Egy dögletes lény iránti könyörület betegít. Szavak, szavak, fölösleges játék, a hiúság katedrálisában a rím harangja, bim-bam, hipokrita ájtatosságokra szólít; ez a mesterség éppolyan gyűlöletes, mint a koporsókészítőé vagy a vágóhídi mészárosé. Csak rejtettebb a
veszély, és a dögszag ízetlenebb. Egy ilyen kéz nem örülhet a jól kiszámított ütésnek; áhitat-vatták, ellágyult ujjak, meddő keresgélés – ez a tapintás életrajza. Ó selymek, ó szigetek, ó
hajók! Hölgyeim, Uraim, a szavam elakad! Ó satöbbi, ó! Vassal kereszteltek meg minket a
képzelet rabszolgaságára és egy felejthetetlen társasutazásra az eszmék lagunái közt, egy
zátonyon, amit megkönnyez a megszokás és a tehetetlenség patriotizmusa. Ki hinne el itt egy
valódi őserdőt? Sóhaj-liánt, örömfát, azt igen. Ha egyszer hazugságokon kotlik az ég, kikel a
tojásból a kukacok tengere, beszédes árvíz, és a tévedések létráján sebesen kúszni kezd a vers. |