Illyés, nyolcvanadik évében^*

Amikor elejti a nagyvadat   – számtalan gennyedő seb pörkje rajta –,   látja a testtelen vadász,   hogy zsákmánya az a kiváltképp ritka fajta,   melyről kevés a meggyőző adat,   de volna bármennyi is, mégsem volna elég,   mert mihez adalék   s mit magyaráz   a gyerekkor, a cselédház, a pajta, vagy egy sorsdöntő – mondjuk, hogy párizsi – virradat? –   a lényeg titok volt s titok marad.   Nem görög-római kalmárügyesség,   nem mindig jókor megkötött egyezség,   valami több,   valami más,   ahogy a semmivé lett menny dörög,   a zuhanás,   hol egyén és nemzet egyképp csak kezdő fokozat,   mert ördögibb az ok és okozat,   az egység,   amit végre is egybelát a Harpagon-öregség.   Füstszennyes ég alá hajítva ki   a Jelenések Könyvének iratlan lapjai,   a valósághű Képes Biblia   és főalakja, ahogy a túlvilág nélküli létezést éppen örökbe kapja:   az ember célkeresztre szögezett fia.   S ajkára fagyva oly   konok vigyorgás, mely már-már mosoly.   Bevallom, kedvemre van őrült logikája,   a hideg mindenség e húsmeleg hibája:   más szavakkal: olyan ez, mint a tér,   hol fent és lent egymásba ér,   és dögszagból támad a fű szaga,   s az öregség az ifjúság maga,   s a meglőtt vad, miközben vérében hever,   sértetlenül fölpattan és továbbszökell.