Itt születni éppolyan sorsszerű, mint másutt. Akárhol annyi, mint sehol. Én egy
bérházban láttam a végzetet: kackiás bajusszal duzzadt ajkai fölött, a puskát, mestersége
eszközét, úgy forgatta, mint paraszt az ásót vagy fodrász az ollót, nem hasonlított egy
szörnyetegre. Inkább unott volt, kialvatlan és náthás. A tekintetében semmi emlékezetes. Bejött a
szobába, gyakorlott mozdulattal mérte föl a terepet, a lavór félig vízzel, a vaskályhán egy lábos,
repedt tükör, vetetlen ágy – háborús szobabelső. Éppen csak biccentett: kifelé! Innen számítható
a kiszámíthatatlan. Az udvaron gyülekeztünk, csomagokkal, hogy legyen mit eldobálnunk.
Huzat van, gondolta a lázas massza cseppje, aki voltam. A gangok koszorújában egy marék ég.
Ki ettől gazdag, annak a tavasz arany együgyűség. |