Mi tudható a mesterségünkről? És érdemes-e tudni minden tudhatót? Babits mindent tudott, utolsó
jelentése mégis egy vereségbe foglalt győzelemről szól. Az élet mindig túltesz a költészeten, pázsitos
hátoldalát mutogató kártyapaklijában a nyerő lapok: szerelem, téboly, gégerák. Szavak kristályrácsa
a határtalan változatosság portyái ellen? A szellem soha le nem nyugvó napja? Naiv, értelmiségi utópia.
Este a műhelyt birtokukba veszik a démonok. A fő démon halász; az éjszaka kásás taván körözve
szigonyát a roppant haltestbe döfi: „Ha van isten, miért nincs; és ha nincs, mi az, hogy ésszel föl nem fogható, de élhető?” Súrlódó sejtek csikorgása tölti be az öregedő testet, s
hősünk többé nem a rímelő izmok göndör szőrű ifja, e korlátolt, bár ruganyos diszkoszvető, hanem az
élő és romlandó létanyag, a látomások látogatta hús; a sűrűsödő sötétben egy fényes rögeszme
nyomában botorkáló öregúr… aztán az ólomágyba ájult szervezet makacs reflexei, a hihetetlen
föltámadáshoz a bevált rejtekhelyen tárolt tartalék, a fehérjeszintézisben öröklődő, őrült remény; míg
átvágott légcsövéből, az ezüstlap alól sípolva tör elő a levegő… vagy mit tudni… a lélek… |