„Ma láttam őt. Egy hirdetőoszlop mögül lépett elém, divatjamúlt télikabátban. Valami tétova felismerés szánakozott az arcomon. Valami nem-emberi szégyen. Az utca, mint egy lázroham, birtokbavett és ölni kezdett: idétlen szárnycsapás, egy gyereké. Megszöktem volna legalább! Más városokra emlékeznék, mintha jártam volna ott: a folyó páncélos a naptól, mint egy keresztesvitéz. Vizében zöld gallyak és fuldokló gyümölcsök. Nem ez a behavazott pályaudvar. – Megoperáltak, mondta, egy daganatot találtak a hasamban, már túl vagyok a nehezén. A láz terelt a kikötő felé. Egy égigérő szardíniakonzerv csatakos átjáróiban. A szájában, ahol a gyönyör nyála örvénylett és parázna nyelvem csónakja összetört a fogain – fekete foghíj. Aszály, aszály a szívben. – Ennek őszintén örülök, feleltem.”

„Hajótörés a mosóteknőben. Minden történetek legközönségesebbje. Egy nő története. Alászálló melleimé, petyhüdő hasamé. A fáradtságé eres combjaimban. Fejem körül híg ételek gőzétől zsírosan lobog a dauerolt vitorla. A huzat passzátszeleiben és a nagymosás Golf-áramában. Piszkos alsóneműk Kolumbusza, kibámulok az ablakon, és – föld! föld! – negyven év hihetetlen tengeréből fölmerül a macskaköves udvar. Szereplők, helyszínek egy ostoba darabban. »Megőrülök« – döntött a fűbe egy fiú. Csontom öröme szikrázott a fogain. Fejünk felett őrjöngő mozdonyok. Egy szikrától kigyulladt a szoknyám. Évek, örvények, folyók. Napok, napok a tévedések tengerén. Kacatok, bútorok az öregség hullámain. »Csodálatosan nézel ki, szívem!« Holnap korán kelek. Hanyatt fekszem a csipkés sírkövön.”

„Fej-le-száll király seggiben a lázmérővel landol a szerencse betonján. Nyírott fején két tonna géz. Kezében elegáns csengőzsinór. Ez a nagy helyzet, üzenem. A legutolsó bevetésen »öregem«, mondom a haveromnak, »röptében baszhatod a verebet«. És a próféta szólt belőlem. Egy percre rá egy láthatatlan tűre szúrva rúgdalózott. Eleven gombot, egyetlen öltéssel varrták fel a földre. Extra öltéssel, isten az atyám! Mintha csirízbe mártották volna a bokrot. Az agyvelején tapostam a kincstári bakancsban. Rohadt nagy fényesség volt, többre nem emlékszem. Sikeres kényszerleszállás egy takaróra. Egy Király Takaróban. Két karom légcsavarja sötétben forog, mit tesz a technika! »A látását még visszanyerheti« – búgja egy mikrofonhang a turbán mögül. Zárom soraimat, a mutert csókolom.”

„Házak. Kapualjak. Behunyt szemmel is ismerős világ. De semmi kegyelet. Ha számot kéne adnom valamiről, aminek neve sincs: se csönd se csillag. Csak Kugler elvtárs aranyfogai. Csak ez a végtelen drótkerítés saroktól sarokig, És mögötte a giz-gaz Csendes Óceánja. Az üzletek foghíjas polcai. Nadrágtartók és félretaposott cipők. A külváros anyajegyei. Se vitorlák se tópart. Se szívig hasító nyarak. Hajam sárkányán poros pikkelyek. A rossz évek, mint az eső, lassan dobolva eláztatták izmaim. Lepattant inggombok között kiköt a képeslapok yachtja, orrából indián-barnára sülve bámulom a déli tengert, »szívem a szerelemtől könnyes«, dúdolom. Egy csőrepedés hajóskapitánya. Ki milyen emlékekkel indul. Kis ország a szegénység legelőjén, emlékeim anyaállata. Házak. Kapualjak. »Szépen nőnek a fiai, Kovács úr.« Zajos történelem, kevés esély. És kevés személyes szerencse. Saroktól sarokig villamoson.”