A tűzfújó bika
| A robbanékony és nehézkes bika jegyében születtem, |
| mindenem a testhez van kötve; |
| most, hogy a test kihűl, elbizonytalanodom. |
| A bika bikaistent képzel: gyulladt szemgolyót, |
| szaxofonhangon tűzfutamot fujó orrlikat – |
| a sejtet, melynek tanult mestersége élni, |
| a kezdet energiafölöslegét addig pazarolva, |
| míg nem marad más, csak a horpadás szívóhatása, |
| a túloldal, az örvénylő absztrakció; |
| mit kezdjen ott, ahol a légies közegben |
| csak az eszmék szűznemzése divatozik, semmi nemiség… |
| a kialvó vulkán a régi kitörések |
| bugyborgó lávafolyamára emlékezve didereg: |
| fölötte a régi áltatás, a lélek képe, szél görgette füst. |
|
Tükrök
| Nevekkel próbálkoztam: nyár; színekkel: kék-fehér; |
| utalásokkal a bársony gyönyör lángnyelveire… |
| Nem készen kapható istent akartam… |
| Valami arc sugárzott rám… vagy érme, |
| a vertarany menny illó domborműve, |
| igen és nem, én és nem én, mindig a másik, |
| a változékonyságba rejtett állandóság, |
| amiről elég annyit tudni, nem tudom, |
| s már megkísért a kocsonyás emberszem galaktikaképe – |
| benne az esztelen és tündöklő hiba, |
| ahogy a véges próbálja értelmezni a végtelent… |
| Van vagy nincs, ez a füstköpenyes keresztes kérdése, |
| a tűzköpő egyházaké. Igen és nem, mindig a másik; |
| egymás versét szikrázzuk, egymás tükrei. |
|
A keresett személy
| Föltehetőleg nem más, mint a kozmosz |
| rendje és rendetlensége, a végtelen |
| és ezért egészében áthatolhatatlan |
| hétköznapi méretűre zsugorított képe – |
| a szakállas gépkezelő a csillagpultnál kuporogva |
| atom- és génalkatrészeket programoz. |
| Hibásan, tehát megbetegszem; ez van. |
| De létezik-e egészség nélkül betegség? |
|
Van és nincs az anyagelvű szerint is egymásba
görbül |
| e görbület a tér, a térben szakadék |
| világ és világ, világ és magyarázat, |
| tegnapi és mai ismeret között; |
| a kézzelfogható indítóok lepkéje után nyomozva |
| e szakadékban töri össze magát minden, ami emberi. |
|
Középkorú férfi
| Középkorú? A középkor egy feudális poklot |
| képzelt a gótikus mennyutánzattal tüskés föld alá, |
| egy merev alárendeltségbe komponált világot, |
| hol az ördög vasvillával szedi a tizedet. |
| Én egy zúgó dobozban látom korunk jelenését: |
| a határtalan, képernyőkék levegőben |
| öngyilkos lepkeként csapongani a technikát… |
| A pokol mindig mi magunk vagyunk, |
| a mennyet dörzsölt prófétája jövő időbe teszi… |
| A valóság gömbfelület, egymásba játszó |
| világtájak, kétség, remény: parányi Föld-modell |
| egy gyerek kezében, aki leginkább golyózni szeret vele… |
| Élni, ez annyi, mint beletalálni egy parázzsal bélelt lyukba |
| és hinni azt, amit a párás csírasejt dadog, hogy miénk a jövő. |
|
Számum
| A cserfes ifjú, aki Indiát bejárta, |
| nem gondolt a halálra. Eb ura fakó! |
| Az élet harminckét évesen – India, |
| vasvörös föld szikrázó napsütésben, |
| hol még a levéltetű is azt énekli, hozsánna, |
| s a vérfa ága gyűrűs gyönyörtől remeg. |
| Szeretném tudni, mit látott apám, amikor meghalt |
| olyan idősen, amilyen idős most én vagyok! |
| A puskatus szaggatta kárpit hasítékán |
| benéző barokk világfit, akiben ő hitt? |
| Egy középosztálybeli istent vámpírfogakkal, kígyószakállal? |
| Vagy mást? A Föld zsellérábrázatát? Hogy az van, ami volt? |
| A süketnéma számum kvarcfény homokját, ahogy lassan befutja |
| a szfinx mellét, a tömegsírt, óceánhab-foltos gyerekkorunkat? |
|
Éjfél
| Jöhet, ha akar, a szellem. Hideg hold süt |
| görög bronzbőrünk római márványmásolatára; |
| mindennap vesztünk egy háborút, elromlik valamink. |
| Az ifjúság vak és fuldokló csók, |
| a fullasztó közelség testi deleje; |
| ez a dermedés lenne az, amire vágyott, a távlat? |
| Egyre többet értek meg az életemből, |
| mert egyre több belőle az, ami messze van; |
| nagy ár az ingatag tanulságért, egy balkonon ülök, |
| a didergő mezőn, a szétszórt csontok, húsfoszlányok közt |
| egy leples nőalak, a halál spanyolul… |
| semmi egy karate-ütéssel kettészelni füstderekát, |
| gomolyog egy kicsit, majd újból összeforr… |
| a tanulatlan, erőszakos, szépnek mondott özvegy, az anyám. |
|
Arckép az ókorból
| A provincia nyakatekert logikáját |
| szívből utálja minden egyenes római; |
| ő ha ellentmondást tapasztal, a kardjába dől, |
| én szívóskodom, megpróbálok élni… |
| Hála az isteneknek, görögnek születtem, |
| a rabszolgasor és a filozófia közé, |
| a káderjellemzések „egyéb” kategóriájának, |
| minden többségben lázas kisebbséginek… |
| Költészet? Nem hiszem, hogy az |
| a márványportrék és a szaros valóság közötti összefüggés, |
| e billenékeny, könnyen robbanó arány, |
| amit vidékiként tanultam itt és ami elvezet |
| a porszem bolygóról a csillagokon túlra; |
| épp csak, hogy tüdőmből versben szakad a vér… |
|
Földanyánk
| A technikát, mint nászt a szűz menyasszony, |
| kívántuk is meg féltük is. Hatvanas évek. |
| Vonzó rögeszme, hogy a birtoklás mindent megold. |
| Keserves megtanulni, hogy a nincsek történelme is |
| történelem: a rozmárforma kontinens |
| fölmerül az időből, tátott szájából kiáll |
| a szegénység roppant agyara, bőrén |
| sós vízként lecsorgó faluk. És reng a partvidék, |
| és beomlik az aládúcolt templomboltozat. |
| Küldözhetjük alóla lírai üzeneteinket. |
| Kinek? Mindenki vágya a jövő. |
| Csak legyen módja visszaemlékezni, |
| „Kigömbölyödtem”, mondja majd a Föld |
| a csodavárás és a rettegés e tobzódó koráról. |
|
Magyarság
|
Csoóri Sándornak
| Magyarnak lenni annyi, mint bárminek lenni. |
| A kulcsszó a lenni, és a kérdés a hogyan. |
| Melyik fának nem természetes közege az erdő, |
| de melyik fa mondja magáról: „erdő vagyok!”? |
| Az életfa alá hullva avarnak |
| úgy vagyok magyar, ahogy az erdő fája fa, |
| a vérmocskos altalajt feldolgozva levegőnek, |
| melyet tüdőre szívhat, ha lesz hol, a jövő. |
| Negyvenhat éves koromra már kiütközik csupasz gyökérzetem, |
| a mindig és mindenütt rászedett szegények csontjai; |
| túl sok mész és hamu, hogy családi emlékké oldjam. |
| Egy nép, mint a többi, s mind, mint Ó-Egyiptom… |
| Ágaim közt vérlázító madárcsirregés, |
| míg macskatalpon surran ölni az idő. |
|
Az utolsó nyár
| Az utolsó nyaram még egészségesen; |
| zöld habzás; semmi keresztkérdés: kié? mié? – |
| a tenger van, mert van, mert tenger, |
| örökmozgó, szuszogó, mennydörgő leviatán; |
| halszag és fény áradt a Balaton felől. |
| Bárki is intézte az ügyeimet, |
| a sejttörvény vagy a látónak képzelt vaksors, |
| egy napfényes arc fordult felém, |
| a mennykék tükör, hol az éden tükröződik, |
| a fiatalság titka, a nemtörődömség, |
| mely az öregségről szállongó hírt rémhírnek veszi; |
| a lombhullató test torzonborz fái között |
| szakadt ruhában hempereg az örök szerelem, |
| a világszép de rövidlátó nyoszolyólány. |
|
Catullushoz
| Nagy gáz, de mi is szeretjük Lesbiát, Catullus… |
| Az ifjúság az ifjúság jogán határtalannak |
| képzeli lehetőségeit, istennek magát. |
| Most van isten, most nincs, ahogy akarja; |
| ha elalszik, gazdátlanul forog a Föld. |
| Korlátja épp az egészsége. Az az igazság, |
| hogy nehéz fölfogásúak vagyunk: |
| még mindig a csillagtengerből fognánk ki a kozmikus halat, |
| holott már sejtjeinkből vicsorog felénk kékcápa-csókja. |
| Ajaj, megcsal a testünk, megcsal az ordas kurva, |
| azt hazudja, minden megmarad, épp csak átlényegülve |
| egy üstökös csóvájaként suhanó fátyol fényredőiben: |
| az élő tűz, az őrület, a tejszínhabot verő combok… |
| Van-e jobb választásunk, mint hinnünk neki? |
|
Betegségemre
| Lassan vonul hadaival a zsibbadás |
| félálomban derengő testem terepén. |
| Képzeljük úgy, hogy a vaksors Kutuzov, |
| a stratégia hercege, egy lompos öregember, |
| aki ha visszavonul is, mindig a magáéba, |
| mert minden az övé, mint istené. |
| Képzeljük akárhogy, a csóva végül fölrepül a házra, |
| s az égő falu serceg, mint a zsír… |
| Nem okulok a bajban, hiába a baljós tünetek – |
| a prófétát a rögeszméje teszi prófétává, |
| verset verssé a logikánál rendezettebb zűrzavar, |
| az élet örvénye a pocsolyavíz sejtben, |
| miközben ép balkezünkkel fölemelt béna jobbunk |
| az újrakezdés izzó délibábjára mutat. |
|
Egyéniség
| Fiatal fejjel egyéniség akartam lenni, |
| ezért aztán kiraboltam Ginsberget és Pilinszkyt; |
| megvártam, amíg befordulnak a sarkon, és zutty… |
| Ma már fütyülök az antológiákba zsúfolt lehetőségekre; |
| képek, képek, és az egész mit ér? |
| Lowellt nem a mohóságom kívánta meg; |
| öt évig fordítottam a „szonettjeit”, |
| és eszembe sem jutott hasonlókat írni – |
| csak amikor nem tudtam végiggépelni egy oldalt, |
| és szorultságomban egy fejben is belátható távot kerestem, |
| mint aki a szájába vett filctollal tanul festeni… |
| Költő vagyok, olyan, amilyen, nem épp szívderítő felnőtt; |
| mindenen, amit csinálok, bénuló jobbkezemnek |
| a hieroglifák megfejtőjét váró macskakaparás-védjegye. |
|
Élet
| A fáraók és hadseregeik, a birodalmak? |
| A végtelennel az a baj, hogy fölfoghatatlan; |
| isten az ember metaforája a fölfoghatatlanra, |
| a valóságon túli valóság helyett egy kép, |
| emberformájú, emberméretű. Az élet emberésszel |
| leginkább egy kis országra hasonlít, |
| pár évtizednyi rögtönzés az öröknek mutatkozó |
| határok közt, a túlélés ábrándja, |
| egy látószög a teljes horizont helyett… |
| Minden új világkép a fordulóról fordulóra |
| vezető lépcső szükségképp leszakadó foka; |
| ezen a lépcsőn jártam én is, háború volt, bombáztak, |
| egy fűszál hegyén egyensúlyozott a közönyös Tejút; |
| túléljük, mártott sárkányvérbe az őrült föltámadás. |
|
Bizonyosság
| Biztos igen vagy nem helyett itt ez a nyár… |
| A pillanat nem biztos, csak magában, |
| de mi egy pillanat a többi nélkül? |
| Minden nyár „ez a nyár”, csak
mindig másnak. |
| A létige csapdája: mondd, hogy „nincs”, |
| és ez a nincs
máris szilárdan van, |
| és szilárdan áll rajta gyárvárosaival Babilon… |
| Nincs ragyogó megoldás az ember hibája, |
| ember az emberen túli képzete nélkül – |
| vedd úgy, hogy máris ott vagy, abban a pontban, |
| ahol tudás és nem
tudás találkozik, |
| zúgnak a részecskék, a végtelen szél… |
| innen már
csak az ösztön visz tovább, |
| halálba surrogó, csupasz költöző madarat. |
|
|