|
az udvaron, téglák és hulladék közt |
|
álltában röpülni, röptében állni |
| láttam a béna szárnyalást, a meggyfát. |
|
Valami tébolyult öröm vezette, |
|
zöld pilótasapkában az idő |
| személyesen, egy ősi bevetésre, |
|
hogy piros bombáit lehajigálva |
|
földig lerontsa a tél bázisát |
| s háromszorossá tegye lényegem, |
|
egy anyagi vallás szentháromságát: |
|
a szálló fát, a fiút, aki nézi, |
| s engem, aki mindkettőjük vagyok: |
|
látvány, látás és látomás |
|
egy városban, mely tökmagot ropogtat |
| romok után, üzletkötés előtt: |
|
vesztésben nyertes, mert csak a halandó |
|
tudhatja, mi a halhatatlan, istent |
| csak föld teremthet, múltat csak jövő, |
|
s bár én képzeltem el, de ő repült, |
|
őrült öröm egy szemétkupacon, |
| mely attól örök, hogy egy hétig élhet |
|
s egy kölyöknek kiáltja búcsúzóul: |
|
„Tükre a semminek: valami vagy |
| és hiányodban élsz, ha szétcibálnak |
|
az űr sakáljai, a csillagok!” |
|