Hibátlan csapda: – Te vagy az, szerelmem? – Én!

Egy kattanás a sors gépezetében. Testvéri fogaskerekek, édes transzmissziók: valódi nagyüzem. Kellékek, mint egy színpadon, lámpaernyő, villanyborotva, ágyhuzat. A láthatatlan ketrec oldalfalain felejthetetlen mintájú tapéta: felhők.

S a hajtók lármája. A csaholás. A vérszag.

S egy eszme környékezi meg vackán a kant – mondhatnánk sugallat – a kimért dörrenés előtt: Ez hát a férfikor – kopott sörény, lazuló hasizom, romló fogak: AZ ERDŐ POLGÁROSODÁSA!

„Ma láttam őt. Egy hirdetőoszlop mögül lépett elém, divatjamúlt télikabátban. Valami tétova felismerés szánakozott az arcomon. Valami nem-emberi szégyen. Az utca, mint egy lázroham, birtokbavett és ölni kezdett: idétlen szárnycsapás, egy gyereké. Megszöktem volna legalább! Más városokra emlékeznék, mintha jártam volna ott: a folyó páncélos a naptól, mint egy keresztesvitéz. Vizében zöld gallyak és fuldokló gyümölcsök. Nem ez a behavazott pályaudvar. – Megoperáltak, mondta, egy daganatot találtak a hasamban, már túl vagyok a nehezén. A láz terelt a kikötő felé. Egy égigérő szardíniakonzerv csatakos átjáróiban. A szájában, ahol a gyönyör nyála örvénylett és parázna nyelvem csónakja összetört a fogain – fekete foghíj. Aszály, aszály a szívben. – Ennek őszintén örülök, feleltem.”

„Hajótörés a mosóteknőben. Minden történetek legközönségesebbje. Egy nő története. Alászálló melleimé, petyhüdő hasamé. A fáradtságé eres combjaimban. Fejem körül híg ételek gőzétől zsírosan lobog a dauerolt vitorla. A huzat passzátszeleiben és a nagymosás Golf-áramában. Piszkos alsóneműk Kolumbusza, kibámulok az ablakon, és – föld! föld! – negyven év hihetetlen tengeréből fölmerül a macskaköves udvar. Szereplők, helyszínek egy ostoba darabban. »Megőrülök« – döntött a fűbe egy fiú. Csontom öröme szikrázott a fogain. Fejünk felett őrjöngő mozdonyok. Egy szikrától kigyulladt a szoknyám. Évek, örvények, folyók. Napok, napok a tévedések tengerén. Kacatok, bútorok az öregség hullámain. »Csodálatosan nézel ki, szívem!« Holnap korán kelek. Hanyatt fekszem a csipkés sírkövön.”

„Fej-le-száll király seggiben a lázmérővel landol a szerencse betonján. Nyírott fején két tonna géz. Kezében elegáns csengőzsinór. Ez a nagy helyzet, üzenem. A legutolsó bevetésen »öregem«, mondom a haveromnak, »röptében baszhatod a verebet«. És a próféta szólt belőlem. Egy percre rá egy láthatatlan tűre szúrva rúgdalózott. Eleven gombot, egyetlen öltéssel varrták fel a földre. Extra öltéssel, isten az atyám! Mintha csirízbe mártották volna a bokrot. Az agyvelején tapostam a kincstári bakancsban. Rohadt nagy fényesség volt, többre nem emlékszem. Sikeres kényszerleszállás egy takaróra. Egy Király Takaróban. Két karom légcsavarja sötétben forog, mit tesz a technika! »A látását még visszanyerheti« – búgja egy mikrofonhang a turbán mögül. Zárom soraimat, a mutert csókolom.”

„Házak. Kapualjak. Behunyt szemmel is ismerős világ. De semmi kegyelet. Ha számot kéne adnom valamiről, aminek neve sincs: se csönd se csillag. Csak Kugler elvtárs aranyfogai. Csak ez a végtelen drótkerítés saroktól sarokig, És mögötte a giz-gaz Csendes Óceánja. Az üzletek foghíjas polcai. Nadrágtartók és félretaposott cipők. A külváros anyajegyei. Se vitorlák se tópart. Se szívig hasító nyarak. Hajam sárkányán poros pikkelyek. A rossz évek, mint az eső, lassan dobolva eláztatták izmaim. Lepattant inggombok között kiköt a képeslapok yachtja, orrából indián-barnára sülve bámulom a déli tengert, »szívem a szerelemtől könnyes«, dúdolom. Egy csőrepedés hajóskapitánya. Ki milyen emlékekkel indul. Kis ország a szegénység legelőjén, emlékeim anyaállata. Házak. Kapualjak. »Szépen nőnek a fiai, Kovács úr.« Zajos történelem, kevés esély. És kevés személyes szerencse. Saroktól sarokig villamoson.”

Világ kiserkent borostái, jégcsapok. Mintha az örök üresség borzalmai tartanák fogva a föld tekintetét, és rémületében minden szál ősz haja az ég felé meredne: megfagyott háború az erdő. Egy őrült stratégia névtelen katonájaként ág az ág ellen szegzi lándzsáját, kéreg a kéregnek feszül, fokozhatatlan szenvedéllyel, melynek nincs tárgya, sem célja, és nem is volt soha. A gyűlölet kristálya ez, meddő remekmű, melyet egy tócsából csiszolt ki szelek korongján a tél. Gondjaihoz aggott és zöld uzsorák helyén a hó bibliáját olvassa a táj. Sovány ösvényei ráncok az idő homlokán.

Itt születni éppolyan sorsszerű, mint másutt. Akárhol annyi, mint sehol. Én egy bérházban láttam a végzetet: kackiás bajusszal duzzadt ajkai fölött, a puskát, mestersége eszközét, úgy forgatta, mint paraszt az ásót vagy fodrász az ollót, nem hasonlított egy szörnyetegre. Inkább unott volt, kialvatlan és náthás. A tekintetében semmi emlékezetes. Bejött a szobába, gyakorlott mozdulattal mérte föl a terepet, a lavór félig vízzel, a vaskályhán egy lábos, repedt tükör, vetetlen ágy – háborús szobabelső. Éppen csak biccentett: kifelé! Innen számítható a kiszámíthatatlan. Az udvaron gyülekeztünk, csomagokkal, hogy legyen mit eldobálnunk. Huzat van, gondolta a lázas massza cseppje, aki voltam. A gangok koszorújában egy marék ég. Ki ettől gazdag, annak a tavasz arany együgyűség.

Apám, nem vére, szelleme szerint: országos őrült, dali féltehetség. Eszményi bohóc egy rettegéstől józan világban. Egyéniség egy mozgósított csillagon. Az élete valódi mondakör. Volt ösztöndíjas és cseregyerek. Kísért zsidó színészt feltűzött szuronnyal – pesti rejtekhelyről budaira. Többször lelőtték, megmaradt. Volt állástalan és óraadó. Műfordító és segédmunkás. Hontalan itthon és mindenütt, ahol élt. Megcsalták holland és olasz nők, egy némettől gyereke lett. A határon egy mozdonyfűtő vitte át – a szén között. Őt, a született rojtoskönyökű magyar-tanárt. Végül, hírek szerint, Európa indiánjaként Svájcban a krematóriumot látogatta: elnézte, hogy égnek a svájciak. Egy emigráns szemével, mesélik, azt mondta, és a szeme villogott, akár a szén. És a bajusza – az a csodálatos bajusz! – kunkorgott, mint egy hernyó.

Az idő láncán vicsorog szülőhelyem, a nyomor házőrzője. Egyszer mindenki eljátssza ezt: Kolumbuszt egy kapu alatt. Csont-bőr bútorok a szobákban, hullik a vakolat. Keramit-zátonyon félreismerhetetlen alakzat, egy poroló. És a háttér, a repedt falak, a rozsdás redőnyök, mint valami filmben. „Hányszor megmondtam, ne igyál!” – az ismerős szöveg. A sorsra ébred az is, kit egy városhoz köt az élete: a huzat mint újságpapírt fölmarkolja az éveket, és egy kórház szemétvödrébe a töretlen testet begyűri. A végzet kalitkája a ház, benne gubbaszt egy szürke papagáj, négy gyermek odaadó apja. A poklokon lakat a szív, a kulcsa szeretet.

Egy szegény országban szegényedik a képzelet is. A megélhetés kalandját éli fogyó lelkesedéssel. Viseltes ingek közül kipislog az őszbe: hajók a tenger mellein, arany anarchia. Elélhet rajtuk, akinek kenyere a meghatottság. Csakhogy túlságosan is eszmei menü ez. Aludj el, erre ébredsz: mennydörgés renget ágyadban, korog a szépség gyomra. E klasszikus zörej fogékonyabbá tesz a bogáncs cinizmusa iránt.

Egy dögletes lény iránti könyörület betegít. Szavak, szavak, fölösleges játék, a hiúság katedrálisában a rím harangja, bim-bam, hipokrita ájtatosságokra szólít; ez a mesterség éppolyan gyűlöletes, mint a koporsókészítőé vagy a vágóhídi mészárosé. Csak rejtettebb a veszély, és a dögszag ízetlenebb. Egy ilyen kéz nem örülhet a jól kiszámított ütésnek; áhitat-vatták, ellágyult ujjak, meddő keresgélés – ez a tapintás életrajza. Ó selymek, ó szigetek, ó hajók! Hölgyeim, Uraim, a szavam elakad! Ó satöbbi, ó! Vassal kereszteltek meg minket a képzelet rabszolgaságára és egy felejthetetlen társasutazásra az eszmék lagunái közt, egy zátonyon, amit megkönnyez a megszokás és a tehetetlenség patriotizmusa. Ki hinne el itt egy valódi őserdőt? Sóhaj-liánt, örömfát, azt igen. Ha egyszer hazugságokon kotlik az ég, kikel a tojásból a kukacok tengere, beszédes árvíz, és a tévedések létráján sebesen kúszni kezd a vers.

Ravasz kornak kereskedő a hőse. Az orléans-i szűz, mi tagadás, belekóstolt a testi gyönyörökbe, és egy rossz házasság romjaival szivacsos arcán utazik azon a hajón a nap körül, ahol az érdem mindig is potyautas volt. Dauphinje királyi cím helyett könyvcímeket visel: „Líra és lendület… A mediterrán jellem…” Unatkoznak: silány történet az éhezőnek enni adni. Az iparosítás katonái nem viselnek sisakot, aranyhajukon nem szikrázik a nap; fegyverük gyári csavarhúzó és vonalzó. Számokba öltözve, a végzet csaták helyett konferenciákat látogat. Trillázhat a szárnyas szenvedély, csak díszmadár a tárgyilagosság kalitkájában. Íjászok, akik szőrén ülik meg a földet? Divatjamúlt csaták, ahol mell a mellen szikrázott, mint a köszörűkő? A korona a sublódban, a máglyát elmosta a víz. Egy püspök éppolyan turista, mint a többi. Ha van igazán üres kéz, az emlékezeté az. Minél telibb, annál üresebb.

Ahogy a házat körülvették, sugárzott róluk a szakértelem. Sehol egy fölösleges mozdulat. Sehol egy elhibázott lépés. Klasszikus egyszerűséggel zajlott minden, akár egy barokk zeneműben vagy egy fogorvosi székben. Műtét volt ez, nem embervadászat. Fegyver a vállról, laza testtartás, lépések jobbra-balra, szükség szerint, akár egy tánciskolában. Parancsoljon, csak ön után – alig érzékelhető, mégis határozott taszítás a lapockák közé, semmi művészi kegyetlenség. A gépek menüettje: közlekedés, hibátlan forgalom. Diesel-rondók, ponyva-szonáták. Formátlan fájdalom után a megkönnyebbülés elégiája: a házakat kiöblíti a szél. A giz-gaz vércsomói, vályogfal-köpetek egy csésze faluban. Az őszi anarchiából kiváló görög eszme: a lépések oszlopsora. Menetelő remekmű. A mérték és arány alpesi tisztaságában nemzedékek gyakorlata ünnepli önmagát. Ó ecsetek! Ó vésők! Ó elkapott mozdulatok! Nem mindennapi pillanat: egy domb talapzatán vad és vadász. A végkifejlet prózaibb. A ház, mintha eszébe jutott volna valami, magasba lökte tetejét, majd gőzölögve ellapult a földön, mint a tehénganéj. A por még egy ideig lobogott fölötte, aztán eloszlott. Egy térképhibával bölcsebb a föld.

A képzelet végül felnő feladatához, és göndör déltengereiről eltakarodva bevonja látomásait, mint a vitorlát. Lakása fűtetlen tárgyilagosság. Párnája kő, füst, forgalom. A jó vers, mint a szög úgy áll a dolgok lényegében, és rajta függ a komor faliszőnyeg, a csillagos ég.

Milyen szenvedély kovácsol karddá egy népet a föld üllőjén? Nem a köznapi értelem, hiszen ahonnan a puszta belátás visszariadna, oda is elér az elszántság. Nem is a puszta vakmerés, hiszen nincs az a csavaros ösvény, mely a taktika rejtekútjaihoz fogható. Véletlen és számítás nászából egyszerre megszületik valami sejtelem; valami esztelen megfontolás elkezd terjedni, mint a pestis, hiába a drótakadály, a technika lenyűgöző trükkjei, a kifinomult módszerek, akármi. Minden ház a fertőzés erődje. Minden autó egy lehetséges csata tankja. Minden gyerek született stratéga. Minden írástudatlan paraszt orvos és költő. Minden tekintet tűzfészek, amit nem lokalizálhat a tűzoltóság. Sebesültjeit cipelve megindul egy nép, mint a hegy, és talpa alatt ropogva törnek össze a házak. Mondd neki, hogy szenvedés helyett talányt nyer, ami maga is szenvedés: a hatalom buktatóit, belviszályt és puccsokat, pátosztalan munkát. Keresztülnéz rajtad és mosolyog. A szerelem is halva halhatatlan.

Blake láthatott ilyet: az Idő Angyalát körbeforogni egy fekete számlapon, honnét a számozott csillagokat lefújta az üresség szele, és helyükbe fejetlen árnyakat toborzott a kétségbeesés. A tenger-mellű szűzet elbukóban. A nagy szándék – mint annyiszor – újból megbotlott a részletekben. A hajdan kedves arc kialudt, mint a lámpa, és minden hazugság legelső árulója, a kéz összevissza röpdösött, mint a madarak. Ehhez járult a jellegzetes fejhang, a támadva-védekezés meg az a szánalmasan merész arcél – római pénz helyett hivatali íróasztalok lapjára és ablaküvegekre vésve. Mint akit halálos eszme csiklandoz, vagy a háború náthája gyötör, kormot és tüzet tüsszögött a föld, hogy ingott a mennyek felhős cégtáblája is. „Tél-és-Tavasz Vegyeskereskedés.” Lázkiütés-országait vakarva a világ a végső tanulságokon mereng. Az itt a jó kereskedő – mily sajnálatos ellentmondás! –, aki nem üzletel.

Szekéren hercegfalván ültem először, hol több volt a fenség a készpénznél, és a hercegek fehér ingben, fekete kalapjukat fejük búbjára billentve baktattak végig a tyúkpiszkos főutcán, szótlan főrendjei a harangzúgásnak meg a vasárnapnak. Honnét tudhattam volna, milyen az, ha egy tenger megnémul dühében? „Gyüjjék, fiatalúr!” – szólt le a bakról a szomszéd udvar koronás ura, ki tudja ki, nevezzük Pista bá-nak, föld röge arc, címere pipától rozsdás bajusz, egészében maga a személytelenség. Hanem a hangja – felejthetetlen. „Gyű-te, te-te, hóóó” – ez utóbbi olyan hosszú ó-val, mintha cilinderből húzná ki egy bűvész lelkem legigazibb gyönyörűségére. Hát még a ló! Azóta se láttam az ő mutatványánál lélegzetelállítóbbat, ahogy futtában fölemelve farkát, hatalmas gombócokat eresztett a porba. Csodák fészkén tollászkodó nap. Messziről tompa dübörgés hallatszik – Pestet bombázzák –, és a háborús föld rozzant bakjáról az ég sugárzó közönnyel bámulja, hogy a vízözön-faluból fölszáll egy négykerekű, szálkás, rozsdás, nyikorgó madár.

Ennek a faros-kebles hegynek igazi évszaka a tél. Amit minden tollas nász vőfélye, a nyár gőgje virágjában figyelemre sem érdemesít, ő ismeri zordabb vonásait is e földtani hölgynek. A szőlőlevéllel takart dühöt. Paráznaságát, önzését és szeszélyeit. Csakhogy öreg már a keresztesháborúkhoz. Utálkozás helyett mosollyal nézi a bazalt ribancot: mellét a hónak feszítve, hogy áll ott bűneire büszkén, mint egy hatalmas kotlós, kinek csibéi a dombok, és udvara az idő. És feje fölött hogy ragyog az ég! Mint egy káromkodás. Kendője mennyei pálinkaszag. Habár fanyar, a sorsnak is van humora. Az országúton pufajkás lányok nyílt „e”-ikkel ültetik tele a városi argót. „Ne ám aztán valami gáz laegyen baelőle!” Széltől kimart arcuk eleven zászlóját háborúk helyett a vegyesboltban lobogtatják. Kenyeret vásárolnak és körömlakkot. Kendőben, tréningnadrágban, kezükben rádióval ők a föld szépségkirálynői.

Fölemeltem a síró csomagot, és megcsapott a maró tejszag. Fullasztó fehér felhőben én és hibáim egyetlen örököse: köznapi felvonásvég. Úgy álltunk ott, mondom, akár egy színdarabban. Szájában a sírás végszava, cigaretták szennye a nyelvemen. A kétséges szereposztás szerint magamhoz szorítottam, egy marék ösztön válaszolt ügyetlen öleléssel. „A szeretet bilincsei” – azonnal előhíva. De belül igazi hideg borzongatott. Szuszogása láncán az elporzó nyarat ugattam. A felelősség óljában lakunk, a remény fűcsomóin. Megszólítottam, hős a hősnőt: savanyú lehelete fehér tűkkel döfködte az arcom. Mint kötélen a párnahuzatok, számon meglebbent a mosoly. Így álltunk ott egy percig. Aztán letettem.

Kiinni ezt a fényes poharat! Mintha a tél minden hajótöréséből egy sziget ébredne, és villámló csipákat dörgölne ki a szeméből. Mintha a világ minden varrótűje feltámadt volna, és szárnyasan és csőrében zöld cérnával röpdösne, és összeöltené a föld nyomorult rongyait. És egy hatalmas tüsszentés csiklandozná édes ujjaival a fák torkát. Vakító ingek vasárnapja. Az idő korsója tele a napsütés arany sörével. Szerszámait kirakja a fűre a tavasz, és fényesre köszörült szeleivel – megengedi kisasszony? – kivágja az ősz szálakat a világ hajából.

Szegénynek lenni, ha viszonylagosan is, annyit jelent, hogy az embernek egész egyszerűen nincs képe karácsonyfadíszekkel teliaggatni az emberi beszédet és ünnepi szónoklatot tartani egy háború katonáinak a rekettyebokor szárnysuhogásáról. Szegénynek lenni olthatatlan vonzódás aziránt, hogy igennel és nemmel válaszoljunk, ha valaki valamit kérdez tőlünk. Szegénynek lenni annyit tesz, mint mezítláb átkelni a technika üvegcserép-tengerén, és kézből etetni egy összkomfortos oroszlánt. Megtanulni egy fordított morált, kiismerni egy lefelé magasodó épület rejtett kazamatáit, visszafelé kúszni a történelmi barlang egyre szűkülő folyosóján a lényeg műhelyéig, ahol vérből és nyomorból készül az emberiesség tündéri látszata. Szegénynek lenni egy olyan világban, ahol Romeónak autót és Júliának kozmetikai cikkeket neveznek, kínos érdem, de szerencsés kín is, mert szegényen az ember a gondolkodás ostromlott erődjét lakja, és nem hisz a szabad elvonulás lehetőségében, de szőrén ülve meg a lobogó sörényű földet, megfontolt dühvel sarkantyúzza.