Éjfél

Jöhet, ha akar, a szellem. Hideg hold süt görög bronzbőrünk római márványmásolatára; mindennap vesztünk egy háborút, elromlik valamink. Az ifjúság vak és fuldokló csók, a fullasztó közelség testi deleje; ez a dermedés lenne az, amire vágyott, a távlat? Egyre többet értek meg az életemből, mert egyre több belőle az, ami messze van; nagy ár az ingatag tanulságért, egy balkonon ülök, a didergő mezőn, a szétszórt csontok, húsfoszlányok közt egy leples nőalak, a halál spanyolul… semmi egy karate-ütéssel kettészelni füstderekát, gomolyog egy kicsit, majd újból összeforr… a tanulatlan, erőszakos, szépnek mondott özvegy, az anyám.