| Hiába minden, költözik a keringő, |
| a sár kosarában a kották feje, |
| hiába a klasszikus szépség bejegyzett tulajdonjoga, |
| lobog az idő kezében a kilakoltatási végzés, |
| hiába a megrendülés meg a diplomáciai jegyzékek, |
| kiragasztja plakátjait a statisztika és jönnek a szállítómunkások, |
| hogy fölpakolva a tükröket meg a csillárokat |
| letörjék az egyéniség kismutatóját a költészet számlapjáról; |
| az a vers, amelyik nem vonja kétségbe magát, |
| kétségbe vonja a költészetet, |
| az a költészet, amelyik nem teszi fölöslegessé a szellemidézést, |
| egy csődbement mítosz fölösleges szellemeként tántorog |
| a világosságra szomjas földön. |
|
| Vége a költői beszédnek, hölgyeim és uraim, |
| járvány pusztít a filológia akváriumában és döglenek az aranyhalak, |
| vége a halálos csingilinginek és a lendületes elérzékenyülésnek, |
| mert az angyalok nyelve kisebesedik a tényektől |
| és a zenés burkolat beszakad a fogalmak súlya alatt: |
| ébresztő és takarodó között a besorozott föld |
| dühödt prózától visszhangzik |
| és a beszéd költészetére vár, |
| hogy a világos értelem megtagadja az együgyű egyszerűséget |
| és a vers a májusfa Júdása legyen: |
| hajó a jövő és harag a csavar, |
| mely törékeny bordáit összetartja. |
|
| Lejárt a léhaság ideje, jön a rémületes szépség kora, |
| hogy kubikus-arcát a nap öntse bronzba |
| és kitakart sebeiben gyönyörködve az idő beléfagyassza a szót |
| a táncmester-nyelvűekbe és a szakértőkbe, akik a halált véleményezik; |
| papír-rüh, a beszéd költészete nélkül a világ reménye néma |
| és felhőkarcolói emeletről emeletre dadogják ugyanazt a vasbeton fohászt, |
| és a technika elakadt liftjében bőgnek a diplomás birkák, |
| eszményi áldozatai egy láthatatlan mészárszéknek; |
| koplalás hóhéra, bőség, képzelet nélkül a beszéd sántít |
| és világosság híján a vers a fantázia ringyója: |
| világos képzelet a szükség fegyvere, |
| amit a nyomor korongján köszörül a lelkiismeret, |
| hogy szűkölve rettegje élét a piperés szörny, az ipar. |
|
| Hiába a lírai lázálom, vége a farsangnak, |
| ehető kenyérre vágyik a föld és nem a konfetti látomására, |
| tiszta fogalmakra a hozzájuk csatolható titkos záradékok nélkül, |
| arra, hogy szabadságon szabadságot értsen az értekezés |
| és nem Robinzon hajótörött meséjét vagy a paragrafusok önkívületét; |
| bíró kell ide, aki elismeri az igazság veszélyes örökségét |
| és visszahelyezi jogaiba a szókimondást, |
| mert a kétségbeesés önmaga betiltott nevében fészkel |
| és a kétségbeesés az elektromosság árnyéka, |
| mely a Nap rúdjához láncolja az embert, |
| hogy párban az üresség sugaras öszvérével |
| a fizika közönyös malmát hajtsa. |
|
| Ó válságos remény, szegénység vérengző borja, |
| foggal és körömmel küzdesz és pofádon az éhség térképével |
| csöppet sem hasonlítasz a rólad készült festményekre; |
| a türelem angyala vagy és nyomorúságos keresztrejtvényt fejtve |
| homlokodon több a ránc a dicsfénynél; |
| érv és cáfolat ugyanabban a vitában, |
| teher és váll gyötrelmes szerelme, |
| szándék és alkalom párbaja, tisztás az idő Afrika-mappáján, |
| hol az emberiség-Stanley megáll és kitörülve szeméből az izzadtságot |
| látja rongyaiban pompázni a jövőt, a megkerült doktort, |
| és kinyögi az ugyebárt meg az önt, egy
nevetséges világ nevetséges szavait, |
| mert a veszélyes helyzetek múzsája köznapi, |
| verse a tett és ríme: hogy ott van a helyszínen. |
|
| Vége a romantika tündéri üzletének, bezárt a látomás-tőzsde, |
| fedezet nélküli csekket hiába tölt ki a képzelet, |
| megtagadja a remény a hitelt a költészettől, |
| ha festett hasonlatai csak díszletül szolgálnak egy ötletes színielőadáshoz, |
| hol a tömeg a statiszta és az érdek a főrendező. |
| Világosságod köszörüld, vers, halhatatlan kardod: |
| az ember egyedüli reménye önmaga. |
| Biztos esélytelenként ő kártyázik a sírral, |
| de halálig ő nyer, aki dalra pazarolva a levegőt |
| halálig dünnyögi hurokkal a nyakán: |
| fenheti fogát a földre a hó, |
| téltől zsarol a szerencse tavaszt. |
|
|