„Ma láttam őt. Egy hirdetőoszlop mögül lépett elém, divatjamúlt télikabátban.
Valami tétova felismerés szánakozott az arcomon. Valami nem-emberi szégyen. Az utca, mint
egy lázroham, birtokbavett és ölni kezdett: idétlen szárnycsapás, egy gyereké. Megszöktem
volna legalább! Más városokra emlékeznék, mintha jártam volna ott: a folyó páncélos a naptól,
mint egy keresztesvitéz. Vizében zöld gallyak és fuldokló gyümölcsök. Nem ez a behavazott
pályaudvar. – Megoperáltak, mondta, egy daganatot találtak a hasamban, már túl vagyok a
nehezén. A láz terelt a kikötő felé. Egy égigérő szardíniakonzerv csatakos átjáróiban. A
szájában, ahol a gyönyör nyála örvénylett és parázna nyelvem csónakja összetört a fogain –
fekete foghíj. Aszály, aszály a szívben. – Ennek őszintén örülök, feleltem.” |