Fölemeltem a síró csomagot, és megcsapott a maró tejszag. Fullasztó fehér felhőben
én és hibáim egyetlen örököse: köznapi felvonásvég. Úgy álltunk ott, mondom, akár egy
színdarabban. Szájában a sírás végszava, cigaretták szennye a nyelvemen. A kétséges
szereposztás szerint magamhoz szorítottam, egy marék ösztön válaszolt ügyetlen öleléssel. „A
szeretet bilincsei” – azonnal előhíva. De belül igazi hideg borzongatott. Szuszogása láncán az
elporzó nyarat ugattam. A felelősség óljában lakunk, a remény fűcsomóin. Megszólítottam, hős
a hősnőt: savanyú lehelete fehér tűkkel döfködte az arcom. Mint kötélen a párnahuzatok,
számon meglebbent a mosoly. Így álltunk ott egy percig. Aztán letettem. |