A huszas évek. A harmincas évek. A nyugtalan század fiatal arca. A helyszínek brómezüstjéből
előhívott eszmekép. Párizs és Berlin kávéháztükörből. Egy kolhozelnök nagy bajusszal. A népi
kollégisták gyerekmosolya. Mindig az itt és most, a döntő ütközet… A végső harc füstrongyai közül
kivillanó jövő… Az apák nemzedéke. A lángoló naivitás. A hideg logika. A kattogó gépszem nem
érzékeli az időfolyót. A határtalan test uszonya moccan egyet, elfut ötven év, és látni azt, amit a
csillogó negatív eltakart: a világháborút, a megroppant üdvtanokat, az ötven millió halottat… A
tökéletesített öt érzék helyett az agyvelő sárkánykölykét, az elektronikát. Az őrült vagy-vagy káprázó
kérdőjelét. A nyitott sírgödröt, hová a szebb jövőt ígérő szavalóművész hamuja hull. Valami mégis
megmarad. Valami fényesség nem akar kialudni és tovább sugárzik. A szaratovi traktoroslány?
Szardínia vízfaragta sziklaszobrai? Vagy nem is ők, a modellek, hanem maga az örökmozgó,
kiszámíthatatlan gomolygás, aminek egész életünkkel próbálunk meg nevet adni? Bármi is az, valami
átüt a fotón. S a látható valóság sívó homokjából kimered egy vézna váll, a sebezhető szegénység
sarokköve, melyre a történelem városfala épül – a szikla, melyen újból és újból kicsorbul minden
együgyű és irgalmatlan világhódítás. |