Ez a nyelő, légző mocsár^*

Ez a nyelő, légző mocsár, ahol átlényegül a sár balsorsát kelesztő kovásszá, szűz ösztönné és szajha ésszé; ez a nyál és vér szálloda, melyben százmilliárd szoba egy vendéget fogad, a bomlást, hasonlíthatatlan hasonmást; ez a gyönyör-balekja test, lucsokba oltott építészet, hol átragyogja az enyészet a végesben a véglegest, a vesztőben is a nyerőt, holtában eleven erőt: előre érzi a telet, hol léket kap a képzelet s fogas csillagon őrli roncsát, a nyarat, szerelmet, szerencsét – megtörik, eleven tükör, ugat pórázán, amikor az év, az idő tanuja, lehúzza a fehér rolót s belepi a hó hamuja a győzőt és a gyászolót.