| Nem tamariszkuszt növel a kasztrált betonkert, |
| sivatag öle a villamosság szeráfjainak, |
| füst és benzin kísértetek ülnek a parkok padjain, |
| csontvázak háborúznak és üzletelnek a sikolytól nyüzsgő méhesben |
| és a tüdőbaj konferenciáit látogatja Harlem suvickolt istene |
| a halál fehér ingében és a balsors zöld pecsétjével a nyelvén, |
| nem lovak és kecskék, korántsem, |
| és nem a kordék siratóéneke és nem a föld eredendő üdve, |
| régen darabokra törtek a szamarak meg az öszvérek az egetverő üvegmozsárban, |
| régen fölfalták az eszmék misszionáriusait a késsel-villával étkező bennszülöttek, |
| megkötötték a vér nyakkendőjét |
| és most eszméletlen pofával keringőznek a kémények alatt, |
|
| Kigyúltak itt a csillagok lampionjai, de hiába, |
| mert próféta-arcból vigéc-tekintet tüzelt mint a párducé, |
| és végigkanyargott a fölvirágzott kígyó a városon, éljen, éljen, |
| és kezetfogott minden állampolgárral, |
| szorongatva a szokás torkát, |
| kezetfogott minden kézzel, lábbal, szemmel és szívvel, |
| hogy viszkessen a levegő és utálkozva vakarja magát |
| a szerencsétlen hónapok piszkos körmeivel, de hiába, |
| mert a szégyen az üresség arcát égeti |
| és az ürességtől megroppan a kő, |
| leáll a villamos, megszűnik a gázszolgáltatás, |
| és az első szerelem arcán végigfolyik a világ mosléka, |
| az öncsalás és az ipari gonosztettek kollektív ürüléke. |
|
| Nem temetőt talál, aki idejön, |
| de farsangot, ahol meddő szellemek szolgáltatják a zenét |
| és hullák szteppelnek parfőmös mámorukban a földalatti állomásain, |
| a nyerészkedés istenét találja, ahogy kezét a város zsebébe dugva |
| csörgeti a nikkel reggelek aprópénzét, |
| rohadt bárokat és bibliai kurvákat, |
| akik széttárják combjukat és szaggatott lihegésük hét fátylával leplezik, |
| hogy szemérmük ősz mint Walt Whitman szakálla, |
| és örömük siralom, az undor áramló szobra; |
| őket találja itt, aki nem keres semmit |
| és aki keres valamit, a semmit találja, |
| leesett hajcsatok törött gerincét, kibelezett cipőket és kalapdobozokat, |
| sírig tartó kanárikat és olyan kelengyéket, melyekre bömbölve rárakta puha mancsát |
| a por halhatatlan oroszlánja. |
|
| Aki idejön, az sorsával találkozik |
| és látja, hogy csendőr-, olajfa- és halál-arca van, |
| látja, hogy a járókelők elfelejtették a hajnal nevét |
| és órájukat bámulják, mely egy kicsinyes időszámítás szótagjait dadogja, |
| és mind készek arra, hogy páncél-szemöldöke robbanásaitól megriadva |
| zokszó nélkül kövessék a gyűlölet fekete pásztorát, |
| mind belebonyolódtak a lehetőségek labirintusába, |
| mind beletörték életüket abba a zárba, melynek kulcsát a jövő faragja ki |
| koldusok és parasztok felpúpozott csontjaiból; |
| itt a léhaság múzeumában, eleven kövületek síkján, |
| itt ragyog igazán a nyomor visszája, ó sikk, ó töviskoronák, ó kirakatok, |
| itt a szerencsétlenség, mely Granada ablakain át világít a föld szívébe, |
| itt rontja a rózsát hamuvá a lelkiismeret, mikor a szállodák jegébe fagyott |
| sietős múmiák lehúzzák arcukról az illúziók szappanhabját. |
|
| Ó világ felhőtlen homloka, vers, |
| akkorra már a tudás ekéje barázdát vont rajtad, |
| bőr-rögök közül fehéren kifordult a csont, |
| hogy a pusztulás oxidálja még fehérebbé, mielőtt fölzabálják a föld fogas savai, |
| akkorra már a szerelem gyalázata bosszúvággyá tisztult, |
| mert láttad, hogy a szenvedésnek háza, földje és szamara van |
| és a képzeletnek üres zsebei, |
| hogy a szegénység krisztusa patkány-golgotán görnyed a vállán egy felhőkarcolóval, |
| és ecettel itatja a könyörület, hogy a szomjúságtól a torka repedt cserép legyen; |
| akkorra már fölkészültél a véletlenre, hogy rádzörgetnek |
| és talmi gráciával csillognak a csizmák, a csatok, a fegyverek |
| és fütyörészés gyalázza meg a percet, amikor összecsapódik a fű zöld függönye, |
| és átfúj a vas-szél a természet tar színváltozásain, |
| hogy szemedet üres gyémánttá csiszolja. |
|
| Seb a rét arcán, felöklelt ének, Federico, |
| a költészet a cigányok testvére, kóbor igazság, |
| vándor arcán a napfény sebeivel bársonyos hódító. |
| Gyökerek őröljék tested lisztjét, neved csillaga tükröződjön |
| a lombok zúgó kútjában, hogy elpiruljon az ólom idő |
| és a víjjogó madarak kürtjét fújva föltámassza a vasat, a követ, |
| az órák hajótöröttjeit, akik elfelejtettek igent és nemet mondani |
| és a vér akváriumában buborékokkal és hínárral cserélnek eszmét, |
| mert az ember az a mohóság, amitől fölrobban a föld szíve |
| és a remény a búza hajnalát kiáltja: |
| eljön a tél hóhéra, a skarlát nyár, |
| pallosa munka és veríték! |
|
|