| Ahogy elnézem magunkat, meghíztunk, kedves Csukás, |
| arcunkra fénylő izzadtsággal írva a várható bukás, |
| és nemcsak a homályos társaság, az úgynevezett nemzedék, |
| a sistergő vízcsöpp, mely a platnin elég, |
| valami más és több is ellobban velünk, |
| miközben gömbölyödik hasunk és jellemünk, |
| a hideg fejű rémlátás, az átgondolt illúzió, |
| ahogy tanultuk, hogy mi a rossz, mi a jó, |
| a biztonságérzet, hogy bárhogy is megaláznak, |
| magatartásunkért jótáll majd a század, |
| mert nyavalygásainkon átüt a rejtelmes tanulság, |
| a forradalmak, a háborúk, a vér, a hullák, |
| és bennük a személyes szálka, a sorsszerű mozzanat, |
| amitől a verses luxus a közönség torkán akad; |
| mondom, nagy szájunk volt és haladtunk a korral, |
| szabad és kötött formában korgó gyomorral – |
| nehéz hát megszoknunk, hogy mégsincs igazunk, |
| bár még nem adtuk föl, s vagyunk, akik vagyunk; |
| csakhogy az idő is az, ami, |
| zúgását kamion-konvojnak hallani, |
| s ha mi ravaszkodunk, hát ő is ravasz, |
| évmilliók álarca mögött a robbanó kamasz, |
| kinek cáfolhatatlan bölcsessége, nem vitás, |
| a prófétáké, mely az őrület |
| útján mozdítja elő a fölvállalt ügyet, |
| s a kétségbeesést a reménnyel megkéseli; |
| ragyognak csillagképpé összeálló pörsenései. |
|