és Arany korában válik, hogy Babitsékkal már valódi nagyvállalkozássá szerveződjék, előírásokkal körülhatárolt mesterséggé, „magyar műfordítássá”, melynek hagyományai korántsem olyan bénítók, mint manapság sokan gondolják. Ahogy nő a magyarra fordított világirodalmi alapművek száma, ahogy csökken a „lemaradás”, úgy nő a fordító költő személyes súlya, felelőssége, és bármilyen meghökkentően hangozzék is, szabadsága. Többé már nemcsak az a fontos, amit a fordítás révén a magyar költészet kaphat, mind fontosabbá válik az, amit ő maga adni tud vagy kényszerül. A gúzsban táncoló tolmács, noha a gúzs nem lazul, mindinkább hódítóvá válik. Arany tündéri trükkjeit már az idő patinája rejti, Erzsébet korinak mutatva a múlt századi magyar nyelvet is, noha már Arany is csak a lényeghez hűséges, és hűsége tudatában szabadon játszik a saját nyelvével; de Szabó Lőrinc Shakespeare-szonettjeinek magyar nyelvén már világosan érződik Szabó Lőrincnek az angol mesterénél jóval idegesebb mondattagolása; Illyés Catullusa (míg Illyés ki nem javította, sajnos) egy bakon ülő kocsis közvetlenségével káromkodott; ami pedig napjainkat illeti: Jékelynél az egymással hajba kapó németalföldi parasztok beszédükben erdélyi zamattal fogják a seprűt, „úgyszint a szénvonót”; Vasnál a két háború közti Budapest nyelvét beszéli Eliot vigéce, Weöresnél a Rongyszőnyegét India; és Devecseri Homérosza mögött hiába állna a könyvtárnyi szaktudomány, ha Devecseri nem talált volna föl egy nem létező nyelvet, a görögöt magyarul, amiről el tudja velünk hitetni, hogy Homérosz épp azt beszélte; hogy csak kapásból soroljunk föl néhányat példáink közül. A fordítás, ha oklevéllel űzzük is, varázslás. A költő, ha fordít, óvja bár szabály és filológia, féltett kincsei közül is a legféltettebbet kénytelen kockára tenni, verseinek anyanyelvét.

Somlyó ebbe a közegbe születik bele, A kor ellen és az Adonis siratása verseinek tanúsága szerint légszomjjal küszködve. Verseiben éteri nyelvet beszél, már-már nyelvezetet. Ez a fullasztó emelkedettség lehetett a legfőbb ösztönzője, amikor afelé fordult, ami egy olyan toronyba zárt költőnek, amilyen ez a fiatalember volt, a világot jelentette: a mások költészete felé. Első fordítói választásai egyaránt árulkodnak a pályakezdés légritka teréről és a kitörés szándékáról. Valéry költészete az a világ, amelyikben Somlyó otthonosan mozog; a tiszta költészet e csúcsait járva olykor elkelne egy légzőkészülék; de Blake már, noha Somlyó ekkor még csak a fiatal és formás Blake-et fordítja, út a szabálytalanhoz, a skót balladák meg: a költészet szabad világa, ahol minden megeshet, és főképp valódi szél fúj benne. E szélfújás persze sokféleképpen megidézhető; az egyik balladát Füst Milán is trófeái közé sorolja, rongyoli-bongyos-nak fordítva a wraggel-taggel-t, mely trouvaille a döbbenet mellett még jó adag derűt is ébreszt bennünk, mert ez az a pillanat, amikor a nagy mágus tudományán átüt az eredendő természetesség, a balladaköltő üde gesztusa, amellyel az futtában köt masnit egy macska farkára. Somlyó nem ezen az úton indul el; fordítása színtelenebb, költészetnek kevésbé megejtő, de a szövege mögött fölsejlő fordítói ideál kevésbé önkényes, a gyakorlatban jobban hasznosítható. A műfordítói gyakorlatban, mely ettől fogva Somlyó pályájának egyik pillére. Innen, a pálya kezdetétől tekintve végig fordításainak roppant sorát, világosan kitetszik, hogy Somlyó nem cél nélkül csapong; változékonysága vállalkozás; kevés olyan költő van, aki eredendő hátrányát ennyire erénnyé tudta volna változtatni, bezártságát az önművelés műhelyévé, légszomját egyetemes érdeklődéssé – mindannyiunk hasznára.

Persze a bőrünkből kibújni – vonzó vágyálom. A küzdelem még nem győzelem, és győzelem is csak a személyiségünk szabta korlátok közt képzelhető el. Vereségek, talán az egy Aranyét kivéve, minden fordító pályáját tarkítják. De kérdés, hogy milyenek? Szabó Lőrinc „kopogós” Verlaine-jében fakul a dallam, de kristályosan fénylik a szerkezet. Weöres Mallarmé-tolmácsolásai fáradtak, de saját „Mallarmé szonettjei” szinte szárnycsapás nélkül röpülnek. Somlyó minden vállalkozásában, még a félsikert eredményezőkben is, érződik a benső szükségből fakadó rokonszenv, az érdeklődés sorsszerű kényszere. Igaz, az ő Albertijéből kevésbé hangzik ki a spanyol népdal, mint az eredetiből, Miguel Hernándeze inkább elegáns, mint barokkosan zsúfolt nyelvű, és Pessoa, ez az egy személyben négy költő az ő tolmácsolásában nem üt el annyira egy-egy énjével a többitől, amennyire az kívánatos lenne. Más költőket fordítva viszont telitalálatokat mondhat a magáénak; Kavafisz-fordításaiban ideálisan keveredik próza és emelkedettség, Vallejo-átültetéseiben szintúgy, Ritszosz-magyarításainak hátterében meg-megcsendül a görög kardal, és Neruda meg Octavio Paz a tanúk rá, hogy Somlyótól nem idegen a nagy lélegzet sem, főképp ha ez latinos szerkesztési eleganciával párosul. Példáinkat korunk költői közül vettük; vehettük volna máshonnan is. Somlyó úgy utazza körül a költészetet, mint Verne Gyula hősei a földet, és mi, járműveinket vele együtt váltogató olvasói, útitársai e hosszú és izgalmas úton, gazdagabban rakjuk le könyvét, mint ahogy kézbe vettük. Akárhogy is, ha a részleteket illetően vegyes észrevételekkel is, a világköltészet kézikönyvét csuktuk be, egy olyan gyűjteményt, mely a benne foglalt anyag egészét tekintve talán csak Szabó Lőrinc nevezetes fordítói művével, az Örök barátainkkal vethető egybe. Ami pedig minden valamirevaló fordítónak maga és mestersége iránti kétségeit illeti: tény, hogy bizonyos lepkeszerű lények megpillantásakor, noha ezek alig követhetően és minden bizonnyal kézbe foghatatlanul cikáznak a szemünk előtt, mindig ugyanaz a mohó izgalom vesz rajtunk erőt; az az ösztönös mozdulat, ahogy utánanyúlunk – ez a műfordítás.

Micimackó tézisei irodalmunk egyes kérdéseiről

Széles körben tudott dolog, hogy magyar ember nem beszél idegen nyelveken. Ehelyett ősi szokás szerint ül a tornácon, szíja pipáját, hallgat, egy mukk, annyit sem szól, s mind e bokros teendői közepette mélységes derűvel mosolyog azon, hogy lám miféle különös népei vannak Isten kerek világának, olaszul meg franciául csiripolnak. Századok jönnek-mennek (közben a pipa ki-kialszik, affene!), s mindössze annyi a változás, hogy egy időtől fogva már a kuruc hazafiság is sarkallja a honát szerető magyart recsegve törni a németet. Igaz, némelykor a századok során, a változó sikerrel egymást öldöső seregek által fölvert porban föltűnik egy-két izgága, idegen nyelveken kotyogó, deviáns alak, mint teszem azt Janus Pannonius vagy Bartók Béla, de ez a lángpanorámás háttér előtt pipázó ember híres nyugalmán nem sokat változtat. Jöhet neki annyi lánglelkű finnugor, ahány csak akar, ő bizony csak nem ugor, hanem rendületlen ül, mint Vörösmarty Mihály, aki kőbe vésve, szoborként hallgatja a lábainál kalapozó vén cigány hamis hegedülését, szemközt az Elizélt palotával, pár lépésre a Gerbeaud cukrászda nyaranta a fagylaltfalók színpompás vendégseregével tarka teraszától. Ahogy a nagy posztmodern filozófus (és egy bizonyos szemszögből nézve Nádas Péter mellett a legnagyobb magyar író) Esterházy Péter mondotta volt, más helyen, más tárgyról, de örök érvénnyel: „Ennyi!”

A rendszer lebontását a hazai reformértelmiség persze már korábban megkezdte. A harmincas évek művelt irodalompártolója hökszlinek ejtette Aldous Huxley világhatású, modern angol író nevét (és mitől volt világszám a hapek?, kérdezi a kisebbik lányom, tervei szerint szintén leendő anglista, tüzet tudott nyelni?), piköpnek – sejthetőleg a kiköp mintájára – a pick upot, és ha megérte századunk hatvanas-hetvenes éveit, a sűrűsödő nemzetközi konferenciákon halálra szégyellte magát a két háború közt fölszedett rossz kiejtéséért, mégis megpróbált legalább megnyikkanni. Nagyobb gond nélkül beszélni azonban csak a következő generációk kezdtek. Ironikus módon épp az összeomlófélben lévő pártállam roskadozó egyetemei bocsátották ki legnagyobb számban a szilárd nyelvtudású diplomásokat, az új idők tárgyalni tudó szakértőit, menedzsereit, szélhámosait. És, hogy el ne felejtsük, zömmel a szövegelvű irodalom hazai meghonosítóit és művelőit is.

E szövegelők közül egy a jeles tehetségű, modern prózaszerző, a lázas ifjúból mindinkább módszeres felnőtté érő Molnár Miklós is, e helyt őszinte tiszteletünknek és csipkelődő hajlamunknak egyaránt tárgya. Ő ugyanis már olyan jól tud angolul, hogy őt egyenesen Joyce Ulyssese sújtja főbe, olyannyira méghozzá, hogy az erőteljes irodalmi ráhatás alanya azóta is szédül belé, mint ébredéskor az önnön nyomában tántorgó Finnegan. Kívánjunk tehát a magyar ír(ó)nek (nak) bőséges reggelit, és térjünk a tárgyra.

Molnár Miklós nyelvtudása nehézjárművén hajt be Karinthy gubancos angolkertjébe, és a filológia éles kaszapengéjével vág rendet benne. Kevésbé költőien: kimutatja Karinthy nemzedékek óta rajongás övezte Milne-fordításairól, a Micimackó-könyvekről, hogy fordításnak csapnivalók, hűtlenek, felületesek, helyenként hamisításszámba menő részletekkel.

Morzsoljunk el a szemünk sarkában akár egy-két könnycseppet is, be kell látnunk, hogy a bíráló mosolytalan arca nem egy ámokfutóé, s hogy a szívünkhöz nőtt tárgy bőségesen rászolgál a szigorú kritikára. A mára tisztes iparrá szerveződött magyar műfordítás bármelyik nagyüzemének anyagátvevője, ismertebb nevén a kiadói kontrollszerkesztő seprővel kergetné ki a szobájából azt, akinek lenne képe ilyen elemi hibáktól hemzsegő szöveggel beállítani hozzá. Karinthy félreért, kihagy, önkényesen változtat, átír, tobzódik a bűnben.

Szegényebbek vagyunk tehát egy legendával?

Egy tanulsággal mindenesetre gazdagabbak.

Molnár Miklós bűnüldözőben maga is bűnbe esik. Úgy belevakul Milne szövegébe, hogy elveszíti a mértéket Karinthyhoz.

Már Déry Tibor szájából sem hangzott jól, amikor önéletrajzában Karinthyt lehumoristázta; mit szóljunk ahhoz, hogy Molnár Miklós Karinthy olcsó szóvicceiről értekezik? Molnár Miklós előadásában az a kép kerekedik ki, hogy egy mélyjáratú, a kínai filozófiával rokonszenvező, a komoly írók klubjába is fölvehető angol író remekművét egy felületes pesti kabarészerző a maga léha viccelődésével tönkresilányítja és szalonképtelenné teszi.

Ez történik-e, ennyi történik-e valójában?

Ha már a mélység búvárául szegődünk, bukjunk mélyebbre a szöveg felületénél. Molnár Miklós főként az angol humor mögött derengő kínai eszmét, témánkhoz illő, közepes árfekvésű szóviccel élve, a God save Tao-te King szemkápráztató mutatványát kéri számon Karinthytól, nem gondolva azzal, hogy ez a fénytörési jelenség nagyon is helyhez és időhöz kötött. Milne a viktoriánus Anglia szülötte, a világ iránti érdeklődésének mélységét, természetességét, mondhatnánk, legitim voltát a British Museumban, részben kalózok által fölhalmozott műkincshegy magassága jelzi és szavatolja, azaz a Tao derengő fényében, fájdalom, az Elgin Marbles körvonalai is földerengenek; más szóval Milne és medvebocsa mögött olyan szilárdan áll a maga világképével a brit világbirodalom, mint – mutatis mutandi – Horatius és kortársai mögött a magáéval a római. Milne enyhe meghatottságtól párás humorának egyik forrása az a hevesen feltörő érzés, hogy kisgyerekként egy világbirodalom leendő polgára is, ni, milyen ennivalóan édes. A gyerekhős, mint a megértő felnőttek őrá, maga is egy áttekinthető világrend középpontjából mosolyog az ő csacsi, öreg medvéjére. Vérlázító, de így igaz: egy birodalom mosolyához, hogy hitelesen ragyoghasson, legalábbis egy másik birodalom kell háttérnek. Mi meg sétálhatunk az átlag tízévenként átkeresztelt utcáinkon.

Karinthy, mondhatnánk udvariasabban is, de így mondjuk, lángész. Mellesleg egy rendetlen fráter, sorry to say, egy adóssághalmozó pesti link, aki örökös anyagi gondjai közepette elfelejti megírni a tehetségéhez méltó, összefoglaló, nagy művet, ehelyett több, a tehetségéhez méltó életművet hagy ránk, a költőét, a novellistáét, a humoristáét, a parodistáét, hogy csak a jelentősebbeket említsük: minden ízében korának fia és egyben annak a nagy porfelhőnek a neveltje, mely egy összeomlott császárság helyén gomolyog az égig, és amelyben az ifjú Törless, a kortalan Joseph K. és a csodálatosan hülye Švejk mellett egyszerre csak föltűnik pondrólényének rugalmas filozófiájával dr. Ugyanaz. Csak sejtjük, hogy mi történhetett. A léha, de végtelenül kíváncsi szellem, mint máskor mássá, most éppen egy angol kertben lakó medveboccsá kívánt változni. A fordítás kulimunkájához persze nem fűlt a foga. Nem kizárt, hogy négerrel dolgoztatott: az eredményről híven tájékoztat Molnár Miklós, a szövegelemző, aki eközben sajnálatos módon háttérbe szorítja Molnár Miklóst, az írót. Ez utóbbinak ugyanis meg kellett volna éreznie azt, hogy Karinthy nem kisszerű csirketolvaj, hanem a maffia hírhedt Keresztapája. Minthogy ez esetben Karinthy a szó egyszeri és végletes jelentésében műfordít, azaz nem egyes mondatok mögül lopja ki az értelmet (ezt, ha csakugyan volt neki négere, megtette az), hanem magát a művet rabolja el, átfordítva azt szövegestől, medvéstől a neki semmit vagy igen keveset jelentő, tartózkodó humorú brit birodalmi világból a maga teli szájjal röhögő, balkánias Budapestjére. A Tanár úr, kérem világába, a maga gyerekkoráéba. Ez kétségkívül bűntény, annak viszont nagyszabású, mely tényt említetlenül hagyni nemcsak illetlenség, hanem kritikusi műhiba is. A Trotechnikus mindig Elek és társai ugyanis nem pusztán szóviccek; ugyanaz a fényesség lobban föl bennük, amitől Karinthy paródiái különbek mások mégoly találó irodalmi karikatúráinál is; az utóbbiak lehetnek találók, mulatságosak, szellemesek, az övéinek a java mindig elképeszt valami szürrealista csillagrobbanással, amitől Karinthynak e művei is fölrepülnek a költészet mennyboltjára, hogy izzó botránykőként ott húzzanak meteorcsóvát, az eredetijükkel egy magasságban.

Mindez persze nem érinti a szövegkritikus igazságát. Karinthy Micimackó-fordításai, ha a szöveghűség mai követelményei szerint tesszük vizsgálat tárgyává őket, nincs mese, rosszak. Hanem hát mi ezzel a gond? – kérdezzük nagy álnokul. Fordítsa őket újra, aki tudja! Höhö, tesszük hozzá, de ezt már csak némán, magunkban.

Minthogy minden fordító útja a szavak sötét bozótján át vezet. Ott pedig az értelmezés rugós csapdái mellett még egy zenei hallással megvert áspis kélgyó is leselkedik a gyanútlan műbírálóra. Molnár Miklós például rezzenéstelen arccal rója föl Karinthynak azt, hogy a nemzetközi filozófuskörökben is nagyra értékelt medvebocs nevéből elsikkasztotta a Taóban oly fontos jelentést hordozó Pút.

E helyütt átadjuk a szót egy nálunk illetékesebbnek:

 

SICC, ELEK, MOST VICCELEK

(Micimackó olcsó szellemessége, de ez még semmi, mert

ez még csak a CÍME, most jön csak a SZÖVEG!!)

 

Vagy lenne, ezer bocs’, Winnie, a Fing a tao

műfordításban?

Egy medvebocs ebben hinni ingatag,

hű férfitársam.

Írni annyi

Adam Bodor leinti Mustafa Maupassant kamionját

Attila? Olyan név nincs!

Süllyedőben, hatvanadik évünk tájékán lebegve az időóceánban bizony könnyen erőt vehet rajtunk a mélységi mámor. Példának okáért egyszer csak léhán elvigyorodunk, és azt találjuk mondani, hogy kész, vége, felnőttünk, velünk már minden fontos megtörtént, minket már semmivel sem tud meglepni az emberi butaság. És akkor, nézd csak, mit látunk, a mélységes, szellem sem járta sötétségben egy lepényhalküllemű hivatalnok vitorlázik felénk, és – glukk, glukk, böff – azt tátogja, hogy József Attila ma nem időszerű! Nyomában két sebhelyes kékcápa, merev tekintetükből süt az intelligenciájuk, és a fogaikat csattogtatva morzézzák, hogy a francba a mindenhova beszivárgó, taknyos planktonokkal, a cápa feddhetetlen múltú ragadozó, az ő természete vért kíván, ezért aztán nem kell nekünk elvtárs költő, a pártállam poétája!

Egy pártállamisággal nehezen gyanúsítható szerző, E. P. modorában szólva: ettől még búvárruhában is leesik a pártállam.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Hatásszünet. Posztmodern hívja a zárójelet. Zárójel, jelentkezzen!

(O. O.: – Ne ejtsd le a pártállad, mert fölír a pártállat! Hukk! Bocsánat. Ez csak a mélységi mámor. Kézcsókom a Gittinek. Ússzatok majd át valamikor!)

Adását vettem. Posztmodern vége. További jó munkát. Vétel!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Régi hibám, hogy a monumentalitás lenyűgöz és bámulatba ejt. És az antianyag meg a fekete lyuk világában ugyan mit számít egy cingár negatív előjel. Az eget-földet rázó hülyeségben éppúgy energia szabadul föl, mint Beethoven mennydörgő viharzenéiben. Most is, íme, mintha egy tenger alatti vulkán tört volna ki, ennyi és ekkora marhaságtól megrendül a tenger, és a roppant energia – a nyomáskülönbség miatt – a felszínen már pusztító szökőár képében pattan ki az óceánból. Mit mondjak, reng és üvölt a tenger. Az árboc és vitorla megtörve, tépve lóg; a matrózok térdre esnek, és a nagy mennyiségű rum hosszas fogyasztásától érdes hangjukon Istenhez fohászkodnak irgalomért, sajnálatos módon tökéletesen hiába, mert ez a tenger nem a népek tengere, hanem az ostobaságé, a világnak ez a tájéka pedig a műveletlenség Bermuda-háromszöge, ahol a vízbe fúlni készülőkön legföljebb egy jó gimnázium segíthetne, olyan csodát viszont ki látott – rezes képű matrózokat egy elit iskola padjaiban? A tengermélyi torkokból előbugyborgó, mélyen megfontolt, értékelő mondatok tehát partot érnek, és szennyes áradat képében zúdulnak a költői mű eleven pálmaligetére. Új kor, új szempontok.

A Polüphémosz nézetrendszere, miután Odüsszeusz kiszúrta egy tüzes karóval az óriás egyetlen szemét.

József Attila nyomába vakok köpködnek.

A hülyeség már abban is nagy, ahogy célpontot választ magának. Bár nem egészen méltányos keletkezésének körülményei közül kiszakítva vizsgálni egy irodalmi életművet, elméletileg nem kizárható, hogy valakit épp politikai nézetei miatt lásson nagyságrendnyivel kisebbnek utókora. De épp őt, a világ árváját, aki apát keresett magának az eszmék között is? Őt, aki nem lehetett olyan elesett és magányos, hogy ki ne mondja, mit kapott helyette: „… egy új mesét, fasiszta kommunizmusét”? Ötven évig még csak érteni sem igen merték ezt a két verssort, melyben tömören és lényege szerint benne van mindaz, amivel napjaink szájhősei teliharsogják a világot. Századunk veresége két sor mikrofilmjén.

És az a lenyúzott arc, mely a háttérben dereng… Tehetség, lángész – ahány, annyiféle. De van közöttük egy különös vonulat, a korán halóké, a virágjukban veszőké, a lángoszlopoké, a tengert ölelőké, a Petőfiké, a Shelleyké. Karinthy zseniális paródiáinak mintegy a függelékébe sorolódik a fiatal József Attiláról írott rövidke futam. Joggal, a paródia alanya még túl fiatal, fiatalsága még eltakarja a veszendő embert. Még csak annyi látszik belőle, hogy ő, József Attila itt van, és jelenlétét bizonyítandó meg akar hökkenteni, hogy kihívón és hetykén ő Batu kán pesti rokona. Karinthy paródiája szövegszerű bizonyítéka annak, hogy e sugárzóan fényes színre lépés majdhogynem a költő halála pillanatáig elvakítja a kortársakat, akik csak a sír körül állva döbbennek rá, hogy az utolsó években egy, a maga Golgotájára kapaszkodó szerencsétlen küzdelmes útját kísérték szórakozott tekintetükkel. E könny és vér mocskolta domb alján pártügyeket hozni szóba nem sokkal nemesebb cselekedet, mint a kereszt tövében egymás tenyerébe csapdosva alkudni a keresztre feszített ruháira.

József Attila mint pártköltő! Őrület. Röhej. Mit mondott volna Michelangelóról, ha lett volna akkoriban olyan hivatalos személy, a házmestere? „Kérem, az nem úriember. Szobafestő, és iszik. Valami Szívd húszig nevű ápoldában festi folyton a plafont, későn jár haza és nem mosakszik!”

Van József Attilának egy kései nagy verse, egy a magyar és a huszadik századi világköltészet nagy létértelmező versei közül; szemre afféle versike: kihívóan kemény ritmusával mintha a rokkant lélek emlékezne saját ifjúkorának hetyke tánclépéseire, holott ez a vers, ha egyáltalán tudhat ihletőjének más költőt és versét, csak a Vanitatum vanitast író Kölcsey lobogó, fekete pesszimizmusát és Goethe néhány hideg csillagként tündöklő dalát; ez a vers, a „Költőnk és kora” (az idézőjelet J. A. használja) a mindenség „műszaki rajza” (ez az idézőjel viszont a sajátunk), az üres űr puszta gerendázatáé, mely a köznapi pillanattól a határtalanig és az időtlenig ívelve, valahogy, recsegve-ropogva még megtartja Istent vagy Isten hiányát, belül, a lélekben, és kívül, a csillagok közt. Ennek a versnek az utolsó szakasza szívszorítóan szép és szörnyű; a közelítő halál alkonyfénye dereng át mindenen:

 

Piros vérben áll a tarló s ameddig a lanka nyúl, kéken alvad. Sír az apró gyenge gyep és lekonyúl. Lágyan ütnek ki a boldog halmokon a hullafoltok. Alkonyúl.

 

Neki, nekünk, a mindenségnek és Kosztolányinak, aki rajta kívül még így mert, ilyen gyerekes nyíltsággal rímelni, nem szégyellve azt, hogy játszik; csakhogy Kosztolányi rímei mindig ragyognak, a rájuk tűző naptól vagy a Hajnali részegség csillagfényözönétől: az ő rímein pedig csak tompa derengés ül, hiába az élet nyers színei, a piros, a kék, a ki nem mondottan is jelen lévő gyenge zöld: szürkébe és lilába fordul minden, ami majd feketébe fog vakulni. A halálsejtelem e gomolygó, elmosódó színeit egymásba játszó árnyjátékát még az egyetemes művészet nagy szorongói közül is csak a kivételesen nagyok tudták így megidézni; Schubert például a Téli utazás dalciklusában.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Hatásszünet. Struktúra hívja paradigmát. Itt valami vén hapek klasszicizmusra hergeli a népet. Mi legyen? Vétel.

Itt paradigma. Te csak ne izgulj, öreg! Behúzunk neki egy akkorát, hogy a szeme is kiugrik! Megyek egy jót hunyni, szia mindenkinek.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A József Attila-revíziót különben nem most kezdték. Az újraértékelés már a költő életében megindult, még azelőtt, hogy költői pályája egyáltalán kezdetét vehette volna. Öcsödön gazduramék nagy gondban voltak az új libapásztor gyerek nevével, ezért aztán összeült a bölcsek tanácsa, és minekutána hosszas tanakodás után arra a döntésre jutott, hogy „Attila név nincsen”, úgy határozott, hogy az árvaházi fiút ezután Pistának kell hívni.

Azóta mondják irodalmi körökben, hogy: „Öcsöd, nyakadon a…”

Milyen szó hiányozhat innen, törik a fejüket a hajdani nevelőszülők, ma már maguk is valahol a reszketeg Esthajnalcsillag közelében dideregve, ha ugyan nem a kénköves pokolban főve amiatt, hogy ostorral verték a gyereket. – Hász’ a köcsög se rossz, de csak köll lennie egy még jobbnak, egy oda még inkább pászoló szónak is!

Megfejtés a szerkesztőségben.

A bazári gyorsrajzoló

 

Önarckép mocsári szörnnyel

Két irodalmi generáció közé születtem, két szék közül a pad alá, ahonnét pompás kilátás nyílt felnőtt éveim fogcsikorgató edzőmérkőzésére. Harminc éven át birkóztam a mocsári iszapban megbújó szörnnyel, mely a poétikai állathatározóban a Költői Én nevet viseli. Az előző nemzedék utóvédjeként kóválygó, lelkes ifjú, aki 1954-ben aktatáskájában ezer örökbecsű remekművel járkált Budapest utcáin, még épen és sértetlenül kapta örökbe a költészet kozmikus elhivatottságába és világhódító hatalmába vetett hitet, de csak azért, hogy néhány év múlva ugyanő, a nála is fiatalabbak frontharcos földerítőjeként vetődve a klasszikus értékek kiégett kastélyába, a föltépett nyelvi padozat és a megrendült egyéniségkép látványától lesújtva e hit maradék foszlányait sebkötözésre használja. Más szavakkal, a hasadt tudatom volt a két birkózó és a fogalmazás az iszap. Alapjában naiv lélek vagyok, az ihlet médiuma, kétkedő szörnyeteget, úgynevezett intellektuális költőt a bizonytalanság csinált belőlem. Most tehát, hogy kezemben győzelmem tanújelével, a hagyományosan merev énszerkezet helyett egy modernül hajlékonnyal nagy nehezen kievickéltem a partra, a helyzetem legalábbis tragikomikus. Körülöttem egy mélyen kispolgári kor, a posztmodern dicső korszaka. Meggyőződése szerint a vers bohóság, a felnőtt férfi műfaja az esszé, mely egy pártprogram körvonalait sejteti; amúgy pedig ott lebeg szemünk előtt az öntörvényű művészet kristálygömbje, jó egyméternyire a talajszint fölött. Én meg jövök a nagy eredménnyel, hogy tessék, épp az avantgárd eszközök fölényes használatával bizonyítható a legfényesebben a klasszikus teljességigény szükséges volta; az, hogy a legmeghökkentőbb modor sem több modornál, s hogy a lényeg mindig a versbe mentett élet, tömören szólva: a vér – a lelkes közönség annyit mond rá, ühüm, és visszafordul a képernyői felé. Nincs mese, ott állunk a végeláthatatlan sorban, melynek elejetájt Csokonai bizakodik egy jobb kor eljövetelében. Ő szegény a mi vérbűn és halál mocskolta századunktól várja azt, amit mi a ránk köszöntő ezredévtől, és amit majd annak fiai ki tudja, kinek miféle idejétől… Láthatjuk, baj van bőven, de válság azért nincs. Bízva bízunk, helyi szokás szerint.

Gyászoljuk-e lógó orral a haldokló költészetet?

Őszintén szólva, unom a témát. Korunkban a költészet kihal, és kész. Babonákkal nem lehet vitatkozni.

Nem is vitatkozom. Viszont ha úgyis vége mindennek, mi tartson vissza a tréfálkozástól?

Az Egyesült Államok egy középnyugati kisvárosában házibulira voltam hivatalos, melynek emlékét egy azóta többször és több nyelven is napvilágot látott versem, a Mickey születésnapja őrzi. Nem őrzi viszont vers Rita emlékét, akivel ugyancsak ezen a bulin találkoztam. Ha azt mondom róla, hogy sötét bőrű, intellektuális szépség volt, nem mondtam róla semmit. Égő fekete villám, ez a meghatározás illik rá, és stílusát tekintve is ez a jellemzés itt a helyénvaló, mert Rita költő volt; néhány nappal a buli előtt olvastam ígéretes verseit egy frissen megjelent, az amerikai költők legújabb nemzedékét bemutató antológiában. Bízva akkor még tömören göndör hajam varázserejében, egy sejtelmes amorózó mosolyával kértem föl táncolni az ifjú kollégát. Tánc közben látom ám, hogy a jobb vállam fölött meredten bámul valamit. Elfelejtettem mondani, hogy vegyesen voltunk ott fehérek, feketék, de mégis többen a feketék, akiknek a biztosítékot is kivágó göndörségéhez az enyém úgy viszonyult, mint a dzsungel tigriséhez a házimacska. Fordítottam magunkon egyet, hogy lássam, mit bámul Rita olyan megbűvölten. A sarokban egy német fiú állt, vállig érő, hullámtalan, szőke hajjal, a feje világít, mint a nap. Nem szaporítom tovább a szót, a gyerekük azóta már kamaszodik, ők maguk – akkor még nem egyetemi tanárok, csak egy ösztöndíjról ösztöndíjra lendülő értelmiségi házaspár – néhány éve fölmerültek Budapesten is, jót beszélgettünk, örültünk egymásnak, béke velünk. Ad acta tettem tehát az ügyet – ha nem, nem –, ott ragyogott egy lezárt dossziéban, és ott is maradt volna fénykonzervnek hűvösebb évekre, ha újabb néhány év múlva és ismét az Egyesült Államokban, ezúttal Minneapolisban ki nem nyitom a rádiót, és nem épp Ritát hallom nyilatkozni abból az alkalomból, hogy legújabb verseskötetéért az előző napon kapott Pulitzer-díjat. Írtam neki, válaszolt, levelezni kezdtünk, két komoly irodalmár.

És most említhetném az Észak-karolinai Egyetem hangstúdiójának küldeményét, egy magnókazettát, rajta egy szám: 456, melyen a Kortársaink hangszalagon sorozatban Rita beszél legújabb verseiről és régebbi köteteiről, magáról, a háttérről. De említhetném azt is, hogy én azért nyithattam ki Minneapolisban a rádiót, mert magyar költő létemre két amerikai egyetem diákjait is okítottam arra, hogy a csúcstechnika szomszédságában hogy írjanak mai amerikai verset.

De csak azt említem, hogy miközben a verseit fordítottam magyarra, Rita a virágos ruhájában itt táncolt a villanyírógép fölött. Világosan láttam verseinek hátterét is, a Mickey magnetofonján lassan forgó orsókat.

Kár, hogy mindezt akkor, amikor a költészet kipusztult a világból. Nagy kár.

Olyan ez az egész, bólintok bánatosan, mint a Shakespeare-darabok szerzősége. Kizárt dolog, hogy Shakespeare, egy léha, műveletlen színész írhatta volna Shakespeare darabjait. Shakespeare darabjait természetesen egy művelt arisztokrata írta, akit valami fatális véletlen folytán szintén Shakespeare-nek hívtak.

Ez a Shakespeare itt (ezt azoknak mondom, akik már nem láthattak élő költőt) egy úgynevezett metafora. Aki akar, okul belőle, aki nem, az a tolerancia jegyében nyugodtan nézze tovább Brinkmann professzort, a német televíziós szupersorozat szuperkispolgárát – gázkromatográfiás módszerrel épp most diagnosztizál egy végzetesnek induló bokasüllyedést.

Kántor Péter elnyeri a Füst Milán-díjat

Magyarok a Nagyvilágban

Pontosabban a Magyarok a Nagyvilágban.

A hatvanéves Kéry Lászlóról lesz szó.

A tiszteletkört, amit kerek évfordulók alkalmából nálunk hovatovább kötelező lesz mosolygós képpel és integetve végigfutni, könnyen magunk mögött hagyjuk. A stílusunk, mint a Thompson-gazelláké.

Kéry László fontos izék mizéje. Nyilvános, rendes, bár jelenleg, ha értesüléseink helytállóak, szabadságolt egyetemi tanár. Ezenkívül a hazai világirodalmi folyóirat főszerkesztője. Továbbá még a Magyar PEN Klubnak is főtitkára, s mint ilyen, e sorok írójának afféle elöljárója.

Hanghordozásunk hihetőleg előkészítette már az olvasót valamilyen megrendítő esemény bekövetkeztére, így most nem fog szívgörcsöt kapni attól a bejelentéstől, hogy a következőkben mindeme magas pozíciók fontosságának taglalását látványosan mellőzni fogjuk, azaz fütyülni fogunk az illemszabályokra.

Szívünk mélyén minden anarchisták legádázabbika, az írás ördöge. Őt még egy ilyen alkalommal is az ember érdekli. Az ember cikcakkjai.

Kéryvel az ötvenes évek közepe táján találkoztam először. Helyesebben ő volt hajlandó találkozni velem, aki akkoriban egy dossziéban hordoztam összes – kell-e mondanom, hogy milyen – verseimet.

Találkozóm ötlete unokabátyámtól, a hajdani Eötvös-kollégistától származott, aki a szó szoros értelmében az őrültségig kényes volt mindenre, amit morális kérdésnek tartott. – Keresd föl Kéryt – mondta egy alkalommal, amikor megint nem vettek föl az egyetemre –, ő is kollégista volt, most meg az egyetemen tanít. Bár – tette hozzá némiképp borúsan – mit tehet érted egy szerény filosz?

Bennem azonban máris forrt a lélek: egy egyetemi kapcsolat!

Találkozónkra a bölcsészkarrá átvedlett hajdani piarista gimnázium épületében került sor, a világirodalmi tanszék két szobája közül az egyikben, hol is ha az egyik adjunktus hátratolta a székét, fölborított vele egy másik adjunktust vagy egy másik tanszékről épp arra vetődő docenst, mert docens akkoriban, ha jól emlékszem, nem volt a tanszéken, föltehetőleg helyszűke miatt.

– Foglaljon helyet – mondta Kéry, miután kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak, amiből tanulságként máris leszűrhető annyi, hogy a szerénynek jellemzett filoszból nem hiányzott egy cseppnyi nagyvonalúság.

Magam egy széken (hova fér el itt ez a szék?), verseim Kéry asztalán, amikor nyílik az ajtó.

Jellegzetesen apró lépteivel Kardos László közelít csoportképünkhöz.

– Verseket hozott a fiatalember – tér egyből a lényegre Kéry. Mire Laci bácsi azon a hangján, mely megsimogatja az ember feje búbját: – Verseket hoztál, lelkecském? És milyeneket?

Motyogok valamit.

– Mindenesetre már az is figyelemre méltó, hogy ennyit ír… – ment ki szorult helyzetemből Kéry, miközben egy shakespeare-ien széles gesztussal kéziratomnak az asztal lapján elterülő dombvidékére mutat.

Jelenetünk valahogy véget ér, Kéry mondata azonban nem megy ki a fejemből. Mit számít az, hogy ki mennyit ír? Füst Milán, akinek esztétikai előadásait éppen szorgosan látogatom, bizonyára könnyek közt harsogva nevezné rettenetes szamárnak azt, aki mennyiségtani módszerekkel akarna eredményre jutni a művészetek birodalmában. Mégis valami bizonytalan érzés kerülget, hogy ez nem is olyan egyszerű. Kéry megállapításából valamiféle kísérleti úton nyert tapasztalat is sugárzott, hogy a rögeszmésre rá kell hagyni…

Fogalmam sem volt arról, hogy valaha lapot szerkesztett.

Aztán éveken át alig láttam. Ment ki-ki a maga útján, ellen- és rokonszenvet buzgón gyűjtögetve. Ki miből mennyit, mérje meg egy patikus vagy a történelem.

Halántékomon némi ezüst, mire újból közös barátaink támadtak.

– Kéryéknek, amikor itt jártak – mondja Jascha a Santa Monicából Los Angeles belvárosába vezető gyorsforgalmi úton száguldó kocsiban – az az ötletük támadt, hogy sétálnak egyet a városban. A Wilshire bulvár vagy negyven mérföld hosszú. Estefelé majdhogynem darus kocsival kellett őket leemelni az útról.

Idehaza is össze-összehozott vele a szorongás: hazánkba látogat Hogyhívják, a híres amerikai író és bukfencvirtuóz; ki fogja az illetőt – jó esetben közköltségen, rosszabban a saját zsebéből – elvinni vacsorázni, operába kísérni, Kecskemétre fuvarozni?

Amszterdamban egy hetet töltöttünk együtt a Magyar PEN Klub képviseletében.

Egy ilyen hivatalos tennivalókkal zsúfolt együttlét nagy vizsga. Elvben minden értelmiségi humanista, de ha megzavarják borotválkozási, fürdési és egyéb testi szertartásaiban, kitör belőle az ámokfutó. Kéry kellemes útitárs volt. Egyeztettük a stratégiánkat. Neki kokinkínai szemfeketére volt megbízása, nekem honolului szájpirosra. És semmi kecmec, hogy olyat nem lehet kapni. Kéry mellényt öltött, és mellénye páncéljában úgy vágott neki a jeges széltől didergő városnak, mint a régi idők vasba öltözött lovagjai a Szentföldre vezető útnak. Mentem mellette, és az volt az érzésem, hogy az éveket is így hasíthatta, mellényben.

– Kéry nem az a könnyen megrendülő fajta – mondta róla egyszer egy közös költőismerősünk.

Amszterdamban mégis láthattam lelkesedni. Nem a női kozmetikai szerek miatt. A Magyarokról tartott előadást, a háború utáni föltámadásról, a korgó gyomrok és a nagy remények idejéről. Áram vibrált a levegőben, a fiatalságé; jönnek az új tehetségek: Nemes Nagy, Pilinszky meg a többiek; jön az új világ: a tágas tér, a lehetőségek, a leszámolás, végre, a múlttal; minden csupa szél, napsütés, örökkévalóság.

A többit tudjuk.

Tegyük föl, hogy van túlvilág. Persze nem olyan, amilyet a legtöbb vallás ígér, pompázatos és rettenetes; csak olyan hétköznapi használatra szánt: két szűk, kis szoba egy ormótlan dobozházban, minden csupa szöglet, az ember folyton nekimegy a bútoroknak. Az egyik asztalnál valaki ül, és régi lappéldányokat olvas. Az arcát nem látni, mert rossz a világítás. Csak a hangját hallani, ahogy maga elé dünnyögi:

– Mindenesetre már az is figyelemre méltó, hogy milyen folyóiratokat szerkesztett…

Szállok az úrhoz

 

Nem minden bölcsesség nélkül való az úr, ha erre a címben tett bejelentésre arrébb kapja a fejét.

Mit szerénykedjünk? Egy új műfajt vagyunk föltalálóban. A születésnapi köszöntőt, melynek minden mondatát komolyan gondoljuk.

Köszöntőnk címzettje bátorít erre, aki tizennyolc éves korában azzal csapta rá nevelőatyjára az ajtót, hogy: „Állni fog még márványtábla ezen a házon az én nevemmel!” És elment, ha nem is egyenesen, hanem a vízum nélkül utazók jellegzetesen barokkos kacskaringóival, via Párizs, a Szaharába idegenlégiósnak, majd Spanyolországba börtöntölteléknek. Fölvilágosult baloldalinak, foglaljuk össze tömören a lényeget, a higgadt utókorhoz illően elvonatkoztatva a priccsektől és más regényes, de végső soron mégiscsak alkalmi kellékektől. Ami pedig a jövőbe látást illeti, a mondott házon két tábla is megtekinthető. Az egyiken az áll, hogy ÍRÓGÉPEK JAVÍTÁSA, a másikon, ha jól emlékszem, az, hogy X. Y. MŰSZERÉSZ.

Hanem a városok, azok aztán bejöttek. Párizs, Oran, Tanger, Madrid, Barcelona… csak hogy az égtájat jelezzük. És a nagy pillanatok A zordon légiós mereven fogja az ágyú méretű puskát, arcán minden idők értelmiségijének rezzenetlen pánikja: „Tanár úr, ez csakugyan én vagyok?” A tenyérjóslást Tangerben meg a többi biztos megélhetést kínáló, nyugdíjjal kecsegtető állást már nem is hozzuk szóba. Csak egy pillanatra eltűnődünk azon, hogy kit is köszöntünk mi egy irodalmi hetilapban? Egy hírhedett kalandort?

Egy pancsert. Huszonöt éve vagyunk barátok, huszonöt éve föl nem foghatom, hogy valaki, aki életének néhány szerencsés-borzasztó évében Rejtő Jenő összegyűjtött műveinek minden képtelenségét Kardos G. György élményanyagának dermesztő hitelességével élhette át, hogy találhatja olyan makacsul vonzónak Gide trükkös regénytechnikáját, mellyel az a Pénzhamisítókat remekli? Olyan fényesnek egy jól ülő poén csillogását, hogy amellett elhalványul Észak-Afrika napja? Megfejthetetlen, dünnyögöm, mit tagadjam, dühösen, minden e tárgykörben folytatott beszélgetésünk végén. Holott nem az.

Ha a Magyar Irodalmi Lexikon eleven ember volna, dadogva mondaná föl az időközben hatvanadik évébe lépő András László címszavát. Hispanista… ööö… regényíró… azaz… esszéista… izé… Kolumbusz-kutató… vagyis… Azt ugyanis mégsem mondhatná, hogy ez a komplikált szerző mindenekelőtt egy gyereklelkületű felnőtt. Neveletlen és mérhetetlenül kíváncsi. Mint nem egy a főhajtva tisztelt fölfedezők közül, hogy azért ezt se hagyjuk említetlenül.

Felnőtt szemmel nézve a dolgot, kétségbeejtően hiányzik belőle a komolyan veendő írói egyéniség megalkotásához nélkülözhetetlen diplomáciai érzék, mely üdvös önteltségünket spártai életvitelünkben juttatja érvényre, a megszállott kitartásban, mellyel, miután adottságainkat fölismertük, megcsináljuk magunkat. Őt, aki mindig az, aki. Mint Fabulon, a plakátszépség. A bőre őre. Szerzőnk ehelyett csapong. Mit mondjunk? Egy szakállas, szemüveges pillangó. Szívdöglesztő látvány.

Valaha verseket is írt; ki nem? Aztán évtizedekig fordított, főként spanyolokat. Vegyes sikerrel, hogy tárgyilagosak legyünk. Aztán egyszerre csak ír egy jó regényt. Aztán, hm… szóval ír még többet is. Majd, mintegy pihenésül, egy verselemzésnek álcázott esszét Lorcáról, az alvajáró cigánylányról, remeklést a maga nemében; persze elfelejti köréírni azokat a lábjegyzetekkel ellátott, komoly közleményeket, melyektől az ember végül is kandidátussá lesz. Majd éppolyan váratlanul, mint legelőször, ír egy meghökkentően furcsa művet, regényt, ha nagyon akarjuk, Jelentések a Központnak címmel. Ez a könyv a tágan értelmezett regény műfajában máig legjobb munkája, szerzőnk naivitásának legfényesebb bizonyítéka. Állna csak ugyanis az ő neve helyén a Kurt Vonneguté, születne pompás elemzés, nem is egy, kimutatandó, hogy mit s miben újít e korszerűen kísérleti, ám régimódian olvasmányos művecske a hányatott sorsú regényen, így azonban… Ügyes, mondja ajkbiggyesztve a kis haza.

Soroljuk az aránytalanságokat? Hogy egy időben a magyar hispanisztika szinte csak két megszállott magánbuzgalma, és az egyik megszállott éppen ő? Hogy könyvkiadási segédtevékenységnek álcázott antológia válogatásai nyomot hagytak a magyar költészeten? Hogy a hispanisztikában nálunk százszor előbbre tartó angoloknak–amerikaiaknak nincs a magyarokéhoz fogható spanyol költészeti antológiájuk? Hogy külföldön többször szaktekintélynek nézték? Hogy azt hitték róla, komoly tudós?

Hadd mondjak valami mást. Ez a kelekótya író nekem titkos mesterem. Nem szűkebb szakmámban, a versírásban, mert azt másoktól tanultam, de valamiképp mégis a költészetben, s nem is csak azáltal, hogy mi mindent tanulhattam a magyar költészetről a spanyol költők közt az ő segítségével bogarászva. Másban a példám, abban, amit regénynek nem írt meg, s talán már soha nem is fog megírni, de életvitellé párolt, a hűség és hűtlenség, a tájékozottság és naivitás különös keverékévé, sajátos látásmóddá, melynek a szaharai napsütés arra is jó, ha nem épp arra elsősorban, hogy bevilágítson a pesti bérházba, sötét bölcsőnkbe, ahol gyerekes mesterségünk megátalkodott makacsságával a Föld nevű csörgő felé nyújtogatjuk a kezünket.

E bohókás szerző halálosan komoly ember- és világlátásáról beszélek; mi másról beszélnék? Ahogy ott ül a szörnyű rendetlenség közepén, leginkább a hajdani, ló vontatta szemeteskocsikhoz hasonlítható íróasztala mögött a lámpa fényében, csillog a szemüvege, és mintha csak valaki kérdezte volna, az emberiség például, azt mondja félig magának, félig a kérdezőnek: „Gyerekek, ez nem ilyen egyszerű…”

Fotó Reismann

Nem János és nem Marian. Nem az egyik vagy a másik. János és Marian, ők ketten; két fotós. Testvérek, azonos szakmában.

Az ilyen élethelyzet malaszt és kereszt. Keresztnek elég súlyos, főképp akkor, ha egy életen át cipeli valaki. Jánosról élete vége felé már mindenki tudta, aki csak valamicskét is konyított a fényképészethez, hogy világrangú, nagy művész. Marianról is tudta mindenki, hogy fotózik. Szóval, hogy ő a János húga.

Ha másról sem szólna a kettőjük mostani kiállítása, mint arról, hogy ez a megállapítás a maga gyilkos tömörségével mekkora hülyeség, már akkor megérte volna megrendezni. Szerencsére másról és többről is szó van beszédes képeiken.

Közös kiállításuk két önálló, nagy művész tanúságtétele. Egyenrangúaké, azon mérve, hogy ki hogy élt a számára nyíló lehetőségekkel. A János regénybe illően kalandos életével nem lehet versenyezni. Azzal a hihetetlen és nemegyszer életveszélyes szerencsével, mely őt országról országra vetette majd egész életében. Az egyenrangú az ő esetükben azt jelenti, hogy Marian a maga sorsából, másfajta alkatából eredő röghözkötöttségével, képeiben is megnyilatkozó női gyakorlatiasságával éppolyan szabadon szárnyal a világban, mint a századunk nagy művészeti mozgalmaihoz láthatóbban kötődő, világcsavargó bátyja a magáéban.

Nincs igaza a kiállítást megnyitó Vályi Gábornak, aki merő jó szándékból, azért, hogy a hetvenedik életévén is túl járó Mariant végre nagykorúsíthassa, úgy jellemzi a két Reismann testvér művészetét, mint két olyan párhuzamost, mely a végtelenben sem találkozik. A párhuzamosok nem találkoznak, ők ketten igen, több ponton is.

Vegyük rögtön a kezdetet. Mindkettőjük lencséjét egy rögeszme állítja élesre, a század nagy, messianisztikus rögeszméje, melyen oly fanyar vigyorral tud élcelődni posztmodern bölcsességünk, mintha csak Joyce élcelődne ismét Homérosszal – sok korral bölcsebben sajnos, és persze sárgán az irigységtől. Mindkettőjük gépe úgy látja természetesnek a világot, hogy embert a társadalomban, társadalmat az emberben.

És a kiáltó különbségek ellenére is milyen mélyen azonos az eszük – a szemük! – járása. Van két képük, melyen semmi sem hasonlít, csak a lényeg. A tekintetük, mely észreveszi az abszurd részletben a ki-tudja-milyen egészet. A János képén, a Szibériai cirkuszon bumfordi eleganciájú, bumfordi emberek feszítenek az állatkerti látogatók örök fölényével egy alacsony, vasrácsos folyosóban majdhogynem mászó, hatalmas szibériai tigris körül. A roppant, csíkos test már-már szétrobbantja a rácsot. Ahány korszak, annyi jelentés. Marian tigrise ember; nyomorult, sápadt teremtmény fekete kabátban, a pesti rakparton, körülötte láthatatlan rács: Szálasi Ferenc szemléli élete fő művét, a romba dőlt Budapestet. Az idő, ahogy egy pillanatban tükröződik. Nem történelmi képeskönyv, de vérmocskos borzalom és torokszorító gyönyörűség. Az élet, ahogy élték. Ahogy éljük. Kiállításukon fivér és nővér vitáját el nem döntve, s meg-megállva egy kép előtt, láthatatlanul ott járkál mindkettőjük titkos, harmadik testvére, a 20. század.

A bálványok árnyékában

Önök itt és most egy megátalkodott műkedvelő szavait fogják hallani. Az eget ostromló művészetelméletek korában egy anarchistáét, aki inkább kedveli a műhöz fűzött magyarázatot, mint a fordítottját. Egy álnok paliét, aki csak azért szerezte össze a verseiben sokak szerint megnyilatkozó, szélesnek mondott műveltségét, hogy annak fedezékében azt gondolhasson, amit akar; más szavakkal: azt gondolhassa, amit ő gondol, és nem azt, amit a korízlés vagy más kényszerítő erő vár el tőle. E magánképzettségű szabadgondolkodó előtt sokáig talányos művésznek tűnt föl Veress Pál. Épp azzal, ami olyan magától értetődőnek látszott munkásságában. A művész zömmel archaikusnak mondható, bumfordi figurákat fest – csurgat, ragaszt, szitál, most ne akadjunk fönn a részleteken –, e figurákat bálványoknak nevezi; kell-e ennél több útbaigazítás? A művelt tárlatlátogató számára innen csak egy ugrás Freud, a Totem és Tabu, a székely kapubálvány, a mítosz, az őstörténet, Óceánia… Csakhogy nekem ez az egész, hogy úgy mondjam, nem jött össze. Nem vágott össze a személyiséggel. Veress Pálról én – és gondolom, ezzel nem állok egyedül – előbb tudtam, hogy milyen újságíró, mint hogy milyen festő. És az újságíróban ismerősnek tetszett a túlélésre játszó, falról visszapattanó, letaposott fűként újra és újra fölegyenesedő értelmiségi, akiről akkor még nem tudtam, hogy rugalmasságával egy törékeny rögeszmét óv, a festészetet. Kevésbé költőien szólva, Veress Pali, a tájékozott gazdasági újságíró a maga örökös, zilált űzöttségében is intelligensebbnek és kiegyensúlyozottabbnak látszott annál, hogy el tudjam képzelni Veress Pált, a festőt, ahogy épp dobbant egy dacosat, és kijelenti, hogy ő egy őserejű óceániai művész a Határőr útról, melyet korábban, a disztingvált budai környékhez sokkal inkább illően Hieronymi útnak hívtak. A képekből viszont csakugyan sugárzott valami brutális erő. Kié? Mié? Nem vall túl gyors fölfogásra, hogy a válaszra szinte csak a napokban találtam rá. Sokat segített ebben egy jó pillanatban látott és ezen a kiállításon természetesen nem látható fiatalkori képe. Ez egy szobabelsőt ábrázol, közepén egy fésülködőtükörrel. A tárgyakat éles kontúrok határolják, jeléül annak, hogy itt nem fényképezés folyik, azazhogy a látvány részei itt nem a látvány részeiként vannak jelen, hanem a maguk lényegét sűrítetten megjelenítő jelként. Nem a szavakkal bűvészkedem; a fiatal festő e képén a század egyik nagy festői dilemmájával viaskodik, csakhogy mert még fiatal és bizonytalan, következésképp kissé szédülős, ki kell kötnie magát: oda kell festenie a kontúrokat. A dilemma az, hogy a látványtól a lényeg felé haladva már látszik az út vége, a minden fölöslegestől megtisztított jel, az egynemű felület, a fehéren a fehér, az absztrakt fény. Gondolom, nem annyira elvi megfontolás, mint inkább természetes jó ösztöne sarkallta Veress Pált arra, hogy e távlattól megriadva megpróbáljon egy szakadék fölött, félúton a matematika tisztasága és az érzékelés bujasága közt, a puszta levegőn sétálni. Nekem legalábbis ezt sugallja bátor eklektikájának léterejű következetessége, melyet ennyi részletre kiterjedően megtervezni aligha lehet. Valódi szükségben és szorongattatásban az életösztön elemi működése kell ahhoz, hogy valaki, miközben menteni próbálja a menthetőt, az ellentmondások ilyen szövevényébe keveredjék; hogy jellé könnyebbült emberalakja bálványként megjelenítve súlyosan testes legyen; hogy a körvonal és a felület kétségbe vonva gazdagítsa egymást; hogy a kőszerűen rideg formának fához illően eleven erezete támadjon; hogy táblaképe reliefként viselkedjék; hogy festői minőségében nyíltan kimerészkedjék a térbe, ahová ez idáig csak a parlagi ízléstelenség merészkedett, amikor föltalálta a plasztikus képet, a festményből kimeredő fenekű hajót – csakhogy kockázatos akciója során Veress Pál nem az előbbi szamárságot találja föl újból, hanem a természetelvű és absztrakt hitvitájánál magasabbra látó tekintetet, mely épp a természetben termő elvonatkoztatásban, az uszadékfák formájában képes meglátni egy-egy klasszikus szobor vagy szoborcsoport elemeit, hogy ezekből aztán a festő, idézőjelben mondom a szót, „táblaképet” csináljon, afféle deszkafestményt, mely anyagának és elrendezésének iróniájával hitelesen képes megidézni nemcsak egy végképp divatjamúltnak tartott stílus valahai erejét, de feszítő kettősségével valami mást és többet is; ugyanazt, amit a többi kép is idéz, az irónia és a mítosz kettős idézőjelében, a minden stílusvitánál és iskolánál fontosabbat kezdetben csak Veress Pál útkeresésének és szabálytalanságainak, ma már egész festészetének legfőbb ihletőjét; még kimondani is szégyellem egy becsületben megőszült, köztiszteletben álló modern festő kiállításának megnyitóján, de hát jeleztem már, megátalkodott műkedvelő vagyok, kimondom: az eleven életet. A kiállítást ezennel megnyitom.

Költők az éterben – két prelúdium

Egy úr a külügyből

Ez az az eset, amikor a név a személyiség hű foglalata.

Andor C. Klay lényét Sziklay Andor, Amerikába bevándorló magyar találta föl, illetve ki egy szerencsés pillanatában; így hittem sokáig, és úgy gondoltam annak ihletésére, hogy Magyarországról hozott nevét új hazájának angolul beszélő polgárai – sejthetően, illő töprengés után – rendre Szikléi-nek ejtették. Aztán kiderült, hogy nevezett úr második generációs amerikai, a szülei vándoroltak ki, nem ő. Nagy ügy, mondhatja erre a mindent lekicsinylő rosszindulat, hogy az angol nevét írta-e át fonetikusan magyarra, vagy épp fordítva, a lényeg az, hogy átírta. Na persze, felelem én, de hogyan! Ez a kettős név a maga szemtelenül szellemes módján műalkotás, már-már költőre valló nyelvi remek. Kezdjük azzal, magyarok lévén felőlünk nézve a dolgot, hogy az Egyesült Államokban „középső nagybetű” nélkül csak az olyan társadalmilag kifogásolható szerepkörökben vihetjük valamire, amilyen a hollywoodi filmsztároké vagy a sajtó által fölkapott feleséggyilkosoké; „middle initial” nélkül próbálkozni az üzleti világ felsőbb régióiban vagy egy fontos kormányhivatalban annyi, mint alsónadrágban megjelenni az angol királynő fogadásán. Ez a középütt szemet szúróan szerénykedő nagy C, utána a ponttal, egy Cecilt vagy egy Cyrust sejtet, egy minden szempontból kifogástalan, megbízható, komoly úriembert. És ez még nem minden. A Clay bevett angol családnév, egy a használatos sok közül, nem túl szürke, nem túl hivalkodó, de strapabíró, mint a jó gyapjúszövet; legföljebb az ejthet valakit gondolkodóba, hogy esetünkben a szóban forgó név K-val van írva, de hát tudjuk-e előre azt, hogy ki fog holnap vagy a messzi jövőben fönnakadni ezen az apróságon, nem éppen a művészetek kedvelője lesz-e az illető, és ráadásul nem a modernek nagy barátja is, aki persze ismeri a svájci festő és grafikus, Paul Klee nevét, és ennélfogva tudja jól, hogy ilyen formájában csak egy svájci angol viselheti a Klay nevet. „Bár meg kell hagyni – dünnyögi majd maga elé –, különös ízlésre vall, hogy olyan spanyol hangzású keresztnévvel, mint az Andor.”

Egy tősgyökeres angolszász ivadék, aki eközben spanyol is meg svájci is, ki más lehetne ez, mint egy költöző madárként röpdöső magyar, aki – ahogy errefelé megrovással elegy irigységgel mondják – „mögötted lép be a forgóajtó nyílásába, és előtted lép ki belőle”. És akiről persze, amikor végre lélegzethez jutva újból fészket rakhat, az derül ki, hogy semmivel sem kevésbé szilárd támasza az államnak, mint bármelyik kékvérű bostoni.

Dr. Sziklay Andor a második világháború alatt az amerikai légierőnél, az észak-afrikai, az olasz és a német fronton szolgál; 1945 végén lép a washingtoni külügyminisztérium kötelékébe mint Kelet-Európa-szakértő. Itt működik osztályvezetőként, amikor 1956-ban átkerül a diplomáciai karba, és a belgrádi amerikai követségen előbb konzul, majd másod-, majd első titkár, majd ezután Frankfurtban a politikai, Berlinben a keletnémet osztály vezetője lesz, és eléri a követtanácsosi rangot; ebben a rangban szolgál egészen 1970-ig, mikor is visszakerül a State Departmentbe, ahol a külügyminiszter jogtanácsosának diplomáciai asszisztense lesz. Innen megy nyugdíjba 1972-ben. Az Egyesült Államok Külügyi Intézete kelet-európai fakultásának vendégtanára, a Fehér Ház sajtócsoportjának tagja.

Járja tehát fokról fokra a fontos döntések körébe vezető külügyi szamárlétrát, és mindeközben tudatosan őrzi és naponkénti edzéssel jó formában tartja – mondjuk így – nagyanyanyelvét. Andor C. Klay nem eltakarni és lehazudni akarja Sziklay Andort, hanem fölmutatni és életben tartani. Ez emeli a mindkét oldalán hordható név szellemes megoldását a szóviccek szintjénél magasabb tartományba. Az, hogy nem névváltoztatás, hanem névmegőrzés. Miközben Andor C. Klay buzgón intézi a külügyeket, Sziklay Andor Kosztolányit és Márait olvas, maga is ír magyarul, utóbb mint két amerikai magyar újság önálló rovattal rendelkező, állandó munkatársa. A washingtoni Smithsonian Institution 1991-es magyar tárgyú előadás–sorozatának keretében angolul előadott, csevegő szövege egy kétnyelvű irodalmár munkája, mely egyszerre tükrözi a hajdani magyar újságírás itthon azóta is csak hiába vágyott stílusbiztonságát és írói színvonalát, valamint a nagy kérdést, mellyel minden idegen nyelvi közegben élő magyarnak szembe kell néznie.

Csak az Isten a megmondhatója annak, hogy a magyar nyelvet mely szerkezeti vagy szemléleti tulajdonsága teszi sérülékenyebbé az indoeurópainak nevezett nyelveknél, ha állagát külföldön, leggyakrabban épp az imént említett nyelvek közegében kívánjuk megőrizni. Magyarázat fennkölt is, nevetséges is akad, de hitele mindnek kérdéses. A kiömlő vér viszont tapasztalati tény. A külföldön nyelvét őrző magyart leghívebben úgy jellemezhetjük, mint a tenger színén tempózó, hajótörött tengerészt, akit néhány méternyi mélységben egy roppant kékcápa kitartó árnya követ. Alattuk a nyelv mélytengere, a sötét titkoké, melyek közé legutóbb néhány Erdélyből áttelepült búvár merült le, megtapasztalva az őrületet, hogy magyarról magyarra kell váltaniuk.

Sziklay épségben partot ér. Beszéde dallamában nincs hamis hang, legföljebb néhány dúr hangzat szólal meg váratlanul mollban.

Én különben mint már nyugdíjassal találkoztam vele vagy tíz évvel ezelőtt, egy este, társaságban, Budapesten. Rugóra járó, gyors mozgású, élénk beszédű, apró, szemüveges ember, az a tevékeny fajta, akin nem látszik, hogy ötven- vagy hetvenéves-e, és aki minden jel szerint örökké fog élni.

Biztosan úgy is lesz, ha időközben eszébe nem jut valami, és gyors léptekkel át nem siet egy másik szobába, ahol nem ötven csillag hunyorog a falon, de sok száz milliárd, és a fekete tapétán ha van is csíkozás, nem látszik a sötétben.

A hangos amerikai

Nagy ember volt a maga irigylésre méltó és röhejes, amerikai módján. Most, miután meghalt, elképzelem, hogy ott járkál valahol a Tejúton, kissé lomposan, ahogy mindig, egy fölmosórongyra emlékeztető, nagy kockás zakóban, melyhez a második világháború valamelyik tengeri ütközetéből megmaradt, leginkább még óceánszínűnek mondható nyakkendőt visel társadalmi horgonykötél gyanánt, és őszen, pirospozsgás gyerekarccal ordítozik:

– Hű, Hualing, hé, ide nézz, huh, egy szikrázó rét!

Hualing a második felesége volt. Kínai nő, bambusz és acél, hatvanévesen is darázsderekú és formás keblű, arcán kiismerhetetlen mosoly. Paul meg ott járkált körülötte, és ordítozott. Szilárdan hittem, örökké fognak élni.

Pault különben nem lehetett kiismerni. Az ember néhányszor azt hihette, hogy ez most a személyes barátság meghitt pillanata, aztán kigyulladt a villany, és kiderült, hogy Paul szívében százötvenen ülnek rendezett sorokban, mint a közönség egy kisebb koncertteremben. Erre az ember azt gondolta, hogy Paul csak egy megtestesült intézmény, ő az Iowai Nemzetközi Íróprogram, ami igaz is volt, és hogy Paul valójában nem figyel semmire, ami viszont már nem volt igaz. Egy hónap múlva dünnyögött valamit, amiből kiderült, hogy a gyerekarcban éles szem ül… Én egy idő után fölhagytam azzal, hogy viszonyunkat pontosan meghatározzam. Néhány éve Paul kórházba került, embertelen szenvedéseiről egy személyes hangú körlevélben tájékoztatta a program nagy családját, erre én egy hosszú és megrendült levelet írtam neki a szemérmes férfibarátságról, viszonválaszul egy újságkivágást kaptam a Kukorica Híradó nevű, közép-iowai világlapból, „Egy nyughatatlan házaspár”, ez volt a címe. Ellenben néhány újabb évvel ezután, amikor Minneapolisból hívtam föl, beleharsogott a telefonba:

– Hé, Hualing, vedd föl a másik kagylót, huh, itt az Ottó, nem itt, Minneapolisban, ott tanít, mit szólsz, hé, onnan telefonál, mondjál már neki te is valamit!

És három napig családostól vendégül látott Iowa Cityben, kínai étterembe cipelt, bankettet rendezett a tiszteletemre, mintha afféle világhíresség lettem volna, elvitt nászajándéknak egy esküvői partyra, történeteket mesélt, hátba vágott, whiskyvel itatott. És mindezenközben ég felé emelt karral, hatalmasan el-elordította magát.

Ez az ordítozás függönyként lengte körül, és a függöny mögött egy sebezhető lénynek kellett rejtőznie. Paul kisgyerek módjára védtelen volt a hízelkedőkkel szemben. Éhezett a versei dicséretére, még a legnyilvánvalóbban céltudatos seggnyalók szájából is. De valami másra is emlékszem. Este volt, kinn ültünk a roppant deszkaerkélyen, alattunk nem túl messze az Iowa folyó. Az alkoholizmus került szóba, és Paul egyszerre elkomorodott. – Erről én sokat tudok – mondta szokatlanul csöndesen. Az első felesége ivott, ebbe roppant bele a házasságuk. A függöny egy percre félrelibbent, és a lebukó nap szobrászfénye egy sok vereséget megélt öregember arcát faragta ki a sötét háttér előtt.

Gyarlóságaival együtt volt nagy ember. Öten ülnek Burt Blume tokiói lakásában: Burt, a bűnözés felé sodródó kamaszból programtitkárrá, abból Japánban élő üzletemberré előlépett amerikai, Kazuko, „a japán Ginsberg”, idősecske költőnő és performance művész, hajdan a fiatal, fekete fiúk nagy kedvelője, továbbá egy indiai író meg egy indonéz költő, valamint O. O., a messziről érkezett magyar, és mindannyiunk jelen nem lévő, közös barátjáról, a szintén indiai Dilip Csitréről beszélnek, hogy milyen súlyos szívbeteg szegény. Hirtelen szemen csap e kontinensek közt szállongó szappanbuborék szivárványcsillogása, és meglátom az üres levegőben Pault, ahogy cérnaszálon mozgatja bábuit. Ő hozott össze minket itt is, ő tette, hogy indiai és japán barátaim vannak.

Úgy halt meg, ahogy élt. Nyolcvanhárom évesen, útban Európába, a chicagói repülőtéren, szívrohamban. Hualing táviratozott Gergely Áginak, hogy nem jöhetnek, mert Paul meghalt. „A szíve – hangzott a távirat utolsó mondata – tele volt szeretettel a magyar barátai iránt.” Annak olvassuk ezt, ami. Egy tényszerű, szófukar, kínai sírversnek.

Nyugodj békében, vén csont! Körözz fölöttünk, tiszta lélek!

Kárpótlási jegy

 

Már ennyiből is látszik, hogy nem tartozom a váteszköltők közé. Hornyánszky csapzottan, őszen, fogatlanul, őrülten világító kék szemmel ugyan, de ma is él, egy híján harminc évvel a fenti gyászsorok után. Mint a sátán festeni tudó macskája, melyet irgalmatlan gazdája hiába dob ki akár naponta is tizedik emeleti panellakásuk ablakán, a szívós teremtmény földet ér, nyekken egy nagyot, megrázza magát, fúj egyet, fest tovább. Később aztán, a harmincból húsz vagy még több év letelvén, csak fúj, de már nem fest. Van Isten, gondolja a kénkőszagú lakó (természetesen vigyorogva a saját blaszfémiáján); mégiscsak ő győzött.

És nemcsak e kései Bohémélet modern Marceljén.

Annak idején valóságos értelmiségi mozgalom indult Hornyánszky sorsának jobbra fordításáért. Én a nem épp hírlapi szenzációkra vadászó, társadalomtudományi folyóirat, a Valóság 1965. évi márciusi számában közöltem róla cikket. E majdnem harminc év előtti lapszámot forgatva, mintha az elsüllyedt Atlantisz központi könyvtárának valamelyik becses ritkaságát lapozgatnánk. Vezértanulmány Mód Aladár tollából: A népi demokratikus forradalom és a magyar demokrácia elvi és történelmi kérdései; Fehér Ferenc értekezése Benjámin Lászlóról, a „proletárnemzeti költőről”, kinek gyűjteményes kötete a tanulmányíró szerint „olyan esemény (…), amelynek József Attila bámulatos fiatalkori beköszöntője óta nem lehettünk tanúi”. Egy tenger alatti világ félhomálya nyűgöz le fantasztikus eszmealakzataival, illemtanával, értékrendjével. Azóta a szerzők egy része meghalt, más része szakállt növesztett, világnézetet cserélt, eltűnt vagy világhírű lett, itthon, Észak-Amerikában, Ausztráliában; a szókapcsolataik, a beszédmódjuk, az érvrendszerük – mintha akadémiai minősítésű halak tátognának egy akváriumban. Köztük tátogok én is; írásomban mások mellett Bernard Buffet-re hivatkozom – kinek jutna eszébe ma az ő neve? A világ állandóságát a folyóiratszám tanúsága szerint egyedül Hornyánszky Gyula képviseli. Rajta akkor is keresztülnéztek a képzőművészeti szakírók, ma is keresztülnéznek.

Rejtély, hogy miért, mondanám, de elharapom a szót. Rejtély? Ugyan már. A bűnügyi tudományok egyik ága az áldozattan; egy gyakorlott viktimológus éles szeme egyből fölismerné Hornyánszkyban az ideális áldozatot. A sérülékeny és bohó szabadgondolkodót egy olyan világban, melynek igazi hőse, még ha a mai megítélés szerint rossz oldalon állt is, a hímzőráma zsenije, az aprómunka hőse, a magát Lego-elemekből amerikai kispolgárrá és giccsfestővé fölépítő szovjet mesterkém, Ábel ezredes. Ostoba ráfogás, hogy Hornyánszkyt az alkohol tette tönkre. Így kellett volna lennie, de nem így volt. Hornyánszky elnyűhetetlen anyagból volt gyúrva; amikor mindenki arra számított, hogy na, most gyullad ki benne a szesz, váratlanul kijózanodott, és szédületes iramban dolgozni kezdett. Bámulatos életerő szorult belé. De nem elég gyakorlati okosság ahhoz, hogy fölismerjen egy aranyszabályt: ahhoz, hogy egy világot mindenestől elutasítva életben tudjunk maradni benne, egy másik világ törvényeit kell vallanunk, mint a prófétáknak és korcs kollégájuknak, Ábel ezredesnek – a valóságban a képzeletbe, képzeletünkkel a kézzelfoghatóba kapaszkodva. Hornyánszky gondtalanul járt-kelt a világban, mint egy korzózó arszlán, és a maga feje után menve egyszerre sértette meg a polgári és a művészvilág törvényeit, és ezért mindkettő példás bosszút állt rajta. Az előbbi a szokásos módon azzal, hogy mint különcöt kivetette magából, az utóbbi azzal, hogy megtagadta tőle még a művész mártírglóriáját is. Komoly művészeket komoly gyűléseken nyírtak ki, Hornyánszkynak a különféle művészeti hivatalok ügyintéző hölgyei nyomták ki a szemét – vérpirosra lakkozott körmű hüvelyujjukat mélyesztve belé shakespeare-i kéjjel –, hogy ne okvetetlenkedjék már ott nekik.

De hát mivel sértette meg szerencsétlen hősünk az amúgy könnyed, sok tekintetben szabados művészvilágot? Föltehetőleg azzal, hogy még fekete bárányként sem illett a szabálykönyvbe. A hivatal a maga keményfa fejével az absztrakt és a realista művészet közt húzta meg a határvonalat, a realizmuson heroikus naturalizmust, az emberábrázoláson pedig alakábrázolást értve. Nyilvánvaló volt, hogy azok a becsületes festők, akik nem fogadták el ezt a zsibbasztó ostobaságot, és akik ezért nyomorúságos körülmények közé jutottak, mint mondjuk Korniss Dezső vagy Gyarmathy Tihamér, a szabad képzettársítás lobogóját emelve magasra, az ember és a művész szabadságáért állnak ki a küzdőtérre. Törhetetlen és épp ezért tűrhetetlen idealizmusukkal mintegy tiszta helyzetet teremtve. A realisták, akikre leginkább azért illett ez az elnevezés, mert „reálisan gondolkoztak”, mert „ebben a világban éltek”, így nyugodtan megkereshették a maguk pénzét a Képcsarnoknál, és rossz lelkiismeretüket enyhítendő, titokban még irigyelhették, netán „őszintén tisztelhették” is a koplaló szabadsághősöket. Hornyánszkyval kapcsolatban olyasmi, hogy fölnézzenek rá, szóba sem jöhetett. Legendás bohémiája inkább ébresztett dühödt indulattal vegyes lenézést, mint tiszteletet, ráadásul nem is volt igazi absztrakt. Két frontvonal közt, a senki földjén, zsákjában azzal, amit Kmettytől és Barcsaytól tanult, megverve a maga sajátos látásmódjával, mely – mutatis mutandis – éppolyan harsányan félreismerhetetlen, mint El Grecóé vagy Modiglianié, Hornyánszky a jószívű műbíráló szemében egy kicsit ódivatú, világtól elmaradt, kubizmussal kacérkodó, figurális atyafinak tetszett. Semmiképp sem olyan mesternek, akibe érdemes egy tanulmánynyi energiát belefektetni.

Vagyishogy Hornyánszky mégis maga volt a maga sorsának megrontója, csak éppen nem vagy nem elsősorban az alkohollal, hanem az önfejűségével, az izgága, lázadó természetével; azzal, hogy szakmájának annyi illemszabályát és divatirányzatát tagadta meg egyszerre, s hogy ezáltal – kissé imbolyogva – szabad lélek tudott maradni. E lelket szédítő szabadságban hosszú távon kitartani viszont csak egy józan és céltudatos atléta tudott volna, aki képes beosztani az erejét, és akinek rend van az életvitelében; egy szál, melyre a napokat fölfűzheti, egy fal, melynek a hátát nekivetheti. Hornyánszky, az örök rögtönző azzal, hogy minden szabályra, köztük erre a legfontosabbra, a túlélés aranyszabályára is fütyült, ráadásul a mindannyiunkban lakó szörnyeteget, melyet más festők gondosan elzárva tartanak otthon, a spájzban, a befőttesüvegek meg a festőszerszámok között, sétálni vitte magával az utcára, magát az öldöklő végzetet hívta ki maga ellen, és ez aztán nem is habozott őt beletaposni a földbe.

A módszeres őrült, az ideologikus állam, mely a renitens szellemeket cellamagányra ítélte, ha nem is helyeselve, de épp kemény ítéletével becsülve ellenállásukban a sajátjához hasonló módszerességet, a kóbor festőt, aki guszta létével is csúfot űzött belőle, legszívesebben kutyákkal tépette volna szét. Hornyánszkyt nemhogy patinás kiállítótermekben nem engedték kiállítani, nemhogy kiseprűzték még az obskurus klubhelyiségekből is – őt a szemétdombra küldték megdögleni. És a huzamos, nem emberi teherbírásra méretezett sikertelenség ha nem előbb, hát utóbb megteszi a magáét; a balvégzetű fő körül lassan kigyúl az őrültek és a megszállott dilettánsok fejét övező fénykoszorú. A képekről ezenközben mind kevesebb szó esett. A képeket majd csak a festőjük hozza szóba, évekkel később, amikor a Hungária kávéház előtt üveges tekintettel odatántorog egy-egy járókelőhöz, és azt mondja neki: – Fölajánlom önnek a képemet harminc forintért megvételre.

Ne tévesszen meg bennünket ez a szélesvásznú, színes, amerikai művészéletfilmbe illő jelenet. Hornyánszky az elmúlt negyven év ideológiai barbarizmusának egyik leginkább tönkretett áldozata. Senki sem állíthatja felelősséggel azt, hogy Hornyánszky a szabadpiaci műkereskedelem világában biztosan többre vitte volna. De azt felelősséggel állíthatjuk, hogy abban a világban komoly esélye van a véletlennek, míg a központosított művészetirányítás körülményei között ez az esély igen csekély, olyan, gerillaharcra nem kiképzett, sértő-sérülékeny lény esetében pedig, amilyen Hornyánszky is, gyakorlatilag semmi. Rajta még az sem segíthetett, ami föld alá szorult kartársai többségén, a félig vagy teljesen illegális külföldi vásárló. Ő maga nem volt üzletember, olyan intézmény pedig, amely helyette lehetett volna az, méghozzá meggyőződésből, attól a rögeszmétől vezettetve, hogy Hornyánszky festő, nem létezett, illetve ennek csak egy ormótlan, állami gólemváltozata létezett, melynek vak agyagszemében Hornyánszky minden volt, csak nem festő. A szocialista róka fogta realista csuka és a realista csuka fogta szocialista róka. A négyszögű agyak alkotta kör. És van hozzá egy halottunk. Egy festő, aki nem fest.

Vannak sebek, melyekre nincs gyógyír. Hornyánszkyt senki sem kárpótolhatja a visszahozhatatlan évekért. Ő maga sem azzal, hogy évek óta vers és próza közt lebegő félálomszövegeket ír. Hamis vigasz, hogy a festő helyett nyertünk egy költőt. A szövegek a festő szövegei, az ő elapadni nem tudó tehetsége omlik alá bennük vízesés módjára, csillogó törmelék képében az, amit a festő tekintete valaha egy oszthatatlan tömbbe préselt, miközben az abszolút profi gyors kézmozdulatokkal rögzítette a látványt. Nincs mentség, ezzel a történettel, a Hornyánszkyéval is el kell számolnunk egyszer utódaink ítélőszéke előtt; mindannyiunknak, de kivált a hazai műkritikának és műtörténetírásnak, mely mind a mai napig kiáltó hallgatással látszik helyeselni a történteket. Nem öblös gyászretorikára van igényünk, hanem némi szakmai tisztességre és egy gyakorlati döntésre; arra, hogy valaki utánaeredjen a szétszórt életmű még föllelhető darabjainak, és legjobb tudása szerint kiderítse, hogy mi az, ami megmaradt, milyen s mit ér az egész együtt.

Gyanítom, nem keveset. Mindenesetre annál, amire ma taksálják, nagyságrenddel többet. Nem vagyok művészeti szakíró, csak egy mezei költő bölcsészdiploma nélkül, viszont az érzékeim épek, és megérzem az angyal jelenlétét a szobában. Még ha a körülmények szokatlanok is. 1965, Hornyánszky a Ráday utcában lakik, egy homályos, rókalyukra emlékeztető társbérlet egyik kopár üregében. A feleségemet akarja lerajzolni, ezért megyünk föl hozzá. Hornyánszky úgy kígyózik előttünk a sötét előszobában, mint egy főpincérbe oltott hastáncosnő, majd amikor a szobába benyitva észreveszi, hogy a két puli közül az egyik odaszart a padlóra, fölnyúl az üres levegőbe egy szemétlapátért, ruganyosan meghajol előttünk, egyetlen széles mozdulattal föllapátolja a padlóról a kutyaszart, közben azt mondja: – Oppardon, fáradjatok be. – De ahogy rajzolni kezd, különös változáson esik át. A kígyózás megszűnik, a hajlongó főpincér sehol, csak egy kéz röpköd a levegőben, és egy szemsugár röntgenezi az arc puha leple mögött rejtőző koponyát. Elkészülte óta az a szénrajz ott függ a szobánkban, mintha lakást sem cseréltünk volna közben, mindig egy olyan falon, melynek elsőre fut neki a tekintet; a rólam készült televíziós portréfilm első kockáin is azt látni, hogy a feleségem szeméből valaki szigorúan néz valaki mást. Ő engem? Hornyánszky őt? Vagy valamilyen rejtélyes tekintet mindannyiunkat? Elhagyva ötvenötödik évemet, hajlok az utóbbi föltételezésre.

Költő a sziklasírban

Nemes Nagy Ágnes emlékének

 

Meghalt egy nagy magyar költő. Meghalt, ránk hagyta életét és azt a villámok szaggatta sötétséget, melyről Radnóti Miklós 1944-ben, maga is e sötétség közelében azt írta: „… mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már.”

Innen, e sötét véglegességből visszatekintve, ennek a pillanatnak a villámcsapás hirtelenségével mindent átrendező hatalmától és nem az utolsó hónapok szenvedéseiről szóló és gyászbeszéd helyett némaságra ösztönző híreitől megrendülve mondjuk, hideg fejjel tehát, az általunk vélt igazsághoz híven és nem merő, mulandó kegyeletből, hogy Nemes Nagy Ágnes több volt annál, aminek sokan gondolták őt, egy első osztályú költőnél.

Kiemelkedő költő volt persze. Nagy verseinek hosszú sora – a Tavasz felé, A reményhez, A szabadsághoz, a Reggeli egy dán kocsmában sugaras világától a Trisztán és Izolda, az Október, A Krisztinában, a Város, télen fekete-fehér villódzásán át a Között, a Szobrok és az Ekhnáton-versek e világi túlvilágáig csak jelzésképp említve néhány címet – a magyar költészet legjavához tartozik. Versei, még ha e megállapítás a mi vakbuzgó modernjeink és hasonlóképp vakbuzgó hagyományőrzőink csatáitól zajos irodalmunkban meglepően hangzik is, mélyen a hagyományban gyökerező, modern realistának mutatják költőjüket, persze az ő sajátos valóságértelmezése szerinti realistának, akinek anyagelvűségébe belefér a tárgyak körvonala mentén derengő fényesség, a köznapi józanságon túli bölcsesség, a hit „az anyag föltámadásában”, akinek sejtéseit és sugallatait azonban mindig a képzelet érzékisége köti a földhöz a szilárddá munkált szöveg kapcsaival. Nemes Nagy Ágnes költészetében íze, színe, szaga, formája van a világnak, mint a nyári piacok standjain az árusok előtt halmokban tornyosuló gyümölcsnek, ahogy esszéírásában is érzéki erővel jelenik meg a tudás, egy ihletett pedagógusé, akinél többet kevesen tudtak a költészet műhelyéről és a mesterség műfogásairól, ha ugyan a mesterségnek ezen a szintjén még egyáltalán lehetséges valamiről többet s nem csak másképp tudni. De – mondtuk – mindez csak irodalom. Többről akarunk szólni.

A magyar szellemi életet századok óta megosztó küzdelemben Nemes Nagy Ágnes a küzdő felek egyikének vezéregyénisége volt, nő létére egy sereg vezénylő tábornoka. Halála pillanatában e szerepében mutatja őt máris a tegnapinál nagyobbnak a múló idő. Nem az elfogultságait, hisz ezt a háborút egyik fél képviseletében sem angyalok vívták, hanem kivételes erkölcsi erejét, mellyel protestáns őseihez méltó konoksággal kitartott sorsként vállalni kényszerült ember- és költészeteszménye oldalán, ne féljünk kimondani, egy rögeszme mellett – mint Hölderlin a maga görögségében vagy Petőfi a világszabadság zászlaja alatt, tehát a köznapokénál magasabb törvényt tudva, a szó fényesebb jelentése szerint. Minden emigránsnak több élete van, és az egyik véget ér az emigrálás pillanatában; nincs ez másképp a belső emigrációval sem, ha olyan teljes, mint Nemes Nagy Ágnesé és osztályos társaié. Az ő első, igazi és visszahozhatatlan életük egy vakító pillanat – három kurta év a háború után. Most látni csak, ennyi év múltával és egy világfordulatot megélve, most, amikor e nemzedék tagjai hovatovább már a túlparton gyülekeznek, hogy az ő nemegyszer áldatlan stílusvitákba is bonyolódó és látszólag csak a maguk fönnmaradásáért folytatott küzdelmükben valójában mi próbált meg mintegy hibernált állapotban tovább élni, húzva az időt holnapig, a börtönig, a föltámadásig. Azt a fényes reményekkel teli három évet nemcsak ők élték át, de úgy, ahogy ők, nem élte át senki más. Tevékeny fiatalságuk ideje lehetett volna ez az idő, ők lehettek volna az a kezdet, mely egyben szerves folytatás is, ehelyett lett kezdet és folytatás egymást gyilkolása, belőlük meg negyven évre a leszármazásból hiányzó láncszem. Negyven éven át a változás látszott mindennél fontosabbnak, a lentről fölülre kerülők forradalma a költészetben is, a világteremtés széles gesztusai; csak most, a százados utópia romjai alatt kuporogva mérhetjük föl igazán, miközben nincs okunk és jogunk megtagadni a magyar költészet négy évtized alatt lezajlott, látható forradalmait sem, hogy mit érhetett volna műveltségnek és fiatalságnak a második világháború tapasztalatával megszentelt testvérisége, ha nem szorul győzelmei lehetséges terepén azonnal emigrációba. Csak most látszik, hogy az, amit ők az irodalomban irodalmilag képviseltek, több volt irodalomnál, de több puszta politikánál is: létezésük ténye maga volt a lehazudott és láthatatlanná tett folyamatosság, egy majdani újrakezdés titokban őrzött, erkölcsi tőkéje. Babits neve a zászlón – irodalmi jelszó. De a költő ösztönével érezni azt, hogy Jónás próféta nevetséges és szörnyű prófétasága száll ránk örökül, hogy előttünk, mögöttünk, köröttünk a szomjhalál, ez maga a tömény rettenet, melyből lángként csap föl a vers, és a versben egy fiatal nő könyörög Istenhez, akiben nem hisz, hogy kímélje meg őt a megőrüléstől… Az ötvenes évek sziklasírja egy harminc év körüli fiatalasszonyra zárul rá, akkor úgy tűnik föl: örökre – ezt azért ne felejtsük el fölemlíteni a művészi eredmények számbavételekor, mikor éles fülünkkel meghalljuk, hogy a költő minden szava mögött egy különös üreg tompa harangja kondítja meg a felhangok gazdag sorát. A sziklakamra az, ahol szájba veréssel kezdődik az erkölcsi fölkészítés.

Nemes Nagy Ágnes az egész magyar költészet halottja. Életműve, mint minden nagy költőé, sokértelmű és kihívó. Rajtunk áll, hogy mit tekintünk a magunk számára fontosnak belőle, azt-e, hogy az örökhagyó jobban szerette Rilkét Ikszipszilonnál, vagy azt, hogy nagyszerű verselemzései sorába természetes mozdulattal iktatja be a Petőfi verséről írott remeklését is. Szeretném hinni, hogy lesz bennünk elég erő, tisztesség és képzelet fölfogni azt, hogy kitartó ragaszkodásával ahhoz, amit a maga örökrészének tudhatott, örökségünk egészét óvta a meghamisítástól és elherdálástól.

Meghalt egy nagy magyar költő. Fényeskedj neki, lux perpetua, kvantumjaidban és hullámmozgásodban ragyogó anyag!

Háborús karácsony

Világrengető reményeink nyara után alig három évvel háborús karácsony elé nézünk. Ádáz Erinnüsz ezúton köszöni a kórházi tartózkodása idején hozzá eljuttatott jókívánságokat, és értesít minden kedves érdeklődőt, hogy hála a gondos orvosi kezelésnek, egészsége helyreállt, lelke uralkodik; tudatja továbbá, hogy vérbe mártott tőre dühös viadalra készti a föld lakóit, úgy, ahogy eddig is. Bolygónk megőrült. Tőszomszédságunkban egy öldöklő vallásháború tombol, mintha ötszáz évet ugrottunk volna vissza az időben. Az esztelen indulat persze, már ahogy ez háborúban szokás, álcázza magát területi kérdésekkel meg elavulóban lévő tankokkal, ágyúkkal és vadászbombázókkal, s a mindent túldörgő csatazajban talán még a gondolkodó emberek között is akad olyan, aki elhiszi, hogy itt egy nagy és szent ügyért folyik a harc, s nem az történik, hogy két nép gyilkolja egymást ész nélkül, nagyjából azért, mert az egyik cirill, a másik meg latin betűkkel írja ugyanazt a szót. Na de épp az ünnep előtt ne eresszük búnak a fejünket, nézzünk távolabbra! Mi a helyzet a többi kontinensen? Köszönjük, ugyanez. Ráma istennek például temploma kell hogy álljon India földjén, bárki beláthatja ezt. Kár, hogy India földjén erre a célra egyetlen alkalmas hely található, az a pár száz négyzetméternyi terület, melyen már áll egy muszlim mecset. Kétszáz halott egy nap alatt, kezdeti eredménynek nem is rossz. Vigyorgunk, hogy sírva ne fakadjunk.

Hát ez lesz megint? Tél és csend és hó és halál?

Vagy szemléltető oktatás, mint 1944 karácsonyestéjén?

Mozgalmas nap volt. Az ünnepi hangulat már délután magasra hágott, mert apámnak valamilyen trükkel sikerült néhány órányi időre rugalmasan elszakadnia a menetszázadától, és sikerült meglátogatnia minket, neki, a zsidóvá nyilvánított munkaszolgálatosnak a katolikus feleségét és a katolikus gyerekét. Az őrület ott úszkált a levegőben, és én mélyen beszívtam, mint dohányos a füstöt. Nem tudtam, mik azok a nürnbergi törvények, nem tudtam, hogy miféle könyvet fog írni George Orwell a totális diktatúráról, ahogy nem sejthettem azt sem, hogy most látom utoljára az apámat, s hogy nem marad belőle más, csak egy kép az emlékezetben, a lépcsőház sötétjében suhanó árnyé, mint majd a háború után, amikor már luxusrettegésre is fog telni az emberiségnek, egy rémfilm őrült hőséé, az Operaház fantomjáé. Nyolcvanéves, háborús vénember voltam, de nyolcéves is és gyerek is. Egy kicsit hosszasnak találtam az apámtól való búcsúzkodást az előszoba ajtajában. Izgatott, hogy háborúban is szokott-e a Jézuska ajándékot hozni? Szokott. A karácsonyfa alatt, mert volt karácsonyfánk, ott színesedett egy új dobókockás társasjáték ígéretesen nagy papírdoboza. Németül volt ráírva a játék neve: Lu-uft-waf-fen-spie-el, betűztem ki nagy döcögve és hibásan. – Spíl – mondta az anyám –, németül spílnek mondják azt, amit spi-elnek írnak. – Bombázást és légi csatákat lehetett játszani a Légierőjáték zömök bombázó- és vadászgép figuráival, a vezérkarok tiszta játszmáját, melynek látszólag még annyi köze sincs az általa okozott szenvedéshez, mint a fakardnak a valóságoshoz, hisz még a fakarddal is vigyáznunk kell, hogy ki ne üssük a magunk vagy a mások szemét. Pörgettem a két kockát, dobtam a hatosokat, és csak évek múlva láttam egy angol dokumentumfilmen, hogy mi történt olyankor odalenn, a bekockázott táblán, amikor nemcsak nekem, de Herman Göringnek is kijött a dupla hatos: a londoni házakat üvöltve zabáló tűzözönt. Melyhez hasonlót még azon az estén mi is megtapasztaltunk. Miért, miért nem, nem hallottuk meg a légiriadót jelző szirénát; mintha egy rossz rendező rendezne egy túl harsány színielőadást, recsegve szól az öreg gramofonlemezről a „Csö-öndes éj, szentséges éj…”, amikor mennydörögve meghasad az ég és nyögve megnyílik a föld (a szomszéd házat bombázták porig, derült ki másnap reggel); utolsó emlékem erről a karácsonyestéről az, hogy anyám közém és a félelmetesen ingadozó cserépkályha közé ugrik: ha dől a tüzes torony, őt üsse agyon, ne engem – aztán kialszik a villany is, csillagtalan sötétben reszket a világ.

Ez a sötétség nemcsak azé az éjszakáé, hanem egész évszázadunké, melynek még békés karácsonyait is háborússá nyomorította az egymást mindenekfölött elpusztítani vágyó ideológiák ádáz hajthatatlansága és életidegen gyűlölködése.

Ebben a százados sötétben kucorogtunk még akkor is, amikor a villanyt leoltva, a tévé kísértetképén élőben követtük az ember első lépteit a Holdon.

Gondolom, sokan tartanak majd futóbolondnak engem, azt hallva, hogy ezer bajjal, éhínséggel és megosztottsággal küszködő világunknak szerintem leginkább egy jó adag költői képzeletre lenne szüksége. Márpedig, drága hölgyeim és uraim, ez a nagy helyzet, és épp az önök ajkára kiülő mosoly mutatja a baj mélységét; azt, hogy háborús évszázadunk még most sem, a végéhez közeledve sem képes fölfogni veresége természetét.

A gazdasági válságnál súlyosabb a szellemi, hadirokkant világképünké. A nyomort még valahogy képes az ember emberként elviselni, a huzamos céltalanságot nem. Századunk két ízben ígért tökéletes társadalmi megoldást az emberiség bajaira; e megoldások sikerét a krematóriumok fekete füstje és a Gulág szigetvilág kiterjedése jelzi; miközben hétköznapjaink egy másik történetről, a sikereinkéről is tanúskodnak, arról, hogy fölemelkedtünk a levegőbe, és lemerültünk az óceánba, kitörtünk a világűrbe, és betörtünk az anyag szerkezetébe, új és új tartományok kíváncsiság sarkallta meghódítóiként. Háborúitól elnyűtt korunk harmadik, végzetessé válható hibáját épp napjainkban készülnek elkövetni agyatlan gondolkodók és korlátolt politikusok, akik heveny csalódottságuktól vakon egészükben akarnak meg nem történtté tenni történelmi korszakokat, s ha nem is mind a francia forradalom elé, de sokan a múlt századba s még többen századunk harmincas éveibe óhajtanák visszaforgatni az idő kerekét.

Rokkant tudatunknak nem a rímfaragás hobbitevékenységére van szüksége, hanem a költőnek a látomáshoz társuló arányérzékére, mert költő nem az, aki versben tud beszélni, az csak szóiparos. Költő az, aki az ezerszer látottra úgy tud ránézni, mintha először látná, aki a lényeglátásával tudja életre kelteni a tetszhalott időt. A dicső tudomány múltja fényes és kihalt múzeum, Szapphó kétezer éves lélegzése a fülünkbe zihál.

Karácsony estéje, csillag az égen. A vértől iszamos földön Heródes katonái grasszálnak, de valahol egy falu végén, egy istállónak kinevezett kalyibában, a jászolba hányt szénán heverő újszülöttet barmok melengetik leheletükkel, hogy meg ne fagyjon az ajtórésen át beszivárgó hidegben. Véssük jól az emlékezetünkbe ezt a látványt. Ha valamiért bízhatunk az emberiségben, hát azért, mert képzelete a vacogva áhított jövőt egy ilyen időtlen érvényű képbe tudja tömöríteni.

Hódolat Arisztophanésznek

 

Déry Tibor

Örkény István

Mándy Iván

Mészöly Miklós

Hernádi Gyula

Kardos G. György

Sükösd Mihály

Csurka István

Egy süppedő fotel mélyén

 

Szavaink hiteléről

– Mondja – kérdezi Kékharisnya kisasszony –, mit lovagol maga folyton a szavahihetőségen?

– Kedvesem – vigyorgok ártatlan pofával –, hogy lovagolhatnék én egy döglött lovon? A szavahihetőség lejárt lemez, a múlt század kategóriája, egy stuccolt szakállú, hősies koré, melyben az volt a fölfogás: „Költő, hazudj, csak rajt’ ne fogjanak!” Korunk viszont azt tartja e kérdésről: „Ügyvéd, szavalj, ha van hozzá pofád!” Nézze csak, éveken át fanyalogtunk a posztmodern irányzatokon, hogy azok annyit szőröznek a nyelvvel, és tessék, most csorgó orral, zokogva tanuljuk, hogy a nyelv alkalmazási lehetősége gyakorlatilag végtelen. Például milyen kitűnően beválik könnygáznak. A megrendültségtől vagy a haragtól elfutja szemünket a könny, és kész, az orrunkig sem látunk.

– Nem értem. Most akkor mi maga, sajtó- vagy kormánypárti?

– Én, kedves kisasszony, úgy mondhatnám, jellempárti vagyok. A linkség egyetemes jelenség, mint az olajfolt a világtengeren. Sajtó és kormány végső soron egyre megy, a kor maga az, mely szennyezett vízen hajózik. De vegyük most csak a sajtót. A kiküldetésből visszatért külföldi tudósító cikket közöl a lapjában a sport és a polgárjogi mozgalom észak-amerikai összefüggéseiről, és a cikkben előad egy kikotort medrű történetet a barna bombázónak becézett, híres bokszolóról, akit sikere sem óvhat meg a fajgyűlölők aljas indulatától, de a mozgalom, ezt látva, kiáll mellette és megvédelmezi. A tanulság világos: „Verik a négereket, de azok ma már visszaütnek.” Mit tesz a Tények Istene, magyar létemre szemtanúja voltam a cikkben fölemlített esetnek, mint az Egyesült Államokban időző egyetemi vendégtanár. Szó sem volt barna bombázóról meg egyebekről. A dolog 1987-ben, Ted Koppel naponként jelentkező televíziós műsorában, a Nightline-ban történt. Ted Koppel fodrászreklámnak is emlékezetes, kemény kérdező, kinek a slapajok hada gyűjti az anyagot, Ted pedig meleg emberséget sugárzó mosolyával és csodálatos tartós hullámával ott ül a gyöngyöző, kopasz fejükön, és keményen kérdez. Most éppen Al Campanistól, egy hónapos retek formájú úrtól, az Amerikai Kosárlabda Szövetség fontos tényezőjétől azt, hogy miért van a szövetség vezetésében olyan kevés fekete, mikor a játékosok túlnyomó többsége nem fehér? A szerencsétlen retekember, aki a kosárlabdán kívül szemmel láthatóan semmi máshoz nem ért, azt válaszolja: biztosan azért, mert a feketéknek a labdához van érzékük, a gazdasághoz meg nincs. Ted, a hűvös profi megszánja a kameralázban csacsogó civilt, mentőövet dob neki: – Al, maga ezt komolyan így gondolja? De ki tud megmenteni egy öngyilkosságra készülő hónapos retket? Másnapra eget ver a polgárjogiak fölháborodása, Campanisnak le kell mondania. Másnap is látom a tévében, izzad, vöröslik, majdnem sír, még mindig nem ért semmit. Egy kommunikációs tragikomédia. A barna bombázó meg a köréje linkelt történet viszont nem több egy pontatlanságokkal földíszített, gyönge közhelynél.

– Gondolja – csap le rám a hölgy intellektusa –, hogy másnak is fontosak ezek a részletek? Lehet, hogy maga az egyetlen magyar, aki látta ezt a műsort.

– Tündérkém – csicsergek, mintha én volnék ő –, kérdeznék én magától valamit. Tudja maga, mi az unikornis?

– Az valami mitológiai izé. Ja, igen, az egyszarvú.

– Mit számít magának a mitológia? Az unikornis magyarul annyit tesz: a páratlan Kornis Mihály.

– A maga viccei! – sóhajt föl Kékharisnya kisasszony. – Egyszerűen rémesek!

Arról, ami változott, és arról, ami nem

– Akkor miért nem mondja ki nyíltan – szikrázik Kékharisnya kisasszony zöld szeme –, hogy maga szerint itt semmi sem változott?

– Kisasszony, kegyedet elragadja a szenvedély. Azért nem mondok ilyet még burkoltan sem, mert nem lenne igaz. A régi világban épp ezen a helyen, ahol most csevegünk, két egymást követő vasárnapon is bunkóval kergettek meg mint Schopenhauer és a nyugati dekadencia szálláscsinálóját. Még hogy nem változott semmi! Kiderült például az, hogy szégyenszemre máig sem olvastam egyvégtében két mondatnál több Schopenhauert.

– Magával nem lehet komolyan beszélgetni. Maga mindenből viccet csinál.

– Én, kisasszony? A világ. Ép elmével ki tagadhatná, hogy egy történelmi korszakváltás résztvevői vagyunk mindannyian. A létező szocializmusban belül volt a bögre füle. Most áthelyeztük kívülre. Csak az a baj, hogy az új rendszerű bögrében is keserűvíz van, amit hiába próbálunk meg narancsitalnak inni, nem az. Így aztán a szabadság első mámoros pillanatai után egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy… Mondjam?

– Ne mondja. Magának semmi sem szent.

– Na látja, épp az az én nagy bajom, hogy ez nem igaz. Igenis van néhány dolog ezen a világon, ami az én szememben is szent. Balszerencsémre az egyik közülük az az orosz katona, aki negyvenöt elején, a romos Operával szemközt egy darab fekete kenyeret nyomott a kezembe. A fölszabadító sereg harcosa, ahogy akkor gondolták sokan. A megszállók katonája, ahogy ma gondolják legalábbis ugyanannyian. Egy felnőtt, aki egy gyereknek egy darab kenyeret adott, gondoltam s gondolom én, mióta csak gondolkodom. Nem tudom, kegyed hallott-e már arról, hogy a háborús gyereknek kettős életkora van. Az egyik a sajátja, a másik egy mindent tudó öregemberé. Amikor ez a katona rám kiabált, hogy „málcsik”, amiről persze nem tudtam, hogy oroszul azt jelenti: „fiú”, az én kettéhasadt agyam azt a mondatot remekelte mint követendő utasítást, hogy: „Menj szépen, ha hív a bácsi, különben lelő!” És amikor kézbe fogtam azt a különös formájú kenyeret, nem meghatottság vagy a hála érzése fogott el, hanem egy kicsit eltátottam a szájam, és azt gondoltam, csupa nagybetűvel, hogy: „JÉÉ!” Minthogy kilenc, azaz békeévekre átszámítva kilencven évem minden gyilkolásban és pusztulásban szerzett élettapasztalata mondott csődöt ebben a pillanatban. Tudja, engem két dolog tud igazán lenyűgözni, az emberi nagyság és az emberi hülyeség. Ez utóbbi hajlamos arra, hogy egy ilyen jelenet fölidézését a politika széljárásától függően tekintse illendőnek vagy illetlennek, holott ez a kis történet pusztán attól, hogy ott és akkor megesett, hogy ott és akkor ez is megeshetett, nem a katona története, még csak nem is az enyém, hanem az emberiségé, ahogy az a háborús fekete kenyér sem más, mint minden korok világvallásának megszentelt ostyája, mely azt jelképezi, hogy a legtöményebb rosszban is megcsillanhat a látszólag minden ésszerűséget megcsúfoló, kiszámíthatatlan jó. A délibábos remény, mondjuk, hogy az elfuserált tavalyi év után az idén egy reggel arra ébredünk, hogy mától fogva nem vagyunk olyan ostobák, elfogultak és bosszúállóak, mint eddig.

– Hát ez gyönyörű! Maga egy orosz katonával akar benevezni a jóságos és a kölcsönös megértés világfesztiváljára. Maga egy pancser.

– Költő, kisasszony, költő…

– Az ugyanaz.

– Na látja, ez egy mély gondolat. Csokonai mint pancser. Nem akarja ezt egy monográfiában megírni?

– Megérdemlem, esküszöm. Ha leülök ide magával beszélgetni…

Az agyunkról és a hóhérsztrájkról

– Kedves Kisasszony, tisztelt Akadémia! Látom, hogy eddigi könnyedségem rossz benyomást keltett önökben, ezért most komoly leszek, és az agykutatás terén elért eredményeimről fogok beszámolni önöknek. Úgy tapasztaltam, hogy az agyunk kétféleképpen működhet, fiókosan vagy forgószínpad módján. A fiókos elme előnye számos és könnyen belátható. A nagyobbik lányom például leül az asztalához, s mire fölkel onnan, nemcsak hogy tud svédül, volapükül, angolul vagy portugálul, de a fejében minden nyelv a maga helyén, a saját fiókjában, mint a könyvtárban a katalóguscédulák, és ő, ha kell, kihúzza a fiókot, s beszél, mint a vízfolyás, helyes kiejtéssel és nyelvtani hiba nélkül. Meg kell mondanom, hogy engem ettől elfog a sárga irigység. Az én agyam ugyanis színpadként forog, mindig csak azt tudom szilárdan, ami az előtérben van, amire fény esik. Ez az agyberendezés egy író számára áldás, főképp ha az illető író több műfajú: amire nincs szüksége, elfelejti, s ha újra szükséges, fölidézi, s mindezt egyszerű díszletforgatással. Ugyanez a képesség vagy kényszerűség viszont az író köznapi lényét szégyenből szégyenbe sodorja. Sokat és sokfélét tudok, de semmit sem megbízhatóan. Végh vagy Vígh, ha egyszer összekevertem ezt a két nevet, azontúl mindig is fogok emlékezni arra, hogy összekevertem őket, épp csak arra nem, hogy melyiket melyikkel. Ma fényes egyetemi órát tartok angolul, holnap még gagyogni is alig képesen töröm kerékbe ugyanezt a nyelvet. És így tovább. Az életem ennélfogva örök kaland és rögtönzés, siker, megszégyenülés, egy ismeretlen lény őrült szeszélye szerint. És most, ha nem így lenne, ahogy van, megmondanám, milyen műből idézem azt, amit mondok, hogy „ugorjunk”! (A lányom: – Móricz, Légy jó mindhalálig, Pósalaky úr. – Hát persze – csapok a homlokomra –, és nem is ugorjunk, hanem ugorgyunk!) Einsteinről többen is fölemlítik azt, hogy istenhívő volt, leginkább döntő érvnek a hívők és hitetlenek között folyó vitában. Én nem ezért hozom föl ezt, hanem rámutatandó arra: Einstein volt olyan okos, hogy tudja, hogy hol van az ész határa, hogy van ilyen határ, van még az ő rendhagyó esetében is; azaz tudta, hol húzódik a határ okosság és bölcsesség között, hogy a bölcsesség a lényege szerint szerénység. S most Pósalaky úrral szólva, ismét csak ugorgyunk! Egy hosszú éve ámulok, hogy annyi okos fejből, amennyi e hon mezején virágzik, hogy szállhat szerte a széllel annyi lenge hülyeség, amennyi szétszáll. Nincs rá más magyarázat, mint a gőg. (– A hübrisz – mondja a másik lányom, a görög drámaelméletben a drámai vétség. – Hát persze – mondom savanyú pofával –, persze hogy az.) A korlátoltság, hogy mindenki mindent mindenkinél jobban tud, mert ő a nagyokos. Holott az agyunkba van építve a példa a toleranciára: a két rejtélyes, egymást kiegészítő és helyesbítő félteke. A fiókok meg a forgószínpad – az ő tüneményes működésük, ahogy eszmét érzelemre cserélnek és viszont, a sejtműködésig vezetve vissza az értelmes viselkedés alapszabályát, meggyőző módon tanúsítva ugyanakkor azt is, hogy aki csak egy irányból képes a világra tekinteni: féleszű. Ezzel be is fejeztem. Köszönöm figyelmüket.

– Nahát – mondja Kékharisnya kisasszony –, ugye, hogy tud maga költőhöz méltóan is beszélni.

– Hogyne tudnék – vigyorgok. – Már kora reggel éreztem, hogy megkomolyodtam. A versből, amit írtam. Egy filozófiai vers. Az a címe: Ami sok, az sok; és így hangzik:

 

Mit közöl hóhérsztrájk idején a hóhér / a szakival? –: „Ez nem megy! Bagóért – / szakipar!”

 

– Így dicsérje meg magát az ember – komorul felhőssé a kisasszony fényes arca –, de most legalább látom, hogy nem beteg.

A mesterség becsületéről

– Ma miről fogunk beszélgetni?

– Ma egy komor témáról, a tévéről.

– Jézusom, csak nem akar maga is mindent a g-húron játszani, mint az egyszeri hegedűművész?

– Eszemben sincs. Bár… ahogy most mondja. Ismeri Ady híres versét? Harc a Picúrral. Csak ül az aranyon, az aranyon, és engem megöl az unalom. S csak bámuljuk egymást vadul, én és a Biztoshelyű Picúr.

– Mondtam.

– Téved, ma csakugyan komoly leszek. A tévé csak ürügy. Valójában a mesterség becsületéről szeretnék beszélni, és arról a bonyolult fölépítésű, roppant méhkaptárról, melyet emberi szabadságnak nevezünk. Minden társadalom a mesterségek összessége; működésüknek, ha működnek, szilárd alapja a mesterség becsülete. Az, hogy a rossz mestert elküldik, a jót meg újra hívják. Ez a tapasztalati tényekre épülő, természetes minőségvédelem létre hív és életben tart egy egyezményes normarendszert, melyhez igazodni célszerű és ajánlatos. Csakhogy minden kor minden társadalma tele van tűrhetetlen igazságtalanságokkal is. Felőlük nézve e normarendszer vaskeret, a változás gátja, az élet megnyomorítója. Örökös tehát a kísértés, hogy e keretet széttörjük, a képet átrendezzük. E két sarkalatos igazság körül gyűlnek táborba a hagyományőrzők és az újítók. Amíg ők csatázni tudnak, mert van hol és miért, a társadalom, ha döcögve is, működik. Ha viszont annyira eltávolodnak egymástól, hogy már a kiáltás sem hallik át egyik táborból a másikba, mély csend lesz, mint szokott a vész előtt, ahogy Vörösmarty mondja, s kitör a vész, azaz a forradalom, mely korántsem csak az a dicsőséges barikádharc, mint Delacroix képén és a színes történelmi filmeken. A közlelkesedés első napi tűzcsóváját a második nappal kezdődő új korszak rendőrségi aprómunkája követi, s mindaz, ami együtt jár vele, a fogcsikorgatás, a kín, a vér. És szenvedéseinkért mindig kései és sohasem teljes kárpótlás a szebb – ha ugyan szebb – jövő.

– Mondja, mit csinál maga itt? Fölújítja a Szabad Nép-tízperceket?

– Nem, kisasszony, magunkról beszélek, s mi tagadás, csüggedten. Arról, hogy annyiunk ifjúkori álma, a forradalom nemcsak a beteljesülés percnyi ünnepe, hanem a hétköznapok huzamos csődje is, és hogy a jó szándék is ronthat nagyot a világon, ha elvakult próféták képviselik. Elnézem megmaradt és elveszített barátaimat. A közszerepléstől majdnem mindannyiuknak eltompult a valóságérzéke. Próféták, lényüket betölti az ügy. S mintha nem tudnák, milyen az, ha az életet megerőszakolja az ideológia. A halk nyüszítést döbbent hallgatás követi. Aztán mint hó alól a hóvirág, szerényen kidugja fejét az első följelentés, hogy X. Y. már régóta ez meg az. És ezzel el is kezdődik az általános bizonytalanság okozta szédülés, minek köszönhetően csöpög a csap, goromba a pincér, s fölfordul s darabokra hull minden egész, mert nincs szilárd alapja, sem egyezség, ami összetartsa. És hogy el ne felejtsem, itt van ő, aki napkeltétől napnyugtáig véres karddal űzi az átmentőket. A kis és nagy csalókat a nagy nyomolvasó, az igazi átmentő, aki a bukott rendszer undok lényegét menti át az újba, a telhetetlen őrült lázas vágyálmát, hogy minden székben ő üljön, és minden ajtó nyílásába betegye a lábát. Egy hófödte hegycsúcson állunk, ez a világ. Elég itt elgurítanunk egy apró hógolyót, elég megsértenünk a mesterség becsületét, hogy odalent egy lavina zúzza szét a völgyet. Erről beszélek. A tévé? Ugyan már, kit érdekel?

– Maga a végén mindig viccelni szokott. Hol a vicc?

– Ez a vicc, kisasszony. Az, hogy ez a rossz húzd meg, ereszd meg – az életünk…

Utolértük Amerikát

– Kézcsókom. Van egy jó hírem, meg egy rossz. Melyiket mondjam előbb?

– Nézze, én nem bízom magában. Maga valahogy mindent kifacsar. De egye fene, mondja előbb a jót.

– Kivonultak a szovjetek.

– Hála a jó Istennek. És mi a rossz?

– Utolértük Amerikát.

– Megmondtam, máris kezdi. Mi abban a rossz?

– Hát csak az, hogy a könyvkiadás területén értük utol. Látom, nem érti. Na, figyeljen ide. Az utóbbi években mások mellett két amerikainak is az a szerencsétlen ötlete támadt, hogy egy-egy kötetre valót fordítson a verseimből. A két boldogtalan azóta is az egyik óceán partjától a másikig tántorog a kézirattal, és gyűjti a szebbnél szebb elutasító leveleket, hogy manapság ugyebár a költészet, és manapság ugyebár a közönség, és manapság ugyebár az ugyebár – ebben a változatos stílusban. Igaz, akad e levelek közt valóságos irodalmi gyöngyszem is. A nagy egyetemi kiadóé, mely azt közli az amerikai fordító-költővel, hogy „sajnálatos módon Orbán mágikus szláv realizmusa távol áll az amerikai közönség érdeklődésétől”. Ez azért nem semmi. Egy ilyen mondat! Maga a fényesre csiszolt, gyémántos hülyeség! És még ezt is fölül lehet múlni. A másik, még nagyobb egyetemi kiadó éles szemű olvasója, távolba szakadt hazánkfia különben, elfogulatlan lektori véleményében az ötvenes évek emelkedett szellemét idézve jelent föl az utókornál (és a kiadónál) mint kádárista kompromisszumokra könnyen kapható, konformista kurafit… Több k-val kezdődő szó most nem jut az eszembe, ha magának igen, szóljon!

– Hé, hé, ne nyargaljon itt a poénokon. Ezek a maga történetei. Maga szerint ez az amerikai könyvkiadás?

– Dehogyis. Ez az, amiben utolérjük.

– Ezt meg hogy érti?

– Hallgasson ide. A könyökömön jön ki már Aczél György, a nagy cselszövő. A bajuszos pók, aki ott ül a saját maga által szőtt háló közepén, és méla lesben várja a hálójába akadó áldozatot, hogy rárohanjon és felfalja. Történetünknek kétségkívül fontos eleme a horror. De az csak a politika öntelt hülyesége, hogy egy ember nevével mint marhabélyeggel akarja megjelölni több évtized magyar kultúráját s benne a könyvkiadást. Én végigéltem ezeket az éveket, és háborúzva éltem végig, nem engedve abból, amit fontosnak tartottam a mondandómban és a hanghordozásomban, és tudom, hogy kik voltak a szövetségeseim. Az én szememben ez a korszak nem Aczél Györgyé, de még csak nem is Illés Endréé vagy Kardos Györgyé, hanem Domokos Mátyásé, Lator Lászlóé és Réz Pálé, hogy csak három, szélesebb körben is ismert nevet említsek az itt fölemlíthető többtucatnyi név közül. Ők voltak azok, akik a kontraszelekció és a hozzá nem értés zűrzavaros világában a szakmai tisztességükkel voltak ellenállók, azzal, hogy a hosszú í-re föltették a vesszőt, azzal, hogy az abszurd gazdaság kafkai kastélyában bolyongva is a hajdani könyvkészítők munkaerkölcsét képviselték, azzal tehát, hogy mintegy ösztönösen, talán csak szellemi kényességből, a nagy állami hodály egy-egy sarkában megteremtették a maguk kis személyes műhelyeit, és ezek működtetésével valósággal kizsarolták az ostoba, de épp ezért sznob bürokráciától a szakmai követelmények tiszteletét. Nem döntötték meg a rendszert, de megtörték a szellemi blokádot. Ezt most, utólag lebecsülni kedvelt nemzeti sportunk, a fej nélküli gondolkodás kimagasló teljesítménye. Vegyünk csak egy példát, az Európa Kiadóét. Ez akkor nem adta ki Orwellt és Koestlert és további más fontos könyveket, mert nem adhatta ki őket. De kiadta szó szerint az egész világirodalmat, az ősköltészettől napjaink posztmodernjeiig, méghozzá olyan színvonalon, mely a világ legkiválóbb kiadóival emelte egy sorba. Kérdezze meg csak valaki Göncz Árpádot, aki ebben a műhelyben nőtt nagy műfordítóvá, hogy hány egyetemi tanszékre elegendő tudás sűrűsödött össze a kiadó egyetlen nyelvi csoportjában is. És magukban a könyvekben. És más kiadók más könyveiben. A Szépirodalmi Magyar Klasszikusok sorozatában például.

– Jó, jó, ez mind szép, de ezt most minek mondja el nekem?

– Mert ezt a törékeny csodát temetni jöttem, mint Caesart Antonius. A korszakváltás joggal látja a kiadókban a rosszul szervezett nagyvállalatokat, hisz csakugyan azok, de bűnösen gondatlan, ha csak ezt látja bennük, és kéjjel hagy mint pártállami örökséget pusztulni valamit, ami a százszor megsebzett és halálra szánt magyar művelődés saját magából kiizzadt gyöngyszeme is. Műveltség, szaktudás, és egy ilyen kevéssé romantikus költő, mint én, talán súllyal mondhatja a szót: lélek. Ha ezt most porba verjük, koncul dobjuk tőkét, piacot kiáltva a tömegízlésnek és a kalmár nyerészkedésnek, ki tudja, mikor támad föl újból, hogy még a sírjukban is megátkozza a gazokat, akik ezt tették vele. Az utolsó mondatokban klasszikusokat idéztem szabadon, ha tudja, hogy kiket, akkor maga még a régi nemzedékhez tartozik.

– Maga szerint ilyen sötét a kép?

– Sötét? Derűs és sugaras. Látom a jövő magyarját; istenfélő ember lesz, veti a keresztet nemcsak magára, hanem – ha aláírását kérik – a papírra is.

Búcsú a Pesti Szalontól avagy Kati és a szovjet katona

 

– Maga meg hova készül? – pillant felém Kékharisnya kisasszony, aki az utóbbi időben mintha kezdene hozzászokni érdes modoromhoz.

– Én most angolosan távozom – mosolygok rá nagy álnokul.

– Na persze, maga egy anglomán. De pont most, amikor megint beszélgethetnénk egy jót? Mi van magával, már föl sem akar bosszantani?

– Én kegyedet mindig örömmel bosszantom, de most itt nagyon büdös van, és büdösben nem tudok koncentrálni.

– Már megint facsarja az agyamat. Miféle büdösről beszél, és hol van itt büdös?

– Körülöttünk, kisasszony, itt, ebben a szalonban, noha csak tájékoztatáspolitikailag. De én ezt sem akarom szagolni. Ez az én szegényes, írói luxusom.

– Most mire ilyen kényes? Járt maga ennél rosszabb helyekre és szívott ennél dögletesebb levegőt is.

– Arany szája van, hogy mindig igazat szól vele. De mégis mennyire más az, ha a diktatúrának van szarszaga, mintha a demokráciának! Ez utóbbi még egy olyan cinikus frátert is, mint én, megrendít és könnyekre fakaszt.

– Maga egy sötétben bujkáló álcinikus, egy underground idealista.

– Kegyed pedig a lélek mélyére lát, miért is kegyedre meg a századokra hagyományozok egy kommunikációelméleti tanulságokban gazdag történetet a nagyobbik lányomról és a Nagy Októberről…

 

*

 

A hölgy, történetünk főhőse megvan már három és fél éves is, most érkezett haza az óvodából, ahol jövőre már kisközépsős lesz, és mint ilyen mélán danolász:

– A szovjet katona… dudúú… a szovjet katona…

– Mi van a szovjet katonával – kiabálok ki az íróasztalom mögül.

– Ó, a szovjet katona – mondja Kati álmatagon –, az nagyon erős. Az kalapáccsal veri az oroszlán fejét.

– Mivel mit csinál? – kérdezem én, a jóindulatú, hülye felnőtt.

– Figyelj, te apu, az úúúgy volt – vesz Kati egy mély lélegzetet, mert imád magyarázni –, hogy a Lenik bácsi meg a Lenik néni a Szovjetúnió bácsinál laktak, akinek volt egy punilója, és a Lenik bácsi meg a Lenik néni összefirkálta a punilót, és akkor jött az oroszlán, és meg akarta enni őket, de akkor aztán jött a szovjet katona, tudod, az, aki olyan nagyon erős, és ez a szovjet katona kalapáccsal verte az oroszlán fejét, de igazán, mire az oroszlán nagyon megijedt és elszaladt, és akkor aztán a Lenik bácsi meg a Lenik néni felülhettek a punilóra, most érted?

– Most már igen – sóhajtok egy mélyet. Dühöngeni igazából csak másnap kezdek, az Európa Kiadónál, ahol egy rövid munkamegbeszélés után előadom Kati kalandját a társadalomtudománnyal. – És még van pofájuk szidni a szürrealistákat! – sistergek, mint egy indulásra kész gőzmozdony.

– Hol itt a szürrealizmus? – kérdezi Pór Jutka, aki nemcsak nő és anya, vagyis eredendően realista, de gyerekkorában – ahogy ezt Kormos István szerteágazó tudományos kutatásai kiderítették – a Vackorral együtt járt óvodába, ami igazán nem semmiség emberismeret tekintetében, ezenfelül még orosz szakos is, ügyünkben tehát sokszorosan illetékes. – Ezt csak te gondolod szürreálisnak azzal a te nagy és káprázatos és a versköltésen kívül az égvilágon semmire sem használható férfieszeddel. November van, fiacskám, a Nagy Október hónapja. Lefogadom, hogy Kati, amilyen jófejű gyerek, egyszerűen csak megpróbálta értelmes történetté kanyarítani azt a sok, számára érthetetlen hülyeséget, amit az óvodai ünnepélyen előadtak neki. Mibe, hogy az oroszlán eredetileg orosz cár volt, és hogy a lányod a kalapács mellől csak úgy, az egyszerűség kedvéért lehagyta a sarlót?

– Női fejből is pattanhat ki eszme – viszonzom a bókot –, méghozzá milyen fényes! Minden világos: az unióból azért lett puniló, mert Kati az állatkertben már látott pónilovat. És a szovjet katona azért veri kalapáccsal az oroszlán fejét, mert Kati rettentően fél a kutyáktól. De miért firkálja össze Lenik bácsi meg Lenik néni a pónilovat?

– Na látod – mereng el Vackor csoporttársa –, ezt én sem tudom.

De két nap múlva telefonál:

– Te mivel firkálsz, ha firkálsz?

– Golyóstollal – mondom bambán –, a ceruzának ki van törve a hegye.

– Te szamár. Az ember, ha három és fél éves óvodás, a firkálójával firkál.

– Ohohó! – üvöltök föl. – Hát persze hogy azzal! Az Auróra firkálóval!

Azt hittem, ezzel vége a történetnek. De egy elintézetlen kérdés az agyban, főképp, ha az az agy egy majdani, szigorú egyetemi oktatóé, időzített bomba. Ha nem halljuk is, ketyeg.

Két hét múlva, hazatérőben valamilyen családi látogatásról, ketten állunk a buszmegállóban, apa és lánya. Az élet szégyentelen dramaturg, nem irtózik a legolcsóbb hatásvadászattól sem: mellettünk két csupa arany stráf és piros csík főtiszt, egy belügyi meg egy honvédségi.

– Te apa – fordul felém a lányom –, tudod te, hogy milyen a szovjet katona?

– Milyen? – kérdezem rutinból.

– HÜLYEEE! – üvölti Kati teli torokból, a nagy fölfedezések pillanatának mindent elsöprő boldogságával.

– Jó, ezt majd otthon megbeszéljük – rángatnám szerencsétlenkedve arrébb a gyereket.

– DE NAGYON HÜLYEEE! – üvölti még hangosabban, és ragyog a szeme.

A pártállam kezdett-e roskadozni már, vagy a két egyenruhásnak is voltak gyerekei, ki tudja? Nem láttak, nem hallottak semmit, ami persze teljességgel lehetetlen volt, mert a lányom boldog üvöltése, mellyel ő földolgozta magában az SZKP (korábban SZK/b/P) történetének A Nagy Októberi Szocialista Forradalom című fejezetét, hét határra elhallatszott. És ezzel van vége a történetnek. Hamarosan megjött a busz, mindannyian fölszálltunk rá, és ment ki-ki a dolga után.

 

– Szóval ezt az ezópusi mesét hagyja a szalonra meg rám? – kérdezi Kékharisnya kisasszony.

– Ezt. Tanulságul arra nézve, hogy ha ész nélkül és mértéktelenül akarunk valamit, mondjuk, a sajtót birtokolni, biztosan elérjük az ellenkezőjét. Na, minden jót, kézcsók.

– Kár, hogy most megy el, amikor már majdnem megszoktam magát. De menjen csak, ha akar, viszlát.

A bomba

 

SZERZŐ mint gyerek: SZERZŐ I

SZERZŐ mint felnőtt: SZERZŐ II

SZERZŐ mint lélek: SZERZŐ III

ANYA

PAPPDOKTOR, gyerekorvos a háború előtt

SZILVÁSNÉ

LOLA, kurva az ötvenes évek végén, Budapesten

 

továbbá

 

SZOMSZÉD, KONFERENCIAELNÖKÖK, AMERIKAI HÁZIASSZONY, ÍRÓSZŐVETSÉGI SZÓNOK, TITKÁRNŐ,

 

valamint

 

DILIP, ISTVÁN, KAZUKO, PAUL, TIBOR, SZERZŐ különféle nemzetiségű és életkorú kollégái,

 

és a

 

BOMBA

A Rolling Stones Let’s Work című számának valahol a szám közepe táján beúszó és lassan az őrjöngésig fokozódó zenéje mögött megszólal és felerősödik a légiriadó kezdetét jelző, bukdácsoló szirénahang, majd visszahalkul, néhány pillanatig ismét csak a zene őrjöng magában, majd a monoton lüktetés átúszik a légiriadó végét jelző szirénasivításba; a sziréna hangja hirtelen megszakad, süket csönd; valaki erőlködve rohan fölfelé, gyors léptek egy visszhangzó lépcsőházban majd a nyílt körfolyosón, egy nő, hangosan zihál, zörög a kulcsaival, kinyit egy ajtót, utána egy másikat, a harmadikat valósággal föltépi.

 

 

Ricsaj, csődület; elúszik.

 

 

Egy kert hangjai, szélzúgás, madarak.

 

 

Beúszik ANYA hangja.

 

 

Beúszik az ötvenes évek bárja, zongora szól, zsíros énekhang énekel valami szirupos slágert.

 

 

Beúszik az előadóterem.

 

 

Taps, a terem zsivajából kiváló mondatfoszlányok.

 

 

Távolról, szellemzeneként hangzik föl az iménti bárzongora.

 

 

Zsongás egy teremben, valaki megkocogtat egy mikrofont, a zsongás elhal.

 

 

Gépi nevetés, tapsvihar.

 

 

Gépi nevetés, tapsvihar.

 

 

Dobogás, vastaps.

 

 

Ajtócsengő, valaki ajtót nyit.

 

 

Beúszik ANYA hangja.

 

 

Megszólal Johann Sebastian Bach No. 2. c-moll, az „O Gott du frommer Gott” kezdetű korál dallamára írott orgonapartitájának /BWV 767/ egy percnél is rövidebb, első tétele, ezalatt nincs szöveg, utána a zene vagy elúszik a szöveg alól, vagy halkan szól tovább.

 

 

Teljes hangerővel megszólal a partita hatodik tétele, a téma diadalmas visszatérése; az orgona fényesen zengő hangja betölti a teret.

 

Vége

Helyből távol II.

 

Odaát, New Yorkban

A harmadik vagy negyedik estén történt. Amikor éppen megpróbáltam összekotorni a hosszú távú gyaloglástól szilánkjaira esett lényemet; azt kellett volna eldöntenünk, hogy mi sajog jobban, a lejárt lábam vagy a korgó gyomrom?

Először voltam New Yorkban. Egy leginkább alsó-középosztálybelinek minősíthető szálloda huszonharmadik emeletén laktam, Manhattan kellős közepén, a Central Parktól néhány utcányival délre. Olyan helyen, ahová a kulturális vendéglátással foglalkozó intézmények a nem igazán fontos vendégeket szállásolják el, a hely kiválasztásánál nagy körültekintéssel ügyelve arra, hogy a látogatók ne kerüljenek túl sokba, de azért le se bökjék őket az első este a liftben, két emelet között. Mindent összevéve, jó helyem volt. Arra, amire nekem kellett, támaszpontnak egész napos kóborlásaimhoz, a legjobb.

New Yorkról két mély értelmű marhaságot tudtam. Hogy New York nem Amerika. Meg hogy New York csak igazán Amerika. A fejemben uralkodó zűrzavart próbáltam meg naphosszat járva az utcát kiszellőztetni. És szédülőben ösztönösen vetettem a hátamat egy eszmei falnak, kezdtem újból a hasonlítgatást, mintha először járnék külföldön: otthon ez úgy van, itt meg így.

Egy éles csattanás, lentről, az utcáról. Majd még egy.

– Az autók országa – dünnyögi epésen Sajgó Boka, az éles elméjű író –, de azért a kipufogó itt is úgy szól, mint az ágyú…

Gyors bicegéssel az ablaknál termek. Ha az arcomat az üveghez szorítom, innen a magasból is látok a túloldali járdából egy csíknyit: az éjjel-nappal eleven nyüzsgéssel teli utca látható része kiáltóan üres. A néptelen járdán egy emberméretű, fekete folt. Egy szemeteszsák. Vagy egy…? Az nem lehet. Az nem lehet, gondolom, bármilyen hagyományosan szerencsés világcsavargó vagyok is, hogy New York egyenesen az ablakom alá remekeljen egy gyilkosságot. Az utca látható sávján viszont továbbra sem látni egy lelket sem. New Yorkot járt ismerőseim egybehangzó véleménye szerint a tömeg fedezékébe húzódni hiú remény, a tömeg csak addig fedez, amíg nem történik valami; ha történik, a sokaság pánikba esve menekül. Állítólag valaki azért halt meg szívrohamban a földalattiba vezető lépcsőn ezrek szeme láttára, mert mindenki azt hitte, hogy leszúrták. Az ablakhoz tapadva nézem az üres járdát. Senki, semmi, csak az a fekete folt. „Ha mégsem szemeteszsák – gondolom végül –, hamarosan meg kell hallanom a rendőrautót.”

Ekkor szólal meg bársonyos puhasággal és erős New York-i akcentussal a papírvékony szobafal…

– Gyere, bébi, gyere…

A népi humor Mély Völgynek nevezi azt az Amerika-szerte elterjedt hálóalkalmatosságot, mely egy fa- vagy fémkeretbe foglalt sodronyból és az arra helyezett két darabka, többnyire két személyre méretezett, puha matracból áll. A süppeteg alkotmány megállíthatatlanul lejt a közepe felé, az alvók kétfelől indulnak, és álmukban, bumm, összeütköznek. További nevezetes tulajdonsága még a technika e csodájának, hogy sodronya az évek múlásával előbb csak halkan, majd mind hangosabban nyikorogni kezd, míg végül már úgy énekel, mint egy rugalmas kanárimadár.

Hrr-prr, mondja a szomszéd szobában fészkelő vaskanári mintegy tűnődve, majd mint aki rátalál a keresett dallamra, szaporázni kezdi, hrr-prr-hrr-prr, mind szenvedélyesebben. A csúcson ereszti ki szopránját Bébi, a szerelmes Desdemona. Egy opera a szobámban, a huszonharmadik emeleten. Épp a tévét akarom bekapcsolni hangfüggönynek, amikor hirtelen véget ér az előadás.

– Oj – szakad ki egy mély hördülés a befalazott Otellóból, és rám zuhan a csönd.

„A rendőrautó – gondoltam –, a francba is, teljesen elfelejtettem…”

A járdán néhány sietős árnyék. A fekete folt sehol. Ott állok még néhány percig, és nézem, hogy dagadó tengervízként mindent ellep a forgalom.

Sohasem fogom megtudni, hogy azon az estén a szemközti járdán lelőttek-e valakit.

 

*

 

Tíz évvel később a szállodát sem találtam. Sugárútról sugárútra bóklásztam, sorra azonosítottam az ismerős helyeket, házakat, csak azt a harmincvalahány emeletes épületet kerestem hiába. Ahol számításom szerint lennie kellett volna, egy félig beállványozott épület állt, nem új, de nem is az, amelyikre emlékeztem, és semmi nem mutatott arra, hogy ez az épülő-bontódó romhalmaz valaha is szálloda lett volna. A füstös téglaszínű monstrumot elnyelte a feneketlen bendő, amely elnyel minden mást is: divatot, korstílust, életet, halált. Minden a helyén, és semmi sem.

Csak a szűnni nem akaró izgalom ugyanaz. Ahogy egy roppant, pattanásig feszülő húr magától dongani kezd.

Igen, itt vagyunk New Yorkban.

 

*

 

Egy fölfoghatatlanul bonyolult programozású számítógépben, mely minket magunkat futtat magában mint programokat.

Még mindig az előbbi szálloda. Reggelizés közben rájövök, hogy az úticsekkjeimet fönt hagytam a szobámban.

Művelet indul.

ADATOK: délelőtt fél tíz, szoba a huszonharmadikon, az asztalon egy halom úticsekk, ötven év körüli, néger szobaasszony takarít.

EREDMÉNY: ellopja a csekkjeimet!

Ellopja, marihuánát vesz rajta, és elfüstöli. A film utolsó kockáin a koldusbotra jutott magyar írót látni, ahogy a George Washington híd felső szintjéről (kelet felé menet kéretik hídvámot fizetni!) a Hudson feketén hömpölygő hullámaiba veti magát.

A huszonharmadikon a szobám ajtaja nyitva, az ajtóból látom, a csekkek az asztalon, ugrom, mint a tigris, felmarom őket.

– Atyaúristen! – hangzik a hátam mögött.

Egy ezüstszínű arcon a verejték gyöngyei.

– Atyaúristen, de megijesztett!

Művelet indul.

ADATOK: délelőtt fél tíz, szoba a huszonharmadikon, takarítok, beront egy őrült, negyven körüli, fehér férfi, lázasan matat az asztalon.

EREDMÉNY: kéjgyilkos, meg akar ölni!

De előbb még megerőszakolom, az ágy lábához verem a fejét, az ujjára csapom a fürdőszobaajtót, fejjel lefelé beakasztom a ruhásszekrénybe.

– Elnézést – motyogom megszégyenülten –, itt felejtettem valamit.

A fejével int, hogy oké, mélyeket sóhajt, a szívére szorítja a kezét.

Végül nagy nehezen két fél mosolyból ketten összehozunk egy egészet.

A dermesztő gépezetben egy kis meleg, emberi hibát.

 

*

 

Különben itt van mindenki, aki számít. Rembrandt és Andy Warhol, Jean Valjean a Nyomorultak musicalváltozatából és Breuer Marcel székestől. Meg amúgy minden, a modern művészetek, a tőzsdeügynökök, Kleopátra emlékoszlopa és Teresa Stratas, az operaszínpad csillaga. Manhattan északi csücskében nem is egy, de két középkori francia kolostor, ráadásul jó ízléssel egybeépítve, déli irányban meg, a Lower East Side-on a Benzinkút. Ez a valaha csakugyan működő benzinkút, a hozzá tartozó telekkel és a telken álló, düledező fészerrel ma a nemzetközi avantgárd fölszentelt temploma; látható itt görkorcsolyázás közben tüzet fújó térköltő és leszbikus akciószínház, vagy ha nem épp ezek, hát valami más.

Ahogy mondom, mindenki és minden.

– Jöttök ti is?

 

*

 

New Yorkban élve egy óriásnőbe szerelmes az ember.

Egyszer kíváncsiságból végigbuszoztam Manhattan szigetén, csúcstól csúcsig, ami persze azt jelenti, hogy kétszer jártam meg az utat, minthogy a Central Park mellől indultam, és oda is tértem vissza. Szusszanásnyi szünetekkel egy napom ment rá.

És Manhattan, a hosszúkás sziget, New York város New York nevű kerülete, amelyre a legtöbben gondolnak, amikor New Yorkot mondanak, csak a gerince az óriásnőnek, aki Bronxot, a fejét előreejtve, Brooklynt, a lábát, szorosan Queens, a hasa alá húzva, az oldalára dőlve alszik a térképen.

Staten Island, az óriásnő csecsemője, az ágy sarkába gurulva a tengert rugdalja dühében, és hajókürthangon sír az anyja után.

 

*

 

Vezessünk-e autót New Yorkban?

Erre mondja a tettre kész autómentő: „Ez egy szabad ország!”

Mindazonáltal fogadjuk meg a közlekedés pszichológus tanácsát, és ha kezdők, vidékiek, netán európai bevándorlók vagyunk, vagy más okból minősülünk hátrányos helyzetűnek, kezdjük a dolgot a ráhangolódással. Beülünk a kocsiba, kezünkkel két oldalról szilárdan megragadjuk a kormányt, majd hátunkat begörbítve és alsó állkapcsunkat előretolva fölvesszük King-Kong testtartását, és koncentrálunk. Néhány másodperc múlva elordítja magát bennünk az ámokfutó:

– Mit? Hogy te engem? Én téged!

Ezzel kész is, mehetünk. A többi csak gombok és pedálok, mint bárhol másutt.

Mindez persze nem probléma annak, aki ebbe a stílusba beleszületett.

Átláthatatlanul sűrű felhőszakadásban leintek egy taxit. Egy vízcsóvát húzó, sárga rakétát, melyet egy fütyörésző fekete fiú vezet. A 81. utca nyugati oldaláról a 74. utca keleti oldalára megyünk, keresztül a Central Parkon, vízben, vízen és víz alatt kanyarogva. A hangsebességnél valamivel lassabban, mert előttünk egy másik kocsi szerencsétlenkedik, afféle menet közben berregve alvó, motoros repülő. Neveli is a füttyös taxis a tohonya akadályt szorgosan. Jobb kezével – abszolút biztonsággal – kormányoz, a ballal pedig a reflektoron szólózik:

– Gye-gye-gye-RÜNK, Apikám, gye-gye-RÜNK!

 

*

 

New York nem egyike az amerikai nagyvárosoknak. New York egyéniség.

Mitől?

Az európai turista kész a válasszal. Igazi városok, szavatoltan történelmi légkörrel, főként Európában vannak, az Európai Kultúra Melegágyában. Az európai turista jóleső érzéssel gondol a Firenzében vagy Párizsban szájukat tátó amerikaiakra; van isten, mindenük azért nekik sincs, múltjuk például szinte semmi. Kétszáz év; hogy oda ne rohanjunk! New York e szerint az észjárás szerint azért olyan, amilyen, mert ide még elért Európa szele, mely azonban az óceánon átkelőben annyira kifáradt, hogy továbbhaladni már nem volt ereje, így aztán itt ragadt New Yorkban. A dolgot bonyolítandó, e kárörömtől csillogó okfejtés igazát bizonyítani látszik sok amerikai – többnyire daccal és büszkeséggel palástolt – kisebbrendűségi érzése is, hogy hiába, a csiricsáré gazdagságról hiányzik az idő patinája.

Csakhogy a logika fogaskerekei közé itt homokszem kerül, a magunk érzéki tapasztalata. Ha a fenti okfejtés csak részben is igaz lenne, New Yorkban kéne lennie valami mélyen és meghatározóan európainak. New York pedig éppen hogy minden ízében amerikai. Annyira az, hogy még a nagyobb etnikai közösségeket sem kell asszimilálnia: ő enélkül is az, ami. Se nem fehér, se nem fekete, se nem angol, se nem olasz, se nem keresztény, se nem zsidó – egyik sem teljesen, de mindegyikből valami, leginkább mindez együtt, mégis azonosíthatóan és félreérthetetlenül saját maga. A legamerikaibb amerikai nagyváros, amely azonban – ezzel kezdtük – nem úgy amerikai, mint a többi.

Mind – a maga földszintes házai közül kimeredő pár tucat felhőkarcolójával.

Mely városalakulat persze éppúgy a történelem szülötte és tükre, mint Athén, Róma, Párizs, Új-Delhi és Tokió. Szándékkal raktuk a sor végére Japán mai fővárosát. A japánok főleg fából építkeztek, és nem hagyták ránk a maguk Parthenonját, Tokió mégis hű tükre a japán múltnak. A szerkezetével, ha van szemünk arra, hogy észrevegyük a világvárosi úthálózat hézagaiban meghúzódó tízezer apró falut. Az emberi település elemi formáját, mely a fejlődés egy bizonyos szintjén szinte mindenütt megjelent a földgolyón. A közösségi célokat szolgáló központi magot, a köréje sereglő lakóépületekkel. Azt az elemi formát, melynek nagyobb méretű megjelenését a városközponttal és az azt övező lakónegyedekkel olyan mélyen amerikai jelenségnek gondolunk.

Annyiban helyesen, hogy ez a szerveződés itt világosabban látható, mint másutt. Az úgynevezett történelmi városokban ugyanis egy-egy központnak módjában volt az idők során lerobbanni, föltámadni, átalakulni, áthelyeződni, azaz némi rendetlenséget okozni, melyet mi a természetes városfejlődés nélkülözhetetlen kellékének tartunk. Más szavakkal, mi épp az amerikai nagyváros viszonylagos tökélyét érzékeljük tökéletlenségnek, látványosan célszerű városi működését vidékiségnek, amit legalábbis következetlen magatartásnak kell mondanunk. Igaz viszont, hogy e következetlenségben következetessé megint maguk a városok tesznek egy olyan sajátosságukkal, mely minden kétséget kizáróan amerikai eredetű, még ha ezt ma már világjelenségnek érzékeljük is.

A történelmi korokban az út a nagyobb városokba be-, illetve belőlük kivezet, át a kisebb községeken halad. Az amerikai nagyváros rohamos fejlődése viszont egybeesik a közlekedés forradalmával, egy olyan kontinensen, ahol mindig is számításba kellett venni a roppant méreteket, ugyanakkor elég hely volt az akár félországnyi építkezéshez is. Elég hely ahhoz, hogy a szükség parancsára létrejöjjön a világ egyik, köznapi fejleménynek látszó, használható csodája, az önmagába visszatérő végtelen földi változata, Észak-Amerika úthálózata. Erről az úthálózatról tekintve az amerikai nagyváros csak egy országúti pihenőhely a többi közül, a különbséget csupán a kijáratok sűrűsége és száma jelzi. Mármost a nagy kérdést, hogy mi az előkelőbb, az ágyunkba vezető országút-e, vagy a műemléki sikátorban tipródó autó, hagyjuk az ilyen súlyú tudományos kérdéseket megválaszolni méltó elmékre, magunk elégedjünk meg annyival, hogy a „történelmietlen” amerikai nagyváros minden porcikájából süvölt a történelem. Szó szerint mindegyikből, mert nem a számos szembeötlő építészeti teljesítményből: templomból, üzemcsarnokból, felhőkarcolóból, hanem – mint Tokió esetében is – magából az egészből, a szerkezetéből.

Egészét tekintve New York mélyen amerikai. Manhattan hatalmas sakktáblája (a sziget teljes hosszában egyedül elkanászodó Broadwayjel és néhány girbegurba utcácskával a sziget déli csücskében mint kivételekkel) a központ, és körben az élő- és lakóhelyek milliói, Long Islandtől New Jerseyig, a New York-i-öböltől föl New York állam köldökéig. Ami pedig az utakat illeti, a Cross Bronx Expresswayn például, hogy csak találomra mondjunk egy lehetséges útvonalat, úgy vághatunk át Connecticutból jövet New Jerseybe, hogy New York városából közben csak a forgalmi táblákat látjuk.

Mi akkor a más?

A rendetlenség.

Amin persze nem a New Yorkban olykor a legváratlanabb helyeken tornyosuló szemétkupacokat és törmelékhalmokat kell értenünk, hanem a lélek rendetlenségét, a teremtését, a költészetét.

Nem tudhatjuk, hogy pontosan miért; talán azért, mert a New York-i-öböl és a Hudson torkolatának cikcakkjai miatt a város nem terjeszkedhetett minden irányban, hatalmas tányérrá lapulva a tágas kontinensen, mint valami láthatatlan lassúsággal forgó fazekaskorongon; talán azért, mert túl sokféle ember lépett itt tömegével az Újvilág földjére, magával hozva egy darabkát a régi világból, vagyis sugárzó anyagként árasztva magából a feszültséget; talán azért, mert New Yorknak nemcsak a szíve dobog egy szigeten, hanem épp kikötő mivoltában, a kontinens kapujaként maga a város is egy nagy sziget, melyet a szárazföld felől is óceán határol, a roppant méreteké, a beláthatatlan földeké, minek következtében innen visszafordulni vagy előreindulni, ha az ember nemcsak látogatóba érkezett Amerikába, egyképp súlyos elhatározás; talán mind e tényezők együttes hatásának eredményeként, egy rejtélyes ösztöke biztatására New York kibújt a bőréből, átpréselte magát Manhattan alaprajzának ketrecrácsán, az egyedüli térségbe, ahol volt még hely, a levegőbe. Történelmi mértékkel rövid idő alatt létrehozva azt, amihez másutt századok munkája kellett, a röghöz kötöttségnek és a szabadságnak, szabályosnak és szabálytalannak azt a – pezsgésével még télen is a mediterrán nyüzsgésre emlékeztető – elegyét, amit egy város utcáit járva eleven életnek érzékelünk. Nemcsak úgy tette ezt, hogy mintegy találomra felhőkarcolókat szórt a rogyadozó mézeskalács házikók közé, a függőleges tengely mentén ellensúlyozva a vízszintes monotóniát; teljes sikerrel különben: New York sziluettje mindennek inkább mondható, mint unalmasnak; de úgy is teszi, hogy egész testében föl-le jár, mint valami irdatlan fazékban fövő főzelék, vagy egy túlméretezett őshüllő, melynek testrészei már alig tudnak egymásról, és szinte önálló életet élnek. A bennük munkáló feszültségek hatására New Yorknak egész negyedei emelkednek vagy süllyednek, a szó szoros értelemben, föl a levegőbe vagy bele a földbe. Minden érzékelhetően mozgásban van. A tegnapelőtt előkelő Harlem mára egy füstölgő roncstelep, de holnaputánra talán, épp a fokozhatatlan pusztulás nyomán, egy újgazdag városrész csábító teleksora, miközben Bronx enyészik romhalmazzá, és föltámad mit tudni mi. A Central Park egy évtizede a városi ellehetetlenülés lehangoló példája volt, sötétedés után a sétáló biztosan számíthatott arra, hogy az üdítő természeti környezetben ki fogják rabolni; manapság Shakespeare csábít a szabadtéri nézőtérre ezreket, akiket túl fáradságos lenne mind kirabolni – a bűnözés rugalmas szakma, egy időre meghátrál, valami megint megbillent egy kicsit; a Central Parkból nem tudni, mi lesz, de New York tapinthatóan lüktet: él.

Mértéktelenül és harsányan.

Zöldfülű fölfedezőt, vacsorára hívtak a Central Park nyugati oldalán futó sugárút és a nyolcvanvalahányadik utca tájékára. Közel laktam, gondoltam, sétálok egyet. Pár háztömbbel arrébb egy építkezés állványai. Másnap derült ki, hogy aznap éjszaka valaki becsúsztatott az állványok alá egy gondosan nejlonba csomagolt, fej nélküli, női hullát.

A kezdet kezdetén azzal kergettem az őrületbe vendéglátóimat, hogy hasznos tudnivalók felől faggatóztam: mit kell feltétlenül tudnia a New Yorkban kószálónak?

Hümmögtek, a vállukat vonogatták. Ne menjek éjszaka a Harlembe, főképp ne egyedül. Azt hittem, közönyösek. Pedig csak volt helyismeretük.

Mit mondtak volna? Hogy ha találkozom valakivel, akinek az egyik kezében egy nejlonba csomagolt, fej nélküli, női hulla van, a másikban meg egy csontfűrész, ne kérdezzem meg tőle a pontos időt?

 

*

 

New Yorkban minden megtörténhet.

Manhattan északi csücskében egy mellvédre könyöklök, úgy nézek át a párálló Hudsonön, New Jerseybe.

Mézesen sűrű napfény csurog a földre, a mozdulatlan, sűrű zöldben a Paradicsomról füttyög egy részeg madár.

 

*

 

New Yorkban is, mint Amerikában általában, két komoly kellemetlenség érheti az európait. Az első, hogy nem érti, amit lát. A második, a komolyabb, hogy egy idő után azt gondolja, most már érti.

Három utam során összesen egy évet éltem, tanítottam, csavarogtam Amerikában; tudok róla valami igazán fontosat. Tudom, hogy az a sok, amit megértettem belőle, milyen kevés.

1984-ben épp csak gépet és légitársaságot váltottam a New York-i Kennedy repülőtéren. Szikrázó napsütésben szálltunk föl Oklahomában, de a keleti parthoz közeledve tejfölsűrűségű ködbe kerültünk. Majd egy órát keringtünk Atlantic City fölött, a Kennedy fogadott és indított, de a forgalom nagyon lelassult, várnunk kellett a sorunkra. Szó szerint az utolsó pillanatban értem el az Európába induló gépet, még megijedni sem volt időm, hogy föl tudunk-e szállni egyáltalán? A technika nagyobb dicsőségére egy kicsit mennydörögtünk, rázkódtunk, majd fölszálltunk, csak valamelyik utánunk következő gép csúszott a tengerbe; de nem is ezért mondom el ezt az egészet, hanem a köd miatt.

Hivatásos költő vagyok, mindig van nálam metafora.

„Hölgyeim és Uraim, az beszél itt önökhöz, aki az utastér ablakán kibámulva homályosan lát valami sárga fényfüzért. Reméljük, hogy az, amin gurulunk, a felszállópálya. Reméljük, hogy az, amit látunk, a felszállópályát szegélyező jelző lámpasor. Jó repülést!”

Milyenek a magyarok?

Milyenek az amerikaiak?

Amerikaiakat én nyolcévesen láttam először. Ezüst színük volt, magasan szálltak, és tompa mennydörgés úszott utánuk. És körben a láthatáron, mintha a halál öltené föl fekete szoknyáját, lassan emelkedett az ég felé a gomolygó füst.

Ne gondoljuk, hogy most valami éterien fennkölt szöveg következik. Velem egy bizonyos hollandus, Van e Ottfenteuw (ejtsd: ottfentő), teremtkezési vállalkozó és nagybani gyümölcstermesztő képekben kommunikál valamilyen központból, ennyi az egész. Képei sokszor talányosak, és csak hosszas töprengés árán vagy még úgy sem értelmezhetők, néha viszont vakítóan élesek, és sugárzó jelentésük egy életen át elkísér.

Vegyük például a fölszabadulás pillanatát, melyet a legújabb nyelvújítás neológusai szerint a szovjet megszállás kezdetének tanácsos mondanunk, amit viszont joggal sérelmeznek mindazok az ortológusok, akik a géppisztolyok kattogó startjelére úszták meg a jeges Dunát, vagy – mert a legtökéletesebb gépezetben is bekövetkezhet üzemzavar – túlélték a civilizációjuk magas fokáról és precizitásukról ismert németek razziáit, lángszóróit és gázkamráit. Látjuk, ugye? Még el sem kezdtük, és máris vörös fejjel ordítozunk egymásra: – A maga jó édesanyját, azt a… – (a kézirat itt megszakad).

A hollandus nemhiába az életképek mestere. 1945 című képén a Bőrkabátos Embert látni, ahogy ez égnek emelt karral indul az udvar sárga keramitkockáin át a kapu felől érkező oroszok elé, azt kiáltva feléjük, Végre, testvérek, végre!, mire azok közül ketten, a két ujjánál fogva egyetlen nyugodt mozdulattal lehúzzák róla a bőrkabátot, mely váratlan fordulattól az Egyszeriben Bőrkabát Nélkülivé Lett Ember mintegy transzban, a karját is fönn felejtve, lassan, ég felé emelt karral megfordul, megindul visszafelé, és csöndesen csak annyit mond, Megjöttek. Meg bizony, de még mennyire. Meghozták a szabadságot, elvitték a bőrkabátot, sűrít magába fél évszázadot egyetlen kimerevített pillanat. Ez, hogy úgy mondjuk, a művészet varázsa.

A költészeté is természetesen – hogy egy lenge piruettel visszakanyarodjunk az amerikaiakhoz. Versben is, prózában is megírtam már azt a pillanatot, amikor jó hallású gyerekként, az első emeleti körfolyosó vasrácsába kapaszkodva, nagy átéléssel és teljes hangerővel fütyülöm az udvaron feketéllő SS-katonák feje fölött az ellenséges rádióállomás, az Amerika Hangja hívójelét. Persze eddig mindig a magam szempontjából néztem a dolgot, az ostrom egyetemes infernójából azt emelve ki, hogy milyen közel fütyörésztem családunkat a halálhoz. A képre figyeltem szokás szerint. Arra nem gondoltam, hogy a hollandus festés közben dúdolhat is. A dallamhoz tartozó szövegre meg végképp – ha valahol helyén való a szó, hát itt igen – fütyültem. Szamár módon, ma már belátom.

Mert mit is fütyörésztem én ott? A Yankee doodle-t: „Londonba jött Jenki Jankó pónilóra ülni…” Egy hajdani katonanótát, melyet sokan gondolnak az Egyesült Államok nemzeti himnuszának, holott nem az, de nem is csupán egy népszerű induló, annál jóval több – kétszáz év amerikai történelme egy csúfolódóba foglalva. Eredetileg angol katonák énekelték valamikor a tizennyolcadik század közepén, az észak-amerikai francia–indián háború idején katonatársaikat, a helyi sajtfejűeket gúnyolva, hogy mekkora bumburnyákok, meg kell az embernek a röhögéstől szakadni. Száz év sem telik bele – „Jenki Jankó, föl ne add, Jenki Jankó, úrfi!” –, és a bumburnyákok éneklik nagy büszkén ugyanezt, a csúfolódókat csúfolva, hogy lehetünk mi akármilyen bumburnyákok, ti meg mégoly parfümöset fingó előkelőségek, mégis a miénk minden: a győzelem, az esély, a jövő! És a gúnydalból kilép a mai világpolgár amerikai közvetlen elődje, a nadrágtartós, inges, kalapos, dohányszagú sikerember, aki a századunk harmincas éveiben készült filmeken folyton fölteszi a lábát az íróasztalra.

Tudom, tudom. És az a bunkó pasas is, aki a hatvanas években napszemüvegben csodálta meg a madridi Pradóban Velázquez festményeit. Belebotlottam én barbár amerikai turistákba épp elégszer. Estig sorolhatnám a hajmeresztő dolgaikat. Csakhogy közben találkoztam másfajta amerikaiakkal is. A költőkkel, akiket mind sűrűbben kezdtem fordítani, és akiknek szövegében Amerika a maga vaskos anyagszerűségében is megjelent, márkanevek és közhasznú rövidítések képében, vagy mint a mindennapi nyelv fényesre koptatott szócsonkjai. Ebben nem segíthettek a kézikönyvek, föltámadt hát bennem a nyomolvasó indián, és nesztelenül követni kezdtem egy-egy jelentését titkoló szó árnyékát, hogy kiderítsem, félkész pizza vagy elmekórház, netán a Függetlenségi Háború valamely tábornoka rejlik-e betűkből szőtt kabátja alatt. Az az Amerika, amit így ismertem meg, más volt, mint a turistái. Vonzó és szörnyű, fölemelő és nevetséges, megkockáztatok egy csonttörő közhelyet: mint az élet. Mint a hollandus talányos képe, melyen lángoló házak közt, ketrece rácsát rázó majomként fütyülöm a szabadság gúnydalnak íródott himnuszát.

Többek szerint Marx, amikor Hegel dialektikáját akarta a feje tetejéről a talpára állítani, véletlenül hozzáfogta a világot, és mi fejen állva éltünk majdnem egy teljes évszázadig. Ezt valószínűsíti az a tény is, hogy velem szóról szóra ugyanaz történt, mint Kolumbusszal, épp csak fordítva, én Amerikába készültem átevezni a költő egyszemélyes gumikajakjában, és Indiában kötöttem ki egy Boeing gyártmányú, légi óceánjáró fedélzetén, zsebemben az Indiai Kulturális Kapcsolatok Tanácsának meghívólevelével. Amerikába csak nyolc évvel később és már egy Indiáról szóló és hazai mértékkel mérve zajos sikerű könyv szerzőjeként is érkeztem meg, mérhetetlen önteltségemben azt képzelve, hogy az Újvilágot én, a magánszorgalmú amerikanista és tapasztalt világutazó, elfogyasztom reggelire.

Az a nagy porfelhő, amit Amerika fölött tetszenek látni mind a mai napig gomolyogni, és amit sokan a Mount St. Helens kitörésével hoznak összefüggésbe, valójában az én szörnyű pofára esésem nyoma.

Fél éven át meresztettem a szemem, de a Tízezer Dologból, amit láttam és tapasztaltam, nemhogy a Nagy Amerikai Puzzle-t, a magam új Amerika-képét sem tudtam összerakni. A közép-nyugati milliomosok mosolygós partyja sehogy sem akart összeilleni azzal a chicagói fehér lánnyal, aki a feketék lakta, déli városrész felé épp a föld felett robogó földalattin valósággal hátraszaltót csinált a rémülettől, amikor nyilvánvalóan gyilkossági szándékkal feléje fordultam, és meg akartam kérdezni tőle, hogy jó helyen készülök-e leszállni? A nagyvárosok utcáin lebegő szorongás nem vegyült a négy háztömbnyivel arrébb napozó önfeledtséggel. A jó a rosszal, a gazdagság a nyomorral, Amerikáról való tudásom Amerikával magával. Fél év után poggyászomban azzal a paradoxonnal távoztam, hogy a földgolyó egyik legvonzóbb országában jártam, de hogy a földgolyó egyik legvonzóbb országa ilyen, az szörnyű.

Kaptam is a fejemre a toleráns hazai demokratáktól: amíg a helyzet otthon olyan, amilyen, én csak ne fanyalogjak! Az istennek sem akarták fölfogni, hogy az én legfőbb problémám Amerikával épp az, hogy én azért szeretnék szeretni valamit, mert szeretem, és nem kötelességből, azért, mert magyarnak születtem.

Újabb tíz év, még két amerikai út, és egy újabb fél év Amerikában, melyet a helybeli átlagértelmiségi életét élve tanítással, háztartással, utazással és a szerencse ritka pillanataiban versírással töltöttem a Közép-Nyugaton, míg végre megvilágosult előttem, hogy a titok nyitja a kaliforniai Szilícium-völgyben található, kulcs a szögön, jég a mélyhűtőben, ahová nemrégiben átköltözött a hollandus is, aki a festésről áttért a posztmodern mobilokra.

Az amerikai – egy életnagyságú alvó baba. A hasán van egy gomb, ha ezt megnyomjuk, kinyitja a szemét, fölül, és azt mondja: – Ez egy szabad ország! – És most jön a robottechnika csúcsa; a baba ezután nem fekszik vissza, mint a közönséges alvó babák, hanem fölkel, és – minthogy nem kap túl gyakran, mint mi idehaza, megsemmisítő erejű ellenimpulzust – ebben a szilárd meggyőződésben elkezd élni.

Az eredményt ismerjük.

A birodalmak persze előbb-utóbb összedőlnek, és ahogy ezt egy kezünk ügyében lévő, klasszikus költő mondja, kinek a nevét jó ízlésünk tiltja elárulni (a megfejtők közt kisorsoljuk Orbán Ottó Képes krónika című versének a szerző által betűhibákkal ellátott gépiratát): „…a ledöntött isten- és császárszobrok közt, a kertben / / egy újonnan jött lovasnép fújtató csődöre vizel.”

Hanem a babába kódolt program, a gyufalángként ellobbanni látszó eszme, az ókori Athéné, és ez mondandónk lényege, hunyorogva tovább világít.

Csípd-el Mester tanulóévei

Nézz vissza – mivel is?

Elképzelem a jelenetet…

A nyomozónak már bevérzett a szeme és fájt a feje a sok olvasástól. És akkor még itt ez az írott rácsos tészta is, gondolta tompa undorral, egy francos vers, valami Majakovszkij. Elvtárs, ne kend a szart… Micsoda? Mi ez? Hirtelen fölébredt, és visszafiatalodott a saját életkorához. Üde lett és friss, akár egy véreb.

Ezt olvasta (az eredeti, javítatlan szöveget, melyet tizennyolc éves fejjel és két ujjal pötyögtettem le nagy nehezen anyám, nomen est omen, Triumph márkájú táskaírógépén):

 

Elvtárs, Elvtárs, ne kend ne kendElvtárs, a szart a szartne kendElvtárs, a falra! Itt járnak sanda szocdemek Itt járnak sanda szocdemek s a burzsujok, sok még a szenny sok még a szenny s szennyet kavarva akad még akad még túlkapás túlkapásakad még sok elvetett sulyok, de harcolunk de harcolunk vasöklünk zúzza ellenünk, kit aljas kit aljas szennyes tőke bérelt, hogy tiporjon hogy tiporjon és vonuljon ellenünk: sok jasszlegény sok jasszlegény hebegve késelt s rontott reánk s rontott reánk orozva orozvas rontott reánk zordonan, bordélyból vérbajosak, bordélyból vérbajosak, utcalányok, lágyult bolondok lágyult bolondok és hörögve és hörögvelágyult bolondok mordonan szektások szektások gyilkosok gyilkosokszektások szökött vagányok. Elvtárs, Elvtárs, haladj tehát haladj tehátElvtárs, velünk e korban, hiszen van már hiszen van már halkonzerv halkonzervhiszen van már és pacal és pacalhalkonzervhiszen van már fasírt, ne trottyants hát ne trottyants hát a tüskés a tüskésne trottyants hát zöld bokorban, és mindenek fölött és mindenek fölött használj vécépapírt. Még együtt itt Még együtt itt velünk velünkMég együtt itt töretlen töretlenvelünkMég együtt itt épen a kolhozok a kolhozok megifjult kertjein, itt nő itt nő itt hall itt hallitt nő itt lát itt látitt hallitt nő és szellemében velünk harcol velünk harcol és él Lenin! Elvtárs, Elvtárs, hisz újítók vagyunk, hisz felrúgunk mi hisz felrúgunk mi minden listát, hisz semmit épen hisz semmit épen nem hagyunk, hisz mink vagyunk a hisz mink vagyunk a mink vagyunk a szociálfuturo-   demagógapafejmitakarsz-   majakovszkidilisták! Három disznó Három disznó két ártány, esztétika esztétika félgyártmány, csináltam én csináltam én már svédtornát, mostam mostam a kurszki csatornát, de várt de várt a Párt s a küzdelem, s a küzdelem, és tüzdelem és tüzdelems a küzdelem, mély tűz dalom, hogy ezt hogy ezt a kárt megtérítsük, megtérítsük, s kirugdalom a burzsoát a burzsoát az ügynököt, ki cédulát ki cédulát s mosószámlát hoz s mosószámlát hozki cédulát ingemért, mert nagy szívemben mert nagy szívemben űz űzmert nagy szívemben lököd, hogy ért-e? hogy ért-e? kért-e? kért-e?hogy ért-e? mért-e? mért-e?kért-e?hogy ért-e? mind ki engem ért. S ti menjetek S ti menjetek mezőkön mezőkönS ti menjetek égen égenmezőkönS ti menjetek partokon, elszánva elszánva hajthatatlan hajthatatlanelszánva balra – én állok itt én állok itt s csorgó marokkal s csorgó marokkalén állok itt harsogom: „Elvtárs, „Elvtárs, ne kend ne kend„Elvtárs, a szart a szartne kend„Elvtárs, a falra!”

 

A nyomozó fölemelte a fejét. – A faszkalap értelmiségi! – dünnyögte maga elé.

Vagy ha hülye volt és hitt abban, amit csinált:

– Miért az elvtársaknak mondja, hogy ne kenjék a szart a falra, miért nem az ellenforradalmároknak?

 

*

 

A történetmondó elbizonytalanodása jelzi, hogy elértük azt a határt, ameddig még tisztességgel működhet a kötetlen képzelet. Ami ezután jön, az korunk szégyenteljesen és ravaszul kötött rutinja, a rendőrnyomozók világa, nem a költészeté.

Vikivel, akibe sok évvel ezután a Lukács uszoda napozóján botlottam bele, és akinek hajdani duzzadóan izgalommentes bájait keserű asszonyi szépséggé érlelték a börtön- és a rá következő évek, hiába próbáltunk meg fesztelenül beszélgetni. Valami ragacsos anyagból rakott fal magasodott köztünk, hogy én megúsztam, ő meg nem, hogy ő mit gondolhat arról, hogy én mit gondolok róla, és viszont; ő belül volt a falon, én kívül, vagy fordítva, ki honnan nézi, mindegy, mert azon, hogy úgy álltunk ott, ahogy álltunk, többé semmi sem változtathatott. Ha bárki vagy bármi, akár csak a vaksors szeszélye csakugyan őrzött bennem a jobb időkre valami jót, hát ezen az áron.

Viccelődünk, kedveskéim, de a halállal.

Cyrano legújabb orrmonológja

Fenegyerekek közt hallgatnak a múzsák

Hölgyeim és uraim, jelentjük, a dinnyeföldön beérett a tök, továbbá itt jön Miszter és Missz Szer, a nagy hatású szirszar, a fejnövesztő tej, melytől elapad a jaj, mert visszanő a haj, a természet ajándéka, akárcsak az az óriás pöfeteghez hasonló, likacsos eszme, hogy napjainkban az igényes író, nem tehetvén mást, hallgat.

Merthogy ez a kor, a miénk, sajnos nem alkalmas a művészi összegezésre. Az eklogák Radnótijáé bezzeg alkalmas volt. Azt mégiscsak egy megállapodott korszaknak kell mondanunk. A reggeltől estig tartó, erőltetett menetben véresre törték a lábukat, este viszont megállapodtak. Akkor aztán lehetett írni, volt rálátásuk. Ha lehúzták a bakancsukat, a véres lábfejükre.

Állj le, öreg, kiáltják be szélről. Te magad vagy az eleven példa, a dühödt iróniáddal, hogy direktben nem megy.

Oké, gyerekek, leállunk. A hangosoknál van egy kis atmoszféra, azt tartsuk meg, világos? Ennyi. Statisztéria lejelentkezik a másodasszisztensnél, a többi mehet, amerre lát.

Holnap új forgatási nap, teszünk egy újabb kísérletet.

És semmi léhaság, szóvicc meg effélék.

 

*

 

Mindenki egy házban lakik a halállal, de van, aki évszámra nem is látja. Rám tíz éve, amióta beteg vagyok, minden reggel rám köszön az udvari körfolyosón. De nehogy itt egy vigyorgó pofájú, fekete lebernyeges, kaszás csontvázra gondoljunk. Valamelyik szomszéd képét ölti föl, mondjuk a Karcsi bácsiét, az ezermesterét (erről jut eszembe, le fog szakadni a fregoli, szólni kell az öregnek), és nagy mosolyogva kérdezi:

– Milyen napunk lesz ma, Orbán úr drága?

– Szép, mint máskor is – mondom hangosan. Magamban pedig ezt: – Tudod azt te, vén gazember, nálam sokkal jobban…

Minthogy ez a színtiszta igazság.

Amikor először pattant föl egy nálam szemre legalább húsz évvel idősebb, ősz néni az autóbuszon, hogy átadja nekem az ülőhelyét, hátranéztem, hogy ki áll mögöttem. Nem állt ott senki. Ettől aztán szörnyű zavarba jöttem, és dadogva kezdtem magyarázni, hogy nem mindig van ez így; és legtöbbször hamar elmúlik… Nem szólt semmit, csak megsimogatta a karomat. Erre elhallgattam, és leültem a helyére. A helyemre.

De hogy félreértés ne essék, még aznap rám förmedt egy harmincas éveiben járó nő a Batthyány téri metróállomás forgatagában, amikor a tömeg egymáshoz koccantott minket: – Siet valahova, fiatalember?

Persze hogy ő szólt most is, most épp udvarhölgyei által, a testtelen szellem, sokadszor adva a tudtomra azt, hogy nem én szabom itt a föltételeket, hanem ő, aki hol a kedves szomszédunknak, Karcsi bácsinak, hol meg egérrel játszó macskának álcázza magát.

Hanem ezzel aztán vége is a tudományának. Ennyit tud, ölni.

Én viszont a híres alkalmazkodóképességemmel, mellyel már annak idején, előember koromban, majd később, a crô-magnoni szép napokban is annyit bosszantottam Őegyügyűségét, újra és újra az őrületbe kergetem őt.

Mire épp végezne egy munkával, itt egy új mutáció.

Most, úgy látja a rossz szemével, valami vers.

 

*

 

Szamár kollégám, aki tízévenként lendületes cikket kanyarít arról, hogy én milyen egy jellemtelen fráterbe oltott, irodalmias széplélek vagyok, izgága természetének rabja. Ha kútfúrást tanul, beugrik a kútba, kiissza a vizet belőle, s ha később netán az derülne ki, hogy az árnyékszék leve túl közel találna csordogálni a kúthoz, s hogy ő nem ilyen kutat akart, a dolgot azzal hozza helyre, hogy más kútba ugrik, és annak a vizét issza ki. Azt, aki nem ugrik kútba, ő nem tartja igaz embernek.

Kettőnk közül az én szerepem a hálátlanabb, mert nekem, aki csak nekitámaszkodom minden kút kávájának, és töprengve bámulok magam elé vagy a felhős semmibe, illik tudnom, hogy az én igazammal szemben ott áll az ő nem is akármilyen igazsága; az, hogy ő hol botorul, hol fényesen, de cselekszik, míg én inkább csak rálegyintek az egészre – másképp szólva, mi ketten együtt vagyunk a kozmosz kettes számrendszerének igenje és nemje, belénk írva a program, mely a világot mozgatja.

Gyönyörűen, ami azt illeti. Életem első két évtizedében már két mindent magának igénylő szörnytársadalom áldásaiban részesülhettem, s ahogy telt az idő, mind világosabban láthattam azt is, hogy a totális diktatúra önnön lényegénél fogva nem elégedhet meg a puszta engedelmességünkkel, a szerelmünket kell kívánnia, és épp ez az, amit mindenáron meg akarok tagadni tőle.

A lényegben akartam ellenállni. Azzal, hogy nem az leszek, aminek lennem kéne – rosszul tájékozott, félművelt, babonás értelmiségi. Azzal, hogy olyan leszek, mintha nem is ott élnék, ahol élek; hogy megpróbálom azt gondolni, amit csakugyan én gondolok. Azzal tehát, hogy történjék bármi odakint, belül szabad leszek.

Nemes és naiv elhatározás. Verseim domború öntvényként a hazai hiány homorulatát formázzák. Ha célba akartam érni valaha is, szabadságom törékeny vitorlázó repülőgépét, a tehetségemet óvnom kellett a goromba ütközéstől; hétköznapokon a szabad lélek ravaszkodott, mint minden korok magyar jobbágya, mint körülötte a túlélésre játszó többiek.

Így mentve át néhány ragacsos szégyenfolt árán a szavahihető szemtanút, akinek magánbeszámolói a túlélés világáról a szemünk láttára válnak közüggyé. A korszakváltás képlékeny közegében, melyben azt a néhány kortársunkat, aki a saját maga balfogásaiért, félreírt verséért, tönkrement házasságáért, mit tudni, milyen kudarcáért nem hárít egyből minden felelősséget a hétfejű pártállam kénkőszagú kísértetére – üdítő kivételnek és reményt keltő politikai tényezőnek kell tekintenünk.

 

*

 

Az a gondolat, hogy a végtelen befelé is végtelen, kifejezetten szórakoztat. Hogy milyen inzultusok nem érnek manapság egy, a családfáját a kora középkorig visszavezető, derék, becsületes, keresztény, magyar csontvázat! Végre eljön az ő napja, kifordíthat, mint egy rossz kabátot, és tessék, keze közt az üresség vibráló bélése, a csillagok összevissza fölvarrt gombjai és a mindenfelé szétszórt fekete gomblyukak. Őszintén remélem, hogy valamiképp, szavak nélkül, egy más nyelven még megkérdezhetem tőle: – Milyen napunk lesz ma, Karcsi bácsi drága? – Mire ő magából kikelve üvöltené – Jössz vissza, te szemét csirkefogó! –, és rázná utánam a csontkezét. De hiába, mert addigra én már rég a kvantumok és kvarkok közt flangálnék, és ahhoz, hogy köztük megtaláljon, a szegény csontfejének újra kéne tanulnia a fizikát.

Na ne mondja, hogy csak a tévé

Kérdezzünk bátran avagy kelj föl rabágyad kőpárnáiról beteg, megzsibbadt gondolat

Most? Mikor? – magyar napló

Miért jó, ha az ember Orbán, avagy: Ottó arccal a jelen felé!

– Itt Vitézy. Viktor?

– Elnézted, Laci. Eggyel arrébb.

– Mit? Hogy? Vitézy beszél. Nem Viktor?

– Mondom, Laci, hogy elnézted. Te a Viktort keresed, én meg az Ottó vagyok. Ugrott a szemed egy sort. Nem nagy dráma: öregszünk.

– Nahát. Micsoda marhaság! Én a Viktort keresem a magisztrátus ügyében; tudod… Téged is beválasztottak?

– Engem nem.

– (kis csönd, majd részvevő hangon) Megint valami, ami megoszthatja az embereket…

– Egy túrót, egész jól egyben vagyok. De hogy te ne öld magad vízbe a bánattól, elmondok egy történetet a pártállam korából.

 

– Itt Mándy Iván beszél. István?

– Szevasz, Iván, itt nem István, itt Ottó. Elnézted, hö-hö…

– Nem értem… halló… hogy micsoda… hogy… halló… (majd keményen, férfiasan) Mándy Iván keresi Örkény Istvánt.

– Iván, Orbán Ottóval beszélsz. Örkényt akartad hívni, és Orbánt hívtad. Nyilván egymás alá vagyunk felírva nálad.

– (kis csönd) Jézusom! (újabb kis csönd) Tudtam… Tudtam, hogy egyszer ez lesz. Tudtam, hogy egyszer… (még újabb kis csönd, majd) Szóval az a kitűnő ebben a könyvben, hogy a sztoriból egyszer csak kibomlik…

 

– És ha hiszed, ha nem, elmondta nekem azt, amit Örkénynek akart elmondani. Iván, úgy sejtem, utál telefonálni, nagyon rákészülhetett erre a hívásra. És most már feszítette a nagy lélegzet, amit magába szívott, ki kellett fújnia. Pályafutásom egyik legszebb kritikáját kaptam Örkény István novellisztikájáért. És nem akárkitől. Mégis, a Mándy! Az egyik legnagyobb élő magyar író! Az ilyesmi, minek tagadjam, jólesik. Két hét múlva összefutunk Örkénnyel, kérdem, fölhívta-e Iván őt is? Őt ugyan nem. Persze, minek is hívta volna, emlékeztettem Örkényt Mándy melegen méltató szavaira, ha egyszer már mindent elmondott nekem. Ebben aztán könnyesre röhögve magunkat egyetértettünk. Ezzel együtt, Laci, te hívd föl a Viktort. Ez már egy más kor. Az Ágit meg csókolom.

– Én is a hölgykoszorút. Nahát… Hívom a Viktort, szia.

Századunk utolsó évtizede

Túléli-e az irodalom a huszadik századot?

Kérdezett valamit?

Azt hittem. Kurva nagy zaj van itt. De hát maga is hallja.

Mit beszél itt összevissza? Milyen alapon mond olyat, hogy ebben a lepra kocsmában? Ez, faszikám, a delphoi jósda, és az az öreg mámi, aki most épp letolja a réklijét, az a jósnő.

Mi az, hogy mi ez. Mi lenne, sztriptíz.

Hervasztó magának. Mert maga egy kiégett, frusztrált, képzelet nélküli kispolgár. Egy kicsit lóg neki a melle, na és? Ebben a sűrű füstben el se látunk odáig.

Mit tudom én. Olajkutak, haláltábor, akármi. Esetleg bombáznak. Mondjuk, hogy amíg mi itt benn jól eldumálunk, ott kinn a katonák már le is zavartak egy jó kis puccsot.

Cinikus? Ugyan. Tárgyilagos.

Hogy akkor miért? Na látja, ez tipikusan az a sikamlós kérdés, amelyiken egy kampányozó politikus azonnal seggre esik. Még szerencse, hogy én törzstag vagyok itt, és szilárdan ülök az írógép mögött.

Délelőttönként főleg. De néha este is. Meg mindig. Akármikor.

Mit tudom én. Szokásból.

Mi az, hogy hogyhogy? Rászoktam. Rászoktatott.

Ki, ki? Hát a mámi, aki most ott az ősz ölét mutogatja.

Színésznő, persze. De látta volna csak őskereszténynek vagy szüfrazsettnek öltözve. Amikor fiatalt játszott varázslatosan. Azzal a szűzies mosolyával az arcán a csillogó szemű kis ribanc olyan közel hajolt hozzám, hogy a forró lehelete fölborzolta a fülem belsejében hangyalábként csiklandó, selymes szőrszálakat! És volt neki hozzá egy szavajárása. „Ez a harc lesz a végső!”, ezt lihegte a vállam gödrébe mindig. Először, ha jól emlékszem, óegyiptomiul, aztán mindenféle nyelveken. Én meg, mint az őrült. Gyerünk, ami csak belefér!

Hogyne látnám. Nem vagyok hülye. Egy öreg, ráncos, festett képű, lógó hasú hazudozó.

Naná, hogy az egész jósda. Technika, fény- és hanghatás. Posztmodern meg ilyesmi.

Miért bukna le? Vagy igen, vagy nem. Ötven százalék az esélye, hogy beletalál. Ha meg mellélő, jöhet a szövegköltészet: „Igaz, hogy májusfa helyett akasztófát állítottak, de a fa, az stimmelt.”

Hülye kérdés. Hogyhogy mire. Arra, hogy megint fiatal legyen.