Óda a Válságos Reményhez*

Hiába minden, költözik a keringő,
a sár kosarában a kották feje,
hiába a klasszikus szépség bejegyzett tulajdonjoga,
lobog az idő kezében a kilakoltatási végzés,
hiába a megrendülés meg a diplomáciai jegyzékek,
kiragasztja plakátjait a statisztika és jönnek a szállítómunkások,
hogy fölpakolva a tükröket meg a csillárokat
letörjék az egyéniség kismutatóját a költészet számlapjáról;
az a vers, amelyik nem vonja kétségbe magát,
kétségbe vonja a költészetet,
az a költészet, amelyik nem teszi fölöslegessé a szellemidézést,
egy csődbement mítosz fölösleges szellemeként tántorog
a világosságra szomjas földön.
Vége a költői beszédnek, hölgyeim és uraim,
járvány pusztít a filológia akváriumában és döglenek az aranyhalak,
vége a halálos csingilinginek és a lendületes elérzékenyülésnek,
mert az angyalok nyelve kisebesedik a tényektől
és a zenés burkolat beszakad a fogalmak súlya alatt:
ébresztő és takarodó között a besorozott föld
dühödt prózától visszhangzik
és a beszéd költészetére vár,
hogy a világos értelem megtagadja az együgyű egyszerűséget
és a vers a májusfa Júdása legyen:
hajó a jövő és harag a csavar,
mely törékeny bordáit összetartja.
Lejárt a léhaság ideje, jön a rémületes szépség kora,
hogy kubikus-arcát a nap öntse bronzba
és kitakart sebeiben gyönyörködve az idő beléfagyassza a szót
a táncmester-nyelvűekbe és a szakértőkbe, akik a halált véleményezik;
papír-rüh, a beszéd költészete nélkül a világ reménye néma
és felhőkarcolói emeletről emeletre dadogják ugyanazt a vasbeton fohászt,
és a technika elakadt liftjében bőgnek a diplomás birkák,
eszményi áldozatai egy láthatatlan mészárszéknek;
koplalás hóhéra, bőség, képzelet nélkül a beszéd sántít
és világosság híján a vers a fantázia ringyója:
világos képzelet a szükség fegyvere,
amit a nyomor korongján köszörül a lelkiismeret,
hogy szűkölve rettegje élét a piperés szörny, az ipar.
Hiába a lírai lázálom, vége a farsangnak,
ehető kenyérre vágyik a föld és nem a konfetti látomására,
tiszta fogalmakra a hozzájuk csatolható titkos záradékok nélkül,
arra, hogy szabadságon szabadságot értsen az értekezés
és nem Robinzon hajótörött meséjét vagy a paragrafusok önkívületét;
bíró kell ide, aki elismeri az igazság veszélyes örökségét
és visszahelyezi jogaiba a szókimondást,
mert a kétségbeesés önmaga betiltott nevében fészkel
és a kétségbeesés az elektromosság árnyéka,
mely a Nap rúdjához láncolja az embert,
hogy párban az üresség sugaras öszvérével
a fizika közönyös malmát hajtsa.
Ó válságos remény, szegénység vérengző borja,
foggal és körömmel küzdesz és pofádon az éhség térképével
csöppet sem hasonlítasz a rólad készült festményekre;
a türelem angyala vagy és nyomorúságos keresztrejtvényt fejtve
homlokodon több a ránc a dicsfénynél;
érv és cáfolat ugyanabban a vitában,
teher és váll gyötrelmes szerelme,
szándék és alkalom párbaja, tisztás az idő Afrika-mappáján,
hol az emberiség-Stanley megáll és kitörülve szeméből az izzadtságot
látja rongyaiban pompázni a jövőt, a megkerült doktort,
és kinyögi az ugyebárt meg az önt, egy nevetséges világ nevetséges szavait,
mert a veszélyes helyzetek múzsája köznapi,
verse a tett és ríme: hogy ott van a helyszínen.
Vége a romantika tündéri üzletének, bezárt a látomás-tőzsde,
fedezet nélküli csekket hiába tölt ki a képzelet,
megtagadja a remény a hitelt a költészettől,
ha festett hasonlatai csak díszletül szolgálnak egy ötletes színielőadáshoz,
hol a tömeg a statiszta és az érdek a főrendező.
Világosságod köszörüld, vers, halhatatlan kardod:
az ember egyedüli reménye önmaga.
Biztos esélytelenként ő kártyázik a sírral,
de halálig ő nyer, aki dalra pazarolva a levegőt
halálig dünnyögi hurokkal a nyakán:
fenheti fogát a földre a hó,
téltől zsarol a szerencse tavaszt.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]