| Végülis egyre kilátástalanabb ügy a szebb jövő felé sandítani |
| végülis kivilágosodik és látni a föld ragyás arcát |
| és hogy egyedül az ingatag értékek bizonyulnak állhatatosnak |
| nevezetesen az ágy az asztal a szék |
| és a legendákban csak a manikűrözött kamaszlányok hisznek |
| végülis az erkölcsi érzék az idő absztrakt dombjain bömböl |
| egy olyan világban mely fogat mos és ravaszul fogalmaz |
| és szeretőinek klasszikus vonítását fölveszi az ágy alá rejtett magnóra |
| és megnézi a Colosseumot és Buchenwaldot a Krímet és a Côte d’Azur-t |
| végülis a jövő ha lesz ugyanolyan lesz mint a múlt |
| csak kényelmesebb és hatékonyabb gépeket üzemeltet |
| és még ravaszabb szerkezetekkel tömi tele az ipari kiállításokat |
| és tökéletesen elkápráztatja a kételkedést a haladás kétségbevonhatatlan tényeivel |
| végülis minden nagy eszme nevében berúgnak egy kertkaput |
| kizavarják a férfiakat meg a gyerekeket az udvarra |
| és addig rugdalják az asszonyt míg abba nem hagyja a sikítozást |
| végülis a célnak mindig az eszköz a gyilkosa |
| és a szerencse mindig a förtelmek ráadása |
| végülis az ember olyan amilyen |
| és jövője olyan amilyen ő. |
| epe és méz a kozmikus salátában |
| végülis minden számítás eredménye nulla |
| végülis minden nulla egy újabb számítás kezdete |
| mert akit rögeszme kormányoz mint ösztön a madarakat |
| az mindig hazatalál a szabadság fészkére |
| és röhögnivaló következetességgel újjáépíti |
| hogy romokban találja másnap reggel |
| végülis háborús csillagon élünk és kezünk minden ránca egy-egy vércsatorna |
| és aki arcunkba bámul a szíve elfacsarodik |
| mert eleven tükörből visszanéz rá |
|