Rembrandt^*

ki nem állhatom a költőt akinek orrán-száján dől a költészet a szó szűznemzéséből szörny születik ha költészetről beszélünk beszéljünk az iparosságról mely szárnyakat adott a szélmalmoknak és csatornák csapdájába csalta az évszázadokat mi lenne inkább vers mint egy sejtcsomóként lüktető város benne a múlt félálom-kódjele amitől minden babavárosba illő németalföldi ház egy-egy vörös téglából épült kajüt és az isten egy gyorsjáratú gótikus fregatton lakik a tenyérnyi főtér kikötőjében hol a szárazföldön kísértő hajós a tajtékozva zúgó időt kémleli tenger az is tehát hajózható az ő arcára vagyok kíváncsi a művészetre mint olyanra már elnézést köpök nem úgy a megrendült utókor az amszterdami Rembrandt téren a mester bronzba öntött szobra áll a tagbaszakadt dobóatléta mindkét kezével egy reuma ellen rendelt bronzdrapériát fog bronzderekához az ecsetet nyilván az orrával fogja a hülye is látja hogy itt egy lángészről van szó aki mélán bámul a róla elnevezett mozi üvegtárlójában egy szívdöglesztő szuperkémként csillogó angol színészt huszadik század a tér túloldalán a Schiller vendéglőben Rembrandt-szeletet kapni eszmesültet valóságkörettel míg hisztérikusan csörög a sínfa ágán mászó villamos mire a hörgő munkagép arrébb araszol szabad az út a harmonikaajtó és az olajos beton fölött gyulladt szemmel hunyorgó lángbetűk REMBRANDT GARÁZS negyven fölött a halál nem több és nem kevesebb mint háttér előtte lobog a nyár tűzpantomimje a szerelmes akt s a lombhullató fán termő kérdőjelek hogy hol miben s ki előtt tanúskodunk vagy nincs-e az almakukacnak is egy jól átgondolt képe a mindenségről melynek ehető héja van semmi sem jellemzőbb ránk a korlátainknál ez minden laza világmagyarázat szilárd magja ez az arcátlan vagyunk akik vagyunk amitől a patricius Rembrandt ájtatos rézkarcán a templomból hazatérő gyermek-Krisztust egy holland parasztcsalád húzkodja haza átszellemült arcuk hirdeti hogy nagy az isten vaskos kezük-lábuk hogy nem ártana most egy krigli sör jelentés a magányosan hánykolódó csillagcsónakból mi várható a hágai Maurits-házban Rembrandt válasza talányos három önarcképén háromféle az elsőn egy gyalulatlan fiatal arc rajta a még minden megeshet bája butasága a másodikon a világhódító holland ficsúr a siker pestises tollbóbitáját kacéran lobogtatja a divat a harmadikon egy alkoholtól puffadt öregember réveteg tekintetével isten bámulja gyilkolódzó és parázna teremtményeit szájában füstölgő parázsgombócként két őrült szó forog a mégis és a talán