Ginsberg Budapesten^*

az az igazság hogy nem villanyozott föl a találkozás gondolata valaha sokat vártam a költői képtől de hol vannak már a fiatalság őrült és villámló évei amikor egy halkszavú de indulatos államhivatalnok megesküdött arra hogy amíg ő él az Üvöltés nem jelenik meg magyarul költő és költészet a helyükre kerültek a világkemence és a végtelen fal közé a sutba ott gurigázhatnak szivárványos szakmájuk üveggolyóival az idegenvezetéshez viszont semmi kedvem sem volt Ginsberg látszólag aludt a halálülésen de ahogy megálltunk azt kérdezte MILYEN KOCSI EZ HOGY ILYEN FEHÉR FÜSTÖT EREGET kétütemű feleltem és elvigyorodtam én is így játszom meg a szellemlabdát altató oldalpasszok után egy váratlan lefutás a végén még beszélgetni fogunk vagy mi a fene két rozzant ragadozó mi a költő dolga miszter ginszberg legyünk-e New Yorkban buddhisták vagy harcias homokosok és lovagoljunk-e rögeszméink seprűnyelén angyali álombeszédünk boszorkányszombatjára vagy éppen ellenkezőleg ujjunkat az események ütőerén tartva nagyjából tudjuk-e mire gondol meghatározott körülmények között az átlagos állampolgár és végezzünk-e magunk is apróbb javításokat a ház körül a költészet Blake tigrise sárga lángtesttel kurrog a fák közt és miért ne venné a hátára azt aki odakívánkozik a bársonyos nyeregbe ha a végén úgyis ő mosolyog gyomrában fennkölt érzelmeinkkel a szabadságról beszélek mi másról beszélnék de nem mint az ifjú hősszerelmes aki országát kínálja egy meglovagolható jelszóért hanem mintha Dante elvehette volna Beatricét és most kéz a kézben süllyednének a földbe a mindennapok kútja ez nem költött pokol de a bizonytalan egyensúly örvénylő özöne a felejthetetlen percet elsodorja számtalan felejthető és mit kezdjünk az oltárképek arany jövőidejével ha madonnánk kissé házsártos mert túlhajszolja magát hallgassuk inkább mit huhog a kéményben a lélek a bölcsesség a lázadásba szerelmes a lázadás meg a bölcsességbe s reménytelen szerelmük a remény ami ott világít hűlt helyünk fölött ha majd sugártól viszkető sárrá lényegülünk viszlát Allen viszlát zavaros üdvösségünk fiatalságom nagyhangú versétől búcsúzom a hatvanas évek illúzióitól amikor az értelmiségit reformtervei páncéljában pompázó lovagnak láttuk aki szíve helyén egy kézzel rajzolt virágot visel semmi közünk egymáshoz de jó tudni hogy lényegünk közös mert ugyanazt kérdeztük a másfelé néző úrvezetőtől MILYEN KOCSI EZ HOGY ILYEN VADUL VÁGTAT A NAP KÖRÜL és milyen gyerekkor és milyen szerelem és milyen világ mert minden válasz röntgenképén egy újabb kérdőjel dereng emberségünk címere míg a Föld maradék haja hol megőszül hol meg égnek áll a tavaszi áramütéstől