Szekéren hercegfalván ültem először, hol több volt a fenség a készpénznél, és a
hercegek fehér ingben, fekete kalapjukat fejük búbjára billentve baktattak végig a tyúkpiszkos
főutcán, szótlan főrendjei a harangzúgásnak meg a vasárnapnak. Honnét tudhattam volna,
milyen az, ha egy tenger megnémul dühében? „Gyüjjék, fiatalúr!” – szólt le a bakról a szomszéd
udvar koronás ura, ki tudja ki, nevezzük Pista bá-nak, föld röge arc, címere pipától rozsdás
bajusz, egészében maga a személytelenség. Hanem a hangja – felejthetetlen. „Gyű-te, te-te,
hóóó” – ez utóbbi olyan hosszú ó-val, mintha cilinderből húzná ki egy bűvész lelkem legigazibb
gyönyörűségére. Hát még a ló! Azóta se láttam az ő mutatványánál lélegzetelállítóbbat, ahogy
futtában fölemelve farkát, hatalmas gombócokat eresztett a porba. Csodák fészkén tollászkodó
nap. Messziről tompa dübörgés hallatszik – Pestet bombázzák –, és a háborús föld rozzant
bakjáról az ég sugárzó közönnyel bámulja, hogy a vízözön-faluból fölszáll egy négykerekű,
szálkás, rozsdás, nyikorgó madár. |