Óda García Lorcához*

Nem tamariszkuszt növel a kasztrált betonkert,
sivatag öle a villamosság szeráfjainak,
füst és benzin kísértetek ülnek a parkok padjain,
csontvázak háborúznak és üzletelnek a sikolytól nyüzsgő méhesben
és a tüdőbaj konferenciáit látogatja Harlem suvickolt istene
a halál fehér ingében és a balsors zöld pecsétjével a nyelvén,
nem lovak és kecskék, korántsem,
és nem a kordék siratóéneke és nem a föld eredendő üdve,
régen darabokra törtek a szamarak meg az öszvérek az egetverő üvegmozsárban,
régen fölfalták az eszmék misszionáriusait a késsel-villával étkező bennszülöttek,
megkötötték a vér nyakkendőjét
és most eszméletlen pofával keringőznek a kémények alatt,
az idő üres báltermében.
Kigyúltak itt a csillagok lampionjai, de hiába,
mert próféta-arcból vigéc-tekintet tüzelt mint a párducé,
és végigkanyargott a fölvirágzott kígyó a városon, éljen, éljen,
és kezetfogott minden állampolgárral,
szorongatva a szokás torkát,
kezetfogott minden kézzel, lábbal, szemmel és szívvel,
hogy viszkessen a levegő és utálkozva vakarja magát
a szerencsétlen hónapok piszkos körmeivel, de hiába,
mert a szégyen az üresség arcát égeti
és az ürességtől megroppan a kő,
leáll a villamos, megszűnik a gázszolgáltatás,
elrohad a hó konfettije,
és az első szerelem arcán végigfolyik a világ mosléka,
az öncsalás és az ipari gonosztettek kollektív ürüléke.
Nem temetőt talál, aki idejön,
de farsangot, ahol meddő szellemek szolgáltatják a zenét
és hullák szteppelnek parfőmös mámorukban a földalatti állomásain,
a nyerészkedés istenét találja, ahogy kezét a város zsebébe dugva
csörgeti a nikkel reggelek aprópénzét,
rohadt bárokat és bibliai kurvákat,
akik széttárják combjukat és szaggatott lihegésük hét fátylával leplezik,
hogy szemérmük ősz mint Walt Whitman szakálla,
és örömük siralom, az undor áramló szobra;
őket találja itt, aki nem keres semmit
és aki keres valamit, a semmit találja,
leesett hajcsatok törött gerincét, kibelezett cipőket és kalapdobozokat,
sírig tartó kanárikat és olyan kelengyéket, melyekre bömbölve rárakta puha mancsát
a por halhatatlan oroszlánja.
Aki idejön, az sorsával találkozik
és látja, hogy csendőr-, olajfa- és halál-arca van,
látja, hogy a járókelők elfelejtették a hajnal nevét
és órájukat bámulják, mely egy kicsinyes időszámítás szótagjait dadogja,
és mind készek arra, hogy páncél-szemöldöke robbanásaitól megriadva
zokszó nélkül kövessék a gyűlölet fekete pásztorát,
mind belebonyolódtak a lehetőségek labirintusába,
mind beletörték életüket abba a zárba, melynek kulcsát a jövő faragja ki
koldusok és parasztok felpúpozott csontjaiból;
itt a léhaság múzeumában, eleven kövületek síkján,
itt ragyog igazán a nyomor visszája, ó sikk, ó töviskoronák, ó kirakatok,
itt a szerencsétlenség, mely Granada ablakain át világít a föld szívébe,
itt rontja a rózsát hamuvá a lelkiismeret, mikor a szállodák jegébe fagyott
sietős múmiák lehúzzák arcukról az illúziók szappanhabját.
Ó világ felhőtlen homloka, vers,
akkorra már a tudás ekéje barázdát vont rajtad,
bőr-rögök közül fehéren kifordult a csont,
hogy a pusztulás oxidálja még fehérebbé, mielőtt fölzabálják a föld fogas savai,
akkorra már a szerelem gyalázata bosszúvággyá tisztult,
mert láttad, hogy a szenvedésnek háza, földje és szamara van
és a képzeletnek üres zsebei,
hogy a szegénység krisztusa patkány-golgotán görnyed a vállán egy felhőkarcolóval,
és ecettel itatja a könyörület, hogy a szomjúságtól a torka repedt cserép legyen;
akkorra már fölkészültél a véletlenre, hogy rádzörgetnek
és talmi gráciával csillognak a csizmák, a csatok, a fegyverek
és fütyörészés gyalázza meg a percet, amikor összecsapódik a fű zöld függönye,
és átfúj a vas-szél a természet tar színváltozásain,
hogy szemedet üres gyémánttá csiszolja.
Seb a rét arcán, felöklelt ének, Federico,
a költészet a cigányok testvére, kóbor igazság,
vándor arcán a napfény sebeivel bársonyos hódító.
Gyökerek őröljék tested lisztjét, neved csillaga tükröződjön
a lombok zúgó kútjában, hogy elpiruljon az ólom idő
és a víjjogó madarak kürtjét fújva föltámassza a vasat, a követ,
az órák hajótöröttjeit, akik elfelejtettek igent és nemet mondani
és a vér akváriumában buborékokkal és hínárral cserélnek eszmét,
mert az ember az a mohóság, amitől fölrobban a föld szíve
és a remény a búza hajnalát kiáltja:
eljön a tél hóhéra, a skarlát nyár,
pallosa munka és veríték!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]