Hármas-oltár*

 

Golgota kávéház

Este van és többé itt nem találnak
 
gőzölgő állatok és édes széna közt a vándorló háromkirályok.
Áradhat a fű, szájoncsókolhat az isten gyönyöre is, megperzselheti
 
kemény mellével a nyár a tájakat,
hideg van, Fejes, olyan hideg, hogy az anyatej emléke üresen forog
 
csak a számban mint a meddő vízimalmok,
míg megkövül bennem a füst mint egy rég kiégett házban,
és elviszi szegény Hornyánszkyt is a delíriumos idő és fölszegezi
 
egy gyógyíthatatlanul őrült szoba négy sarkára mint
 
a csontokig hasító festészet idétlen Krisztusát,
 
szívében a római dárda helyett egy koszos sörösüveggel. – –
Egy zongora lélekharangját kongatják lazuló izmainkért.
És nyomunkban semmi más: az értelmetlenül hiányos kézirat,
 
a vászonon túl végigszenvedett kép.
Meg a házakat és a havat rohasztó, könyörtelen, meleg szél.
 

Öregek imádása

Forgasson csak más száj, rágatlan étel:
 
„Vérkendős Mária, gyászhomlokú Mária,
 
Isten anyjának nagy szomorúsága”!
Keserűbb tűz ez! Kifutunk még egyszer a pesti vonathoz,
 
tollas kalapokon mezítláb vihogni;
 
kuncogunk: „a zanyád, harangfenekű nyár…”, nagyokat –
fütyüljön csak még vadabbul az ős-idő a kert alatt,
taszítsa csak el magától az ég a szőlő meddő melleit:
 
bazalt dunyhák közé, szörnyebb szerelembe;
bűvölünk, Vaderős, hogy gyöngyözik a hátad,
 
vérbeborul az ajkad is fogatlan szánktól,
 
merev tekintetünktől szemed elborzad.
Bujálkodjék mással Dávid csillaga!
 
Őrölje csak a szalma cigány parazsát
 
eleven malmában máshol a szerelem!
Mellünk savanyú borától rúgj be pléhkereszteden,
 
trombózis és rák képiben ölünkbe hasító
 
eleven vas, Egy-Igaz Úr!
 

Gyertyaszentelő

Itt járok újból arkangyal fáid alatt, tövisek tartománya, háborús kert, páncélos nap kilőtt tankjai és édes bodza-repeszek között.

 

Ledűlök mocskaid közé, bosszúsan bámulom Shelley angyalait, favágók képében jönnek az úton lefelé, lakat a szájukon, kard a kezükben, lángol a hajuk, és kivágják az emlékezet parókás bokrait a meddő teniszpálya körül.

 

Csontok ideje ez, de bánom is én a csontokat.

 

Baltával gyökereimen is ezt a nyarat kiáltom, ezt a szívet, a gyermeki táj lázát és a tavasz virágos üllőjén döngő lomb-pöröly halálos csapását, míg angyalok pallosától dől az erdő és leúszik a lombos nap a faúsztató éjszaka folyóin egy ismeretlen ébredés felé!

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]