Nem tamariszkuszt növel a kasztrált betonkert, |
sivatag öle a villamosság szeráfjainak, |
füst és benzin kísértetek ülnek a parkok padjain, |
csontvázak háborúznak és üzletelnek a sikolytól nyüzsgő méhesben |
és a tüdőbaj konferenciáit látogatja Harlem suvickolt istene |
a halál fehér ingében és a balsors zöld pecsétjével a nyelvén, |
nem lovak és kecskék, korántsem, |
és nem a kordék siratóéneke és nem a föld eredendő üdve, |
régen darabokra törtek a szamarak meg az öszvérek az egetverő üvegmozsárban, |
régen fölfalták az eszmék misszionáriusait a késsel-villával étkező bennszülöttek, |
megkötötték a vér nyakkendőjét |
és most eszméletlen pofával keringőznek a kémények alatt, |
|
Kigyúltak itt a csillagok lampionjai, de hiába, |
mert próféta-arcból vigéc-tekintet tüzelt mint a párducé, |
és végigkanyargott a fölvirágzott kígyó a városon, éljen, éljen, |
és kezetfogott minden állampolgárral, |
szorongatva a szokás torkát, |
kezetfogott minden kézzel, lábbal, szemmel és szívvel, |
hogy viszkessen a levegő és utálkozva vakarja magát |
a szerencsétlen hónapok piszkos körmeivel, de hiába, |
mert a szégyen az üresség arcát égeti |
és az ürességtől megroppan a kő, |
leáll a villamos, megszűnik a gázszolgáltatás, |
és az első szerelem arcán végigfolyik a világ mosléka, |
az öncsalás és az ipari gonosztettek kollektív ürüléke. |
|
Nem temetőt talál, aki idejön, |
de farsangot, ahol meddő szellemek szolgáltatják a zenét |
és hullák szteppelnek parfőmös mámorukban a földalatti állomásain, |
a nyerészkedés istenét találja, ahogy kezét a város zsebébe dugva |
csörgeti a nikkel reggelek aprópénzét, |
rohadt bárokat és bibliai kurvákat, |
akik széttárják combjukat és szaggatott lihegésük hét fátylával leplezik, |
hogy szemérmük ősz mint Walt Whitman szakálla, |
és örömük siralom, az undor áramló szobra; |
őket találja itt, aki nem keres semmit |
és aki keres valamit, a semmit találja, |
leesett hajcsatok törött gerincét, kibelezett cipőket és kalapdobozokat, |
sírig tartó kanárikat és olyan kelengyéket, melyekre bömbölve rárakta puha mancsát |
a por halhatatlan oroszlánja. |
|
Aki idejön, az sorsával találkozik |
és látja, hogy csendőr-, olajfa- és halál-arca van, |
látja, hogy a járókelők elfelejtették a hajnal nevét |
és órájukat bámulják, mely egy kicsinyes időszámítás szótagjait dadogja, |
és mind készek arra, hogy páncél-szemöldöke robbanásaitól megriadva |
zokszó nélkül kövessék a gyűlölet fekete pásztorát, |
mind belebonyolódtak a lehetőségek labirintusába, |
mind beletörték életüket abba a zárba, melynek kulcsát a jövő faragja ki |
koldusok és parasztok felpúpozott csontjaiból; |
itt a léhaság múzeumában, eleven kövületek síkján, |
itt ragyog igazán a nyomor visszája, ó sikk, ó töviskoronák, ó kirakatok, |
itt a szerencsétlenség, mely Granada ablakain át világít a föld szívébe, |
itt rontja a rózsát hamuvá a lelkiismeret, mikor a szállodák jegébe fagyott |
sietős múmiák lehúzzák arcukról az illúziók szappanhabját. |
|
Ó világ felhőtlen homloka, vers, |
akkorra már a tudás ekéje barázdát vont rajtad, |
bőr-rögök közül fehéren kifordult a csont, |
hogy a pusztulás oxidálja még fehérebbé, mielőtt fölzabálják a föld fogas savai, |
akkorra már a szerelem gyalázata bosszúvággyá tisztult, |
mert láttad, hogy a szenvedésnek háza, földje és szamara van |
és a képzeletnek üres zsebei, |
hogy a szegénység krisztusa patkány-golgotán görnyed a vállán egy felhőkarcolóval, |
és ecettel itatja a könyörület, hogy a szomjúságtól a torka repedt cserép legyen; |
akkorra már fölkészültél a véletlenre, hogy rádzörgetnek |
és talmi gráciával csillognak a csizmák, a csatok, a fegyverek |
és fütyörészés gyalázza meg a percet, amikor összecsapódik a fű zöld függönye, |
és átfúj a vas-szél a természet tar színváltozásain, |
hogy szemedet üres gyémánttá csiszolja. |
|
Seb a rét arcán, felöklelt ének, Federico, |
a költészet a cigányok testvére, kóbor igazság, |
vándor arcán a napfény sebeivel bársonyos hódító. |
Gyökerek őröljék tested lisztjét, neved csillaga tükröződjön |
a lombok zúgó kútjában, hogy elpiruljon az ólom idő |
és a víjjogó madarak kürtjét fújva föltámassza a vasat, a követ, |
az órák hajótöröttjeit, akik elfelejtettek igent és nemet mondani |
és a vér akváriumában buborékokkal és hínárral cserélnek eszmét, |
mert az ember az a mohóság, amitől fölrobban a föld szíve |
és a remény a búza hajnalát kiáltja: |
eljön a tél hóhéra, a skarlát nyár, |
pallosa munka és veríték! |
|
|