Kardos G. György

Ábrahám, a szatír

A géppuskakelepelés hirtelen elhal.

A jeruzsálemi bekötőúton három hulla fekszik.

A nap eléri a Hebron Rózsája^* nevű kóser vendéglő második ablakának tavalyelőtt fehér olajfestékkel újramázolt ablakdeszkáján a második repedést.

– Sok rohadt gój^* – hangoskodik Svichak a kóser vendéglő asztala mellett –, az Ince pápa, a Truman elnök meg a Piccard professzor! Még a Churchill is kifejezetten azt mondta: córesz geboren ojvé. Egy ilyen hapele cicesz.

Ábrahám, a szatír ablakából halk horkolás hallatszik.

Ábrahám ráérősen ballag a kerítés mentén. Közben arra gondol, hogy Harkovban annak idején Ábrahám Noéovicsnak hívták, meg arra, hogy a feleségét a nagy pogrom idején ismerte meg, még tizennégyben, egy fregolin. A hützpébe is ideje lenne már bemenni. Ábrahám nagyot sóhajt, ma megint nem fog bemenni a hützpébe. A vége az lesz, hogy csakugyan megvonják tőle a részes citromművelésre kiadott földet. Ott egye a fene, gondolja Ábrahám, csupa föld az egész.

Ézsaiás Grünbaummal a kerítés sarkánál találkozik.

– Sólet^* – mondja Ábrahám.

– A’lehem^* – válaszolja Ézsaiás Grünbaum.

Ézsaiás Grünbaum Hamburgban született egy villámhárítón. A felesége spanyol ortodoxok lánya, és korábban zongorázott, a zongorát azonban néhány éve az angolok a közbiztonságra való hivatkozással elkobozták, fölrakták egy páncélautóra, és elvitték Szudán legdélibb részébe, ahol ötven fok az átlaghőmérséklet árnyékban. De az is lehet, hogy útközben bedobták a Vörös-tengerbe. Ábrahám nemrégiben járt Grünbaumék házában. El Cantar Mio Cid,^* mondta akkor Ábrahámnak szomorúan Ézsaiás. Ojjaj, mondta erre alamuszin pislogva Ábrahám, mi mást mondhatott volna?

Most megállnak egy kicsit beszélgetni.

– Asram behóvet – mondja Ézsaiás Grünbaum.

– Ja pisu, tü pises, on piset – vonja meg a vállát Ábrahám.

– Du bist wie eine Blumenthal – méltatlankodik Ézsaiás, és szemmel láthatólag szeretne már szabadulni Ábrahámtól.

– À la recherche du temps perdu – foglalja össze a tényállást Ábrahám, és hátat fordít Ézsaiás Grünbaumnak.

Tíz lépést sem tehet, amikor felcsattan az angol őr szava.

– To be or not to be!^* – Kérem az igazolványt (angol).

– That is the question^* – feleli rossz angol kiejtéssel Ábrahám.

– Disznók külyke – kiabálja hasonlóan rossz arab kiejtéssel az angol, és Ábrahám a háta közepében érzi a géppisztoly csövének kis, kerek nyílását. A másik kis, kerek nyílást a nadrágjában érzi, kézzel foghatóan.

– Effendi kampec^* – mondja az angol, és hátulról jól megtaszítja Ábrahámot. Ábrahám megadóan mosolyog, és többé nem érzi a kis, kerek nyílást a nadrágjában. A nadrágját érzi, azt a furcsa valamit, ami azelőtt nem volt nadrág, de miután kijött a kis, kerek nyíláson, mégiscsak nadrág lett, ahogy elindulnak, elöl Ábrahám, hátul az angol géppisztollyal, a jeruzsálemi bekötőúton.

Öregszem, gondolja Ábrahám, a citromföldre készültem, és most itt állok a haifai haditengerészet kuplerája előtt.

Az angolt Jeruzsálem határában lelőtték. Ábrahám megnézte, van-e még benne élet, de nem volt. Így került Ábrahám, a szatír Haifába. Ha az embernek nincsenek rendben a papírjai, a legokosabb, ha elgyalogol Haifába.

Nem érdemes, nézi a fogatlan, kifestett lányokat Ábrahám, most már nem. Bezzeg a háború előtt, akkor még más lett volna a helyzet.

Nem megy be a kapun. A Department^* két utcányira van a kuplerájtól.

– Az élet olyan, mint a sózott hal – mondja félhangosan maga elé.

Este már a Hebron Rózsájában issza a cugfiszt.

– A nyű essen beléd – ül le Ábrahám asztalához Abu Hasszán.

Abu Hasszán Magyarországról ideszármazott arab.

– Tebeléd is – válaszolja Ábrahám, a szatír.

Ábrahám tud néhány szót magyarul. Tavaly volt egy munkása, attól. A magyar munkást Ábrahám legnagyobb bánatára ki kellett rúgni, mert a citromegyelés helyett folyton írt, állítólag valami regényt. A vége az lesz, hogy megvonják tőlem a részes citromművelésre kiadott földet, ez jut Ábrahám eszébe a magyar munkásról, akit ki kellett rúgni, és ettől a sötét gondolattól felhős tekintettel nézi a pohár alján összesűrűsödött cugfiszt.

A géppuskák akkor nyitnak tüzet, amikor Ábrahám Jeremiás Hadova szekerén éppen hazafelé tart a züfecbe. A hützpéből, ahova mégiscsak elment.

Nem vonják vissza, gondolja, egyelőre nem. És elgondolkozva nézi a közeledő golyókat, furcsa, hogy milyen fekete a hegyük, pedig az oldaluk fényes, és nem is ékalakban szállnak, hanem parabolikus ívben, ami teljesen szabálytalan, különösen akkor, ha az ember figyelembe veszi a szolgálati szabályzat idevonatkozó utasításait.

Jeremiás Hadova nyakán kidagadnak az erek. Már évek óta akar valamit mondani Ábrahámnak.

– Te, Ábrahám – szólal meg rekedt hangon –, én Harkovban egyszer megfogtam Azáma Cumbájspil mellét.

– És milyen volt? – kérdezi Ábrahám.

– Kemény – mondja Jeremiás –, hát az egyikről véletlenül lepörkölődött a bimbó egy szalonnasütés alkalmával.

Megesik az ilyesmi, különösen szalonnasütéskor, akarja mondani Ábrahám, de valahogy elmegy a kedve a beszédtől, inkább hallgat. Némi vizsgálódás után megállapítja, hogy a golyók hegye mégiscsak fényes, ha nem is olyan nagyon, mint az oldaluk. Tíz méterre saccolja őket, persze csak hozzávetőlegesen. Méterben számol még mindig, a yardhoz sehogy sem tud hozzászokni.

A Földközi-tenger felől fülrepesztő motorzúgással elhúz a jeruzsálemi bekötőút fölött a mélyrepülésben szálló Winston Churchill, és szivarjának füstje beleolvad az acélszürke égbe.