Z. Z., beteglátogatás és himnusz*
| Mikor a kórházban meglátogattam, ég felé csapta a karját: |
| „Orbán Ottó, te itt? De kedves tőled!” |
| A vérbeli jellemszínész eljátssza a valódi fájdalmat is. |
| „Olyan gonosz”, mondta a feszes fenekű, csinos képű |
| és mosolya mögött rendíthetetlen közönyű, fiatal ápolónőre, |
| majd amikor az a beteg térdére paskolt |
| – Na mi van, Zoli bácsi? – felhördült, mint Lear király: |
| „Megőrült, az operált lábamat üti?” |
| Könny és röhögés fojtogatott. |
| Majd a mélybe rántotta a fájdalom örvénye, |
| s a szeme elhomályosult. „Olyanokat tanultam én itt, |
| hogy nem is hinnéd. Már azt is tudom, hogy kell kocsit lopni!” |
| (A szomszéd ágyon egy darabokra tört, görög galeritag feküdt.) |
| Később megetettem. „Az a baj, hogy nem bírok enni”, mondta, |
| de úgy nyelte a rossz krumplifőzeléket, mint kacsa a nokedlit, |
| és én megértettem, hogy ugyanúgy, |
| ugyanazzal a mindenre elszánt dühvel, |
| ahogy most, azonnal, helyben meg akar halni, |
| mert annyira elege van már az egészből, |
| élni is akar, fájó lábbal, láb nélkül, akárhogy – |
| majd azt mondta: „Köszönöm, kedves Ottó”, majd: |
| „Mosd el kérlek a kanalat!”, és visszasüllyedt a kínba, |
| de búcsúzóul még fölnézett rám, |
| szemében gonoszkás fény, csillogó szeretet: |
| „Mondd, miért nem tart XY elég jó költőnek téged?” |
|
nem csonttörés, nem aggkor, |
| olyan lesz, mint egy bár, |
|
s boldog, boldog vagy akkor, |
|
|