| Este van és többé itt nem találnak |
|
gőzölgő állatok és édes széna közt a vándorló háromkirályok. |
|
| Áradhat a fű, szájoncsókolhat az isten gyönyöre is, megperzselheti |
|
kemény mellével a nyár a tájakat, |
| hideg van, Fejes, olyan hideg, hogy az anyatej emléke üresen forog |
|
csak a számban mint a meddő vízimalmok, |
| míg megkövül bennem a füst mint egy rég kiégett házban, |
| és elviszi szegény Hornyánszkyt is a delíriumos idő és fölszegezi |
|
egy gyógyíthatatlanul őrült szoba négy sarkára mint |
|
a csontokig hasító festészet idétlen Krisztusát, |
|
szívében a római dárda helyett egy koszos sörösüveggel. – – |
| Egy zongora lélekharangját kongatják lazuló izmainkért. |
|
| És nyomunkban semmi más: az értelmetlenül hiányos kézirat, |
|
a vászonon túl végigszenvedett kép. |
|
| Meg a házakat és a havat rohasztó, könyörtelen, meleg szél. |
|
|
| Forgasson csak más száj, rágatlan étel: |
|
„Vérkendős Mária, gyászhomlokú Mária, |
|
Isten anyjának nagy szomorúsága”! |
|
| Keserűbb tűz ez! Kifutunk még egyszer a pesti vonathoz, |
|
tollas kalapokon mezítláb vihogni; |
|
kuncogunk: „a zanyád, harangfenekű nyár…”, nagyokat – |
| fütyüljön csak még vadabbul az ős-idő a kert alatt, |
| taszítsa csak el magától az ég a szőlő meddő melleit: |
|
bazalt dunyhák közé, szörnyebb szerelembe; |
| bűvölünk, Vaderős, hogy gyöngyözik a hátad, |
|
vérbeborul az ajkad is fogatlan szánktól, |
|
merev tekintetünktől szemed elborzad. |
|
| Bujálkodjék mással Dávid csillaga! |
|
Őrölje csak a szalma cigány parazsát |
|
eleven malmában máshol a szerelem! |
|
| Mellünk savanyú borától rúgj be pléhkereszteden, |
|
trombózis és rák képiben ölünkbe hasító |
|
|
|
Itt járok újból arkangyal fáid alatt, tövisek tartománya, háborús kert, páncélos nap
kilőtt tankjai és édes bodza-repeszek között.
Ledűlök mocskaid közé, bosszúsan bámulom Shelley angyalait, favágók képében jönnek az úton lefelé, lakat a szájukon, kard a kezükben, lángol a hajuk, és kivágják az emlékezet parókás bokrait a meddő teniszpálya körül.
Csontok ideje ez, de bánom is én a csontokat.
Baltával gyökereimen is ezt a nyarat kiáltom, ezt a szívet, a gyermeki táj lázát és a
tavasz virágos üllőjén döngő lomb-pöröly halálos csapását, míg angyalok pallosától dől az erdő
és leúszik a lombos nap a faúsztató éjszaka folyóin egy ismeretlen ébredés felé!
|
|