Blake láthatott ilyet: az Idő Angyalát körbeforogni egy fekete számlapon, honnét a
számozott csillagokat lefújta az üresség szele, és helyükbe fejetlen árnyakat toborzott a
kétségbeesés. A tenger-mellű szűzet elbukóban. A nagy szándék – mint annyiszor – újból
megbotlott a részletekben. A hajdan kedves arc kialudt, mint a lámpa, és minden hazugság
legelső árulója, a kéz összevissza röpdösött, mint a madarak. Ehhez járult a jellegzetes fejhang, a
támadva-védekezés meg az a szánalmasan merész arcél – római pénz helyett hivatali íróasztalok
lapjára és ablaküvegekre vésve. Mint akit halálos eszme csiklandoz, vagy a háború náthája
gyötör, kormot és tüzet tüsszögött a föld, hogy ingott a mennyek felhős cégtáblája is. „Tél-és-Tavasz Vegyeskereskedés.” Lázkiütés-országait vakarva a világ a végső tanulságokon mereng.
Az itt a jó kereskedő – mily sajnálatos ellentmondás! –, aki nem üzletel. |