Napisten

Ekhnáton mosolyog. Ó ívek íve, gyönyör hajlata! Minden titkok tudása nem vigasztal, inkább keserít. A fény a nyomor inge. Vakul a menny, a föld a tenger szerelemtől, de mocsokban fogan a győzelem. A koronás szuka nyűgös. Felhőtlen szomorúság a napé. Méz-kor után a szigor korszakában fegyencek hordják a maltert a meddő kert falaihoz. Gépek, daruk, közönyös őrség: örök éjszakám országa. A fűben üzekvőkre ragyogok: „Mellemen ősz kígyó, arcomon őrület. Kocsmáztam volna inkább!”