Az idő láncán vicsorog szülőhelyem, a nyomor házőrzője. Egyszer mindenki
eljátssza ezt: Kolumbuszt egy kapu alatt. Csont-bőr bútorok a szobákban, hullik a vakolat.
Keramit-zátonyon félreismerhetetlen alakzat, egy poroló. És a háttér, a repedt falak, a rozsdás
redőnyök, mint valami filmben. „Hányszor megmondtam, ne igyál!” – az ismerős szöveg. A
sorsra ébred az is, kit egy városhoz köt az élete: a huzat mint újságpapírt fölmarkolja az éveket,
és egy kórház szemétvödrébe a töretlen testet begyűri. A végzet kalitkája a ház, benne gubbaszt
egy szürke papagáj, négy gyermek odaadó apja. A poklokon lakat a szív, a kulcsa szeretet. |