| A barátaim között egyre több a szellem, |
| éjfélkor távolsági hívásuktól csörög a telefonom, |
| hangjuk kesernyés füstje megkönnyeztet: |
| „két agyműtét után most tanulom az élet jóízét”; |
| az élet lényege szerint őrült reménykedés |
| az örök folytatásban, hogy a találékony sejt |
| kifog a számítógép-agyú végzeten, |
| a kézzelfogható gyönyör a híg absztrakción; |
| nem hittem volna, hogy a teljesség ez is: |
| a menny borzolta sivatag hullámzó közönye. |
|
| Ablakunkból a Római Birodalomra látni, |
| az amfiteátrumban diákok tornáznak; |
| mosástól fakult zöld trikójuk lenne a jövő? |
| Két rugalmas helyzetmagyarázat közt |
| a nagy koreszme kifulladva fujtat, |
| s a zöldfülű lomb ismét lefitymálja az avart – |
| ő nem fog elhervadni, kompromittálódni… |
| Így tavaszodik korra kor, villog a kardvirág, |
| aztán a csontmezőn tallózó szél kupacba söpri |
| a lyukas sisakot formázó koponyákat. |
|
| Nemzedékem, a délibábos évek |
| lángoló hajú szabadcsapata |
| rokkantan süllyed a kórházszagú sötétbe; |
| töredék életművek, önpusztító mániák, |
| s a világminta, melyet a művészetek |
| bizonytalan szövőszékén próbáltunk újraszőni, |
| maradt a régi, háborús keresztöltés… |
| A megbízható, múlt századi kézimunka: |
| tarkóra tett, fölemelt, hátrakötözött kezek. |
| S méregfelhő az űr csapágyán forgó Föld körül. |
|
| Hiába: most, hogy lassan elúszik előlem |
| e halottak és élők lakta partszakasz, |
| egy világnagy szőlőszem édességét |
| érzem hullámzani a nyelvemen – |
| a fényes körcikk kerekebb a körnél! |
| Eszelős logika ez, hiszen emberi… |
| A forradalmak rendítik meg eszerint |
| a rendíthetetlen törvény talapzatát; |
| s a repedésből füstölgő, kénsárga vér bugyog, |
| az izzó kaptár ismerős méze, az új esély. |
|
|