Foghíjas száj, lefittyedő ajak^*

Foghíjas száj, lefittyedő ajak, zengd azt a zöld és éretlen fejet, a pattanás dicsét, kamasz-Apollót, a két kovács tojást, eleven üllőt; pislákoló szem, petyhüdő izom, zengd hülye és nyomorult tavaszom, Hamlet tahó-korát, lódenkabátom, és Ofélia kéjét a vaságyon: ők voltam én, veszély és élvezet, ők megmaradnak, ha én elveszek, butaságuk, gyönyörük halhatatlan, föltámadnak majd száz és egy alakban, ágyban, padon, füvön és sírkövön rázza őket az őskori öröm, öl és öl közt a kétfázisú áram; zengd őket, föld, ők folytatják a vérem, ők nyögdelik, hogy leégett a menny, és megváltás, ha van, csak idelenn, csak általuk, bennük, a pillanat, mint légypapírhoz, csókjukhoz ragadt, örömükben vereségem ragyog, halálomban is életük vagyok, vér a vérükből, kéjükkel rokon, lihegésük süt át a csontomon.