Egy fal. Egy olyan igazi hosszú fal.
Zsámbék mintha csak belepasszírozódna a falba. Már nem Zsámbék, csak egy darab fal. Egy darab malter a téglák között a Zsámbék.
A hang jön utána. Egy vékony, öreg körömreszelő benyúl a téglák között a Zsámbékig, és ott reszel a dobhártyáján.
– Fölhozni ide… egy olyat…
Zsámbék összébb húzódzkodik a malterban. Nem hagyja abba? Soha nem hagyja abba?
– Ez nem egy olyan… hogy ide csak úgy…
Zsámbék nem hozott föl senkit. Zsámbékot hozták. Nem is hozták, csak úgy jött a fal mentén. Aztán egyszerre csak itt volt.
Zsámbék kibújik a falból.
– Most hova megy… most mondja meg, hogy hova…
Egy tér. Zsámbék egyszerre mintha megöregedne.
A két fiú gyűrűbe fogja és kering körülötte. Aztán Zsámbék nagy, csontos öklöket lát. Akkorák, mint egy bulldózer.
– A fejét… azt a szép, okos fejét…
Zsámbék fekszik a kavicson. Szétszórt, fehér papírlapok a Zsámbék körül. „Mese a kis nyúlról meg a pogácsáról. Írta: Zsámbék Dezső.” Zsámbék fölkel, elindul, megy. Megy? A Zsámbék?
Egy utca. A nő elúszik mellette, beleolvad a kirakatba.
– Én még a Heddy Lamarral játszottam a Beöthynél… A Heddy Lamarral, érti?
Kávéház. Füstös, öreg arcok egy kihalt akváriumban. Zsámbék körbeúszik, leül. Rögtön odajön valaki, és megvizsgálja a kopoltyúit.
– Amerikai mogyoró?… ez?…
A ruhatárosnő néz Zsámbék után.
– Hát ezt… hát ez igazán…
Egy Kuka. Zsámbék ül a szemétben, a cipőjét fűzi.
Zsámbék arca, ahogy a cipőt fűzi. A cipő, ahogy Zsámbék fűzi.
Aztán a csattanás, mint ha valaki lecsapja egy Kuka fedelét. Egyetlen fehér villám a Zsámbék arca.
Mi van Gerával?