Hiába minden, költözik a keringő, |
a sár kosarában a kották feje, |
hiába a klasszikus szépség bejegyzett tulajdonjoga, |
lobog az idő kezében a kilakoltatási végzés, |
hiába a megrendülés meg a diplomáciai jegyzékek, |
kiragasztja plakátjait a statisztika és jönnek a szállítómunkások, |
hogy fölpakolva a tükröket meg a csillárokat |
letörjék az egyéniség kismutatóját a költészet számlapjáról; |
az a vers, amelyik nem vonja kétségbe magát, |
kétségbe vonja a költészetet, |
az a költészet, amelyik nem teszi fölöslegessé a szellemidézést, |
egy csődbement mítosz fölösleges szellemeként tántorog |
a világosságra szomjas földön. |
|
Vége a költői beszédnek, hölgyeim és uraim, |
járvány pusztít a filológia akváriumában és döglenek az aranyhalak, |
vége a halálos csingilinginek és a lendületes elérzékenyülésnek, |
mert az angyalok nyelve kisebesedik a tényektől |
és a zenés burkolat beszakad a fogalmak súlya alatt: |
ébresztő és takarodó között a besorozott föld |
dühödt prózától visszhangzik |
és a beszéd költészetére vár, |
hogy a világos értelem megtagadja az együgyű egyszerűséget |
és a vers a májusfa Júdása legyen: |
hajó a jövő és harag a csavar, |
mely törékeny bordáit összetartja. |
|
Lejárt a léhaság ideje, jön a rémületes szépség kora, |
hogy kubikus-arcát a nap öntse bronzba |
és kitakart sebeiben gyönyörködve az idő beléfagyassza a szót |
a táncmester-nyelvűekbe és a szakértőkbe, akik a halált véleményezik; |
papír-rüh, a beszéd költészete nélkül a világ reménye néma |
és felhőkarcolói emeletről emeletre dadogják ugyanazt a vasbeton fohászt, |
és a technika elakadt liftjében bőgnek a diplomás birkák, |
eszményi áldozatai egy láthatatlan mészárszéknek; |
koplalás hóhéra, bőség, képzelet nélkül a beszéd sántít |
és világosság híján a vers a fantázia ringyója: |
világos képzelet a szükség fegyvere, |
amit a nyomor korongján köszörül a lelkiismeret, |
hogy szűkölve rettegje élét a piperés szörny, az ipar. |
|
Hiába a lírai lázálom, vége a farsangnak, |
ehető kenyérre vágyik a föld és nem a konfetti látomására, |
tiszta fogalmakra a hozzájuk csatolható titkos záradékok nélkül, |
arra, hogy szabadságon szabadságot értsen az értekezés |
és nem Robinzon hajótörött meséjét vagy a paragrafusok önkívületét; |
bíró kell ide, aki elismeri az igazság veszélyes örökségét |
és visszahelyezi jogaiba a szókimondást, |
mert a kétségbeesés önmaga betiltott nevében fészkel |
és a kétségbeesés az elektromosság árnyéka, |
mely a Nap rúdjához láncolja az embert, |
hogy párban az üresség sugaras öszvérével |
a fizika közönyös malmát hajtsa. |
|
Ó válságos remény, szegénység vérengző borja, |
foggal és körömmel küzdesz és pofádon az éhség térképével |
csöppet sem hasonlítasz a rólad készült festményekre; |
a türelem angyala vagy és nyomorúságos keresztrejtvényt fejtve |
homlokodon több a ránc a dicsfénynél; |
érv és cáfolat ugyanabban a vitában, |
teher és váll gyötrelmes szerelme, |
szándék és alkalom párbaja, tisztás az idő Afrika-mappáján, |
hol az emberiség-Stanley megáll és kitörülve szeméből az izzadtságot |
látja rongyaiban pompázni a jövőt, a megkerült doktort, |
és kinyögi az ugyebárt meg az önt, egy
nevetséges világ nevetséges szavait, |
mert a veszélyes helyzetek múzsája köznapi, |
verse a tett és ríme: hogy ott van a helyszínen. |
|
Vége a romantika tündéri üzletének, bezárt a látomás-tőzsde, |
fedezet nélküli csekket hiába tölt ki a képzelet, |
megtagadja a remény a hitelt a költészettől, |
ha festett hasonlatai csak díszletül szolgálnak egy ötletes színielőadáshoz, |
hol a tömeg a statiszta és az érdek a főrendező. |
Világosságod köszörüld, vers, halhatatlan kardod: |
az ember egyedüli reménye önmaga. |
Biztos esélytelenként ő kártyázik a sírral, |
de halálig ő nyer, aki dalra pazarolva a levegőt |
halálig dünnyögi hurokkal a nyakán: |
fenheti fogát a földre a hó, |
téltől zsarol a szerencse tavaszt. |
|
|