Cape Comorin^*

1. Helyszín a forgatáshoz

Magammal egy vagyok. Többé nem talányos,

mitől, hogyan és mennyiben. A háború kezdett kinagyolni,

a pince már csak folytatott, de leginkább mégis

az intézet oktatott az árvaságra, és mégcsak azt sem mondhatom,

hogy egyértelmű gyásszal: kétséges fény lepi azokat a napokat –

ha benyitok a képzelt ajtón, tavasz van, őrjöng a zöld, tenger füvében

párzásról álmodoznak a tisztes nevelőnők és kis gyerek-szerelmek

ámuldoznak az első merevedés föltámadásán; legbelül

terjed csak a tintafolt, kívül sugárból sugárba bukik oktalan életem.

És még kétségesebb a folytatás. A tisztességem nem konvertibilis.

Szerencsém volt, és épp a rosszban igazán, halálos nyavalyáival

csak csípkedett a sors: szerelem, korgó gyomor, betegség,

minden dögvésze túlélhető volt, még a légitámadás is, még az is –

de unom fölsorolni. Egy döntés sem tette az eszem nyomorékká,

legföljebb én hittem úgy, abban a percben. Halálos rondaságra

sem kellett vetemednem. Épp csak megmártott egy-egy pillanat

a nagy lefolyóban, azután partra tett. Nevelő szándékkal vagy csak szeszélyből?

Az eredmény szempontjából közömbös. Pálmafák között elsuhanó fehér arc,

fehér ing, napszemüveg. Ez az a nevezetes ÉN? Kétely és cigarettafüst?

Kiérezni az óceánt a szélből. Én és itt vagyok. Egy vagyok magammal.

2. Az esztétikum sajátossága

Amit kamaszkorom kívánt:

pálmák, óceán, elefánt.

Bánom is én, hogy a Fok felett

fotóz az ipari képzelet

s a nemzetközi forgalomból

még itt is kéjesen dorombol

a wonderful s a wunderschön.

Mosolyom süt át a tűzesőn.

Vagy nem? Lehet, hogy nem? Mi ez?

Mi ez a kényszeredett grimasz

az arcomon? Hát nem vakít,

nem a víz üveggyára ez itt,

amin tamil és japán együtt ámul?

Nem vicc, hogy sem tamilul sem japánul

nem tudok, de a szemüket megértem?

Hát nem világcsoda, hogy ezt megértem?

Mi rontja el? Az a halász,

aki egy hosszú rúddal kaparász

a víz ugarán? A tudatom? A lét?

Az, hogy megint látom a faekét,

mint a vonatablakból, Agra mellett?

A csillagközi műben a selejtet?

Mosolyogtam, az tény, de a torkom elszorult,

hogy ez a világvégén hömpölygő csoda,

ez a csak-itt-és-most, ez a többé-soha,

ez is milyen silány és nyomorult.

3. Visszavágás

Madras és Madurai között a repülőn megint eszembe jutott az a budai lakás. A kopott bútorok és a lámpa fénykörében N. „Párizs! Párizs” – ez ötvennégyben nem is volt olyan humoros. De itt a repülőn! Vadmacskaként kapart és fújt bennem a nevetés. Később elkedvetlenedtem. Mit kiálthatnék én? Madurai? Madras? Budapest? Mi az jelentésem itt? Az üveg mellvértet vadul döfködte a nap. Így repültünk egy órát. A hindu asszony jól bírta az utat, csak a leszállástól lett rosszul. Világosszürke bőrére szódavizet izzadt a szenvedés. A gyerek ránézett és sírni kezdett. Őt a férfi ölelte magához, balkézzel, ügyetlenül, jobbjával az asszony kezét szorongatva. Öleltem magamhoz gyereket én is így, ilyen ügyetlenül. Zöld vagy fekete szem, ilyenkor egyremegy. De milyen városnév illene erre? Bőgve rázott a gép a forró betonon. Aztán odatolták a lépcsőt.

4. Mozi az éjszakában

Csodák? Elegem volt. De az az út

az éjszakába ájult Keralán át!

Az autó-moziból szorongva néztem

a kőkorszaki viskókban a lámpát,

az egyszál drót naiv hevületét,

hogy pislákoló pátosszal jelentse:

itt néhány méterrel hátrább szorult

a kozmikus és helyi balszerencse.

Ez megindított. Fölöttem a menny

viskójában is pislákolt a körte,

hogy foltozhat föld-fazekat a most,

a lyukon át elfolyik az örökre.

De épp ez tetszett. Korlátolt fajom

vesztve nyerő, hülyén is hősi sorsa.

Jön a vereség? Láttam Indiát,

ahogy lábát az óceánba mossa.

5. Premier plan

De később, éjfélkor, a szállodában

szívroham kapott el, bár nem valódi,

csak a szorongásé. A Keleti

peronján álltam, körben a család,

az övé persze, akadémikusnék

meg egyéb nyalánk rokonok s közöttük

huszonkétévesen, zöld kordkabátban:

én. És furcsa volt, hogy mindent előre

tudok, hogy le fog szállni a vonatról

s a mellét hozzám nyomva a fülembe,

a szemembe hazudja: visszajön.

De még furcsább, hogy megvolt már a lányom

s neki a két fia Amerikában,

s régóta tudtam, hogy nem szeretem,

s nagy szerencsém, hogy akkor disszidált,

különben elveszem a korkülönbség

ellenére is, csakazértis. Ekkor

megindult a vonat. És fölüvöltött

bennem az OTT MEGY és a NEM BÍROM KI,

éppúgy, mint akkor, a halálos ágyig

eleven, hasogató fájdalom.

Fölébredtem, rágyújtottam az ágyban

s fújtam a füstöt. Siva? Bráhma? Visnu?

Háromságukon én csak röhögök

s szintúgy a keresztény változaton,

az egész szent asztaltáncoltatáson.

Én tudom, hogy bennem ez halhatatlan,

ez a peronról kifutó vonat,

amit a sérelem megörökített.

S a Hotel Mascot ágyán kuporogva

soká néztem a vágány csillogását.

Ez a sínpár – ez az európai

bennem, tudásom tartaléka, erről

indul percenként nyakas életem

megszűnni. Aztán elnyomtam a csikket.

S mert túlontúl hűtött a klíma-gép

és nem találtam meg a kapcsolóját,

kilenc foknyira az Egyenlítőtől

vacogva hánykolódtam reggelig.

6. Hajnali áttünés

Magammal egy vagyok? Egy testtel egy lélek? Micsoda marhaság!

Hiszen még az is, ami itt vacog ájultan a Hotel Mascot ágyán, maga a kétértelműség.

Alszom, de az eközben él és egy bonyolult ügyintézés tevékeny központjaként

téves kapcsolásait bonyolítja és félreértésre ad okot. Én és énközöttem.

És hol van akkor még az úgynevezett lélek számos komplikációja?

Az a csók a pályaudvaron igazi is volt. A család felhördült és félrefordult,

és a zöld kabátot egy ősi elégtétel dicsfénye övezte. És az a napfény a Fok körül,

a fény mellemen parázsló melle. És az óceánnal teli szél. Meg az elefánt meg a pálmák.

És fölöttük a régi tavasz tüze, noha ősz van és régóta nem hiszek a föltámadásban.

Kit érdekel a hírhozó személye? Engem magam sem, már amennyiben

én én vagyok és hírhozó. A hír érdekel, hogy hajnalodik,

és ezen a szánalmas és hősi rongycsomón, aki most alszik és töpreng egyszemélyben

a Hotel Mascot ágyán és valahol másutt, más kontinensen, más időben, ezen

a cigarettafüstbe burkolt csődön átsüt valami időtlen ragyogás. A földé? A reggelé?

A történeté, amit végigéltem? Az eredmény szempontjából közömbös.

Reggel becsúsztatják az újságot az ajtó hasadékán, behozzák a teát,

s az apró vulkán fölött derülhetek majd Anglia nemes fiának

buffo szerepén. Mintha fényben vagy bármiben volna föloldozás.

Megnyugtató, hogy tudom: nincs. Csak ez az áttünés, előbb a hajnali, majd

az a kényelmetlenebb, az esti. Megnyugtató, hogy láttam Pest ostromát.

A bombázást, a tankokat. Vakít a trópusi nap. Riksák, biciklik, barna arcok.

Én és nem én. Itt és nem itt. Forrás az üres pohárban.